Kenny Wayne Shepherd, Joe Bonamassához hasonlóan fúvósokkal erősítette meg zenéjét, így az ő produkciója is kapott némi soulos ízt, jól ellenpontozva kemény gitárjátékát, mely beérett és mára generációjában az egyik irányadó gitáros lett.
Egy új Paul McCartney-albumot pontozni nálam egyenlő azzal, hogy Bartókot, Orffot vagy Chopint pontozzam, de erre nem vagyok felhatalmazva. Pontszám nélkül hagyom ezt az egyszerűségében nagyszerű alkotást, amelyben benne van a kései Beatles, pici Queen, pici Johnny Cash, az alkotás szabadsága és a klausztrofóbia. Folyt. köv., ez biztos!
Nagyon színes ez a fesztivál, hasonlít Eric Clapton pályafutásához, hiszen ő is számtalan stílust kipróbált élete során. Ez a tripla CD végig egyenletes színvonalat hoz, és ha bármelyik előadót kihagynák róla, az hiba volna.
A ’Metropolis Pt. 2.: Scenes From A Memory’ itt van teljes pompájában, ami már önmagában felér egy kisebbfajta mennybemenetellel. Főként az olyan iszapszemű rájáknak, akik bő két évtizede, a megjelenés napján hallhatták először, hogy „Close your eyes and begin to relax, take a deep breath and let it out slowly…”
Az addigi leglátványosabb show, a legnagyobb színpadkép, 15 fős zenészgárda és mindez a Guns N’ Roses zenészeivel, Eric Claptonnal és John Lee Hookerrel „megvendégelve”. Hibátlan.
Míg Phil szólóalbumának jót tett a sokféle zenei irány, egy zenekar esetében nem árt, ha van egy határozottan kitaposott ösvény. Akadnak figyelemre méltó mozzanatok az albumon, de az első lemez nagyobbat ütött, ennek ellenére nem féltem Phil Campbellt, tud ő ennél jobbat alkotni.
Legutóbbi hozzászólások