fbpx

Def Leppard - Hits Vegas

A Def Leppard tavaly kiadott ‘London To Vegas’ címmel egy koncertgyűjteményt. Kis gyűjtemény, az igaz, csak két koncert szerepel benne, de azok a legutóbbi turnéjukon készültek. A kis csomagban 2 Blu-ray vagy DVD és 4 CD van, melyek a 2018. december 6-án a londoni The O2 Arenában rögzített ‘Hysteria At The O2’-t és a 2019. szeptember 6-án és 7-én a Las Vegas-i Planet Hollywood Resort & Casino Zappos Theater nevű színháztermében felvett ‘Hits Vegas – Live At Planet Hollywood’ koncertfelvételeket tartalmazzák. Már a címükből is adódik a két különböző koncepció: az egyik műsor legsikeresebb lemezük, a ‘Hysteria’ végigjátszásáról szól, a másik pedig egy általános slágerparádé, melyen azért „biztos, ami sicher” alapon szintén elnyomják több mint felét az említett húzólemeznek. A kettő így együtt egy komplex összefoglaló abból, mit tud nyújtani ma ez a zenekar. De ősszel aztán kiadták külön-külön is a két koncertet.

Megmondom őszintén, az első fele nem nagyon érdekelt, mert a ‘Hysteria’ végigjátszását egyszer már elsütötték 2013-ban, ráadásul olyan módon, amit nem lehet felülmúlni. A ‘Viva Hysteria’-n azt a zseniális ötletet dobták be, hogy saját maguk előzenekaraként játszották el a ‘Hysteria’-n kívüli műsorukat, a Ded Flatbird nevű kamuzenekart Joe Elliott „a legjobb Def Leppard feldolgozás-zenekar az egész világon” mondattal konferálta be. Ez így igaz! Náluk jobban nem csinálja senki. Még ők maguk sem tudták felülmúlni azt a produkciót 5 évvel később. Aki lemaradt arról a koncertről, olvassa el az írásomat a Dionysosrisingon!

A második koncert lassan és rögös úton jutott el hozzám nem sokkal karácsony előtt. A csomagolás a digipack kiadványoknál megszokott, a három lemezen kívül egy 16 oldalas füzet is jár hozzá a koncertfotók mellett kétoldalnyi stáblistával. A Blu-ray lemez DTS-HD hangja megdördül a hangfalakban. A koncertet nézve európai (meg főleg magyar) emberként még mindig a megdöbbenés erejével hatott rám, hogy egy kaszinóban akkora emeletes színpad elfér egy teljes falat beborító háttérkivetítővel és a hozzávaló fénycuccokkal, mint nálunk csak az Arénában, ráadásul egy ekkora színpadon egy színháznyi ember előtt játszanak. De ahogy a bevezető képsorokból is kiderült, a Planet Hollywood egy többemeletes szállodakomplexum és valószínűleg nem is a legolcsóbbak közül való Las Vegasban.

Támogasd Te is a Hard Rock Magazint, légy a Mecénásunk! Kattints a részletekért!

A hangulatot kvázi érlelik az elején, a Die Hard The Hunter lassú intrójával indul a műsor, majd ahogy szárnyra kap a nóta, megelevendenek az óriáskivetítők is, a színpad előtt dolgozó több kamera nemcsak a felvétellel foglalkozik, a koncert pillanatait is élőben vágva küldik ki hatalmas méretekben a zenekar háta mögé. De az agyam igazából akkor dobtam el, amikor az Animal alatt megjelentek az összeollózott neonreklámok és úgy igazából beindult a fényparádé. Joe Elliott a Steven Tylertől lopott ötlettel színes kendőt kötött a mikrofonállványra – kedvenc feleségem szerint csak azért, hogy eltakarja a sörpocakját –, Phil Collen megint félmeztelenül, borotváltan és olajozottan feszített a színpadon, mint valami félisten, ami igazán merész egy (akkor) 62 éves embertől, de működött a dolog, konditermeket sűrűn látott izmain még a lézerfény is megtört. Hozzá képest Vivian Campbell szürke eminenciás a diszkrét apró szegecsekkel felturbózott bőrdzsekijében és megtépett farmergatyájában. Nála még Rick Savage basszusgitáros is feltűnőbb jelenség volt a kóborló szőke fürtjeivel és köldökig kigombolt ujjatlan mellényében. Hátul a dobokat pedig mosolyogva ütötte az egykor szerencsétlenül járt Rick Allen, aki fél karját elvesztve talán már öngyilkos lett volna, ha barátai magára hagyják annak idején. De a zenekar a barátság leggyönyörűbb példáját mutatta meg, amikor nem kerestek új dobost „the show must go on” felkiáltással, hanem közösen kitalálták, hogy lehet egy speckó dobszerkóval, a lábakat jobban – vagy másképpen – kihasználva teljes értékű dobosként folytatni fél kézzel.

A koncert fő programja három részre oszlott, az első főleg a ‘High ‘N’ Dry’ és a ‘Pyromania’ lemezekre épült, persze rögtön az elején – a Die Hard The Hunter után – bedobtak két ‘Hysteria’-slágert, hogy a közönség gyertyái is rögtön teljes hőfokon égjenek. Nem fukarkodtad a fényeffektekkel sem, és a háttérfalak is végig aktívan működtek a vágott anyagot sugározva a két „hisztérikus sláger” után folytatódó ‘Pyromania’-blokkban, de az igazi meglepetés akkor jött, amikor elővették a Slanget. A grunge-korszak közepén a Leopárdok is megpróbáltak stílust váltani, de nem állt jól nekik ez a nirvanás, depressziós, disszonáns zenei világ, még a RHCP-szerű címadó működött leginkább (meg a balladák), ezt építették most be a műsorba. De aztán rögtön tovább is léptek, mint annak idején a lemez buktája után, jött az ‘Euphoria’-ról a Promises, az 1999-es kislemezsláger, mely visszatérés volt a ‘Hysteria’-‘Adrenalize’-vonalhoz, sőt még a Paper Sunt is elnyomták róla, mielőtt belekezdtek volna a ‘High ‘N’ Dry’-blokkba. Az első rész csúcspontja mindenképpen a hatpercesre felturbózott Switch 625 volt, melyben Savage a színpad közepén nyomta a reflektorfényben a basszusalapot, amire a két gitáros – az emeletes színpadot először és utoljára kihasználva – a hangfalak tetején, a színpad két oldalán játszotta rá ikergitározva a Steve Clark által megírt alaptémát, miközben beindult a lézershow is, hol káprázatosan cikázva, hol függőleges fényketrecet alkotva a két húrmester körül. Elmondhatatlan volt a látvány! A dal végén még Rick Allen is lehetőséget kapott egy rövid dobszólóra.

Azt mondják, a csúcson kell abbahagyni. Nos, ezt nem lehetett volna tovább fokozni, így jött a pihi, egy akusztikus blokk, a színpad kifutójának végén, a közönségbe mélyen benyúlva kialakított miniszínpadon előadott bensőséges minikoncert a nagy koncerten belül. Elliott egyenként mutatta be társait, ahogy előrejöttek, utoljára Rick Allent, aki királyi palástban és koronával a fején érkezett, mint Freddie Mercury a Queen-koncerteken. (A Queen nagy példaképük volt, a többszólamú vokálokat tőlük tanulták, és egyes elemzők szerint a Red Hot Chili Peppers-hatások mellett a Queen Body Language slágere is ihletője volt a korábban játszott Slangnek.) Ha a ‘Slang’ nagy csalódás volt a rajongóknak, az ‘X’ még nagyobb kudarc lett a pop-rockba forduló, a középtempót (és a közepes minőséget) is inkább csak alsó hangon megütő dalok miatt. Ennek balladája nyitotta a második részt, majd jött az Elliott szerint élőben akkor először játszott We Belong a 2015-ben megjelent, egyszerűen csak ‘Def Leppard’-nak nevezett albumról. Az LGT jut róla mindig eszembe, ahogy A Kicsi, a Nagy, az Artúr és az Indiánt éneklik, soronként más-más veszi át a mikrofont a zenekarból. Ilyen a We Belong is, és olyan nagy ászok mellett elhelyezve, mint a Have You Ever Needed Someone So Bad vagy a Two Steps Behind, igazolódik az állításom, amit 2015-ben tettem, hogy ez az album igenis ott van a nagy korszak színvonalán, még ha a 21. században nem is fognak annyit eladni belőle.

Talán hogy ne legyen akkora a kontraszt, a harmadik rész egy komótos átvezetéssel, az említett ‘X’ album egyetlen kislemezslágerével, a még így sem túl karcos Now-val indult, azután viszont elszabadult a pokol! A közönség rajongása őrjöngésbe fordult, innen csak olyan dalok jöttek, amik annak idején még a csapból is folytak, ráadásul a vizuális körítés is magasabb fokozatba kapcsolt. Öt ‘Hysteria’-kislemezsláger zsinórban, közéjük csupán a Let’s Get Rocked ékelődött be az ‘Adrenalize’-ról. A háttérfalon a videók meg a Rocket űrhajókilövésétől a Hysteria alatti – a zenekar pályafutását bemutató – képek és videók montázsán át a Photograph Polaroid-képeiig mind arra szolgáltak, hogy még emelkedettebbé tegyék a hangulatot. És megint eljutottunk oda, hogy a csúcson kell abbahagyni. A Pour Some Sugar On Me-vel, a többmillió példányban eladott kislemezzel zárult a főműsor, ami megváltoztatta a fiúk életét és a „menő bandák” közül a csúcsragadozók közé katapultálta a zenekart.

De mivel is lehet folytatni egy ilyen nóta után? Nos, a 2015-ös lemezt nyitó Let’s Go, bár nem ért – nem érhetett – el akkora eladásokat, legalább akkora nóta, mint elődje. Kicsit még önkoppintásnak is nevezhetnénk, olyan, mint a Let’s Get Rocked és a Pour Some Sugar On Me házasításából létrejött ízletes cuvée. Ez az a nóta, ami miatt annak idején még a Rock Rádió szerkesztőinek is beolvastam: „Miért csak a Let’s Get Rocked megy a műsorban állandóan, mikor itt a vadonatúj Let’s Go, ami majdnem olyan jó, sőt, majdnem olyan!” Az volt a válasz: „Azt csak te ismered, meg én. A nagyközönségnek nem az kell.” Ilyen hozzáállás után nem is nagyon sirattam, amikor megszűnt a rádió, bár az induláskor nagyon szurkoltam nekik. De visszatérve a koncertre, remek választás volt a dal, hogy ne hagyjon alább a hangulat, és az újabb meglepetésbomba, a Sweet Actionje a ‘Retro Active’-ról még rá is tudott tenni egy lapáttal, mielőtt a megszokott Rock Of Ages – Photograph párossal befejezték a koncertet. Fergeteges két és fél órás műsor volt!

Összegzés:

A Def Leppard vegasi koncertje az eddigi legjobb, amit láttam tőlük. Impozáns előadás, látványos vizuális körítés, megdörrenő DTS-HD hang, 150 perc gyönyörűség! Aki csak kicsit is szereti a zenekart, annak kötelező vétel. A ‘London To Vegas’ boxot, vagy a szintén külön is kapható ‘Hysteria At The O2’-t már csak azoknak ajánlom, akik feltétel nélkül mindent befogadnak a bandától, illetve akik annak idején lemaradtak a ‘Viva Hysteria’-ról.

Pontszám: 10


A legfrissebb Hard Rock-hírekért kattints ide!


 

Megjelenés: 2020
Kiadó: Eagle Rock / Universal Music
Stílus: hard rock / aréna rock
Származás: Egyesült Királyság

Zenészek:

Joe Elliott – ének, gitár
Phil Collen – gitár, ének, vokál
Rick Savage – basszusgitár, ének, vokál
Vivian Campbell – gitár, ének, vokál
Rick Allen – dob, ének

Dalcímek:

  1. Die Hard The Hunter
  2. Animal
  3. Excitable
  4. Foolin’
  5. Too Late For Love
  6. Billy’s Got A Gun
  7. Slang
  8. Promises
  9. Paper Sun
  10. Let It Go
  11. Mirror, Mirror (Look Into My Eyes)
  12. Bringin’ On The Heartbreak
  13. Switch 625
  14. Let Me Be The One
  15. We Belong
  16. Have You Ever Needed Someone So Bad
  17. Two Steps Behind
  18. Now
  19. Rocket
  20. Let’s Get Rocked
  21. Hysteria
  22. Love Bites
  23. Armageddon It
  24. Pour Some Sugar On Me
  25. Let’s Go
  26. Action
  27. Rock Of Ages
  28. Photograph
Megosztás