Helloween 2021

2016 novemberében megalakult az Unió. Európán belül egy kisebb, a Helloween Unió. Visszatért a klaszikus felállás két egyénisége, Kai Hansen gitáros-zeneszerző és Michael Kiske, a karizmatikus énekes. Már az elején érezhető volt, hogy komolyan gondolják, nem kiáltották ki a köztársaságot két nap alatt (nem készítettek új lemezt), nem vonultak az utcákra önmagukat ünnepeltetni (nem indultak turnéra), egy évig készültek a nagy bemutatkozásra, ami aztán annál nagyobbat durrant. Megjelent a Helloween Unió himnusza, a Pumpkins United és ezzel egy időben végre útnak indultak. Az egy év nem arra kellett, hogy összerázódjanak, hiszen mindegyikük aktívan zenélt addig a napig is, ellenben nagy gondossággal összeállítottak egy olyan műsort, mely az együttes teljes pályafutását átölelte, nemcsak a korai korszakkal nosztalgiázásra épített. Ugyanakkor újra felosztották az énekdallamokat a három énekes (mert ugye Kai Hansen is énekelt még az első lemezen) és a gitársávokat, szólókat a három gitáros – ha már az új fiút, Sascha Gerstnert megtartották – között. (Így nem annyi történt, mint a Michael Schenker Festben, ahol a három énekes felváltva énekelte a saját dalait, vagy az Iron Maidenben, ahol a létszámon kívül semmi más nem utalt arra, hogy három gitáros van a zenekarban.) Egy teljesen új produkcióval állt elő a csapat, és ez az elv lett a Helloween Unió alkotmánya.

Hasonló elvek alapján és hasonló gondossággal készültek az első lemezükre, melynek marketing szempontból adhatták volna a ‘Keeper Of The Seven Keys IV’ vagy ‘Keeper Of The Seven Keys – The Reunion’ címet is (ha már a harmadik rész ‘Keeper Of The Seven Keys – The Legacy’ néven jött ki), – vagy lehetne ’Keeper Of The Seven Guys’, elvégre most először héttagú a csapat (jó, ez csak vicc volt) –, és bár a borító utal arra, hogy tulajdonképpen az akar lenni, inkább egyszerűen csak ‘Helloween’-nek nevezték el, deklarálva, hogy ez az album olyan, mint a korábbi kétéves turné: a zenekar harminchét éves pályafutásának esszenciája.

Áprilisban megjelent és hatalmasat durrant a bevezető kislemez, a Skyfall. Kai Hansen szerzeménye, ugyanakkor benne van a Michael Weikath által írt Keeper Of The Seven Keys monumentalitása is. Még a hétperces rövidített változatban is. Sőt, azt mondom, a 12 perces változat nem sokat tesz hozzá ahhoz a hét perchez, zömében csak ismétlések halmaza, bár a végén az egymásra licitáló énekesek azért emlékezetessé teszik a befejezést. Aki ezek után egy tisztán Keeper-típusú nagylemezre számított, az persze csalódni fog, bár nem olyan nagyot. Azt viszont előre le kell szögeznem, akármilyen jó is a lemez egésze, a Skyfall úgy emelkedik ki a dalok közül, mint az azonos című film a James Bond-sorozatból.

2021. június 18. nevezetes nap a Helloween Unió történetében: megalakult a 12 tagú parlament, melynek összetétele az alábbi: ötvenegy százalékot szereztek az első két Keeper-lemez szinte kizárólagos szerzői, Hansen és Weikath, de ha hozzácsapjuk a harmadik nagy öreg, Markus Grosskopf „képviselőjét”, az Indestructible-t, akkor sincs meg a kétharmaduk. A többi helyet a két aktív „új fiú”, Andi Deris énekes és Sascha Gerstner gitáros szerezte meg. Kiske és Dani Löble dobos tartózkodott (a dalírástól). Ennek függvényében kell megítélni a végeredményt.

Érdekes, hogy Hansen több dalt nem is írt a lemezre, csupán a tizenkét perces Skyfallt toldotta meg még egy egyperces intróval (Orbit), amilyenek a Keeper I-II elején is voltak (meg később is még néhány lemezen). Nem ragaszkodtak mereven a hagyományokhoz, nem a lemez elejére tették az intrót, mert akkor a Skyfallt is oda kellett volna tenni és akkor az elején elsütik a puskaporukat. Helyette Weiki hétperces (tehát a Skyfall kislemezváltozatával megegyező hosszúságú) dalával indítanak, melyben ugyanúgy benne vannak a megszokott tempóváltások és a himnikus dallamok, Kiske meg úgy leénekli a csillagokat az égről, hogy az embernek a könny is kicsordul a szeméből örömében. A második legjobb dal nyitja a lemezt, a legjobb pedig zárja. Kell-e mondanom, hogy ez mennyire nyerő szerkesztési szempontból? Az első számtól rögtön lehidalsz, de ha közben be is csúszna egy-egy gyengébb pillanat, az utolsó dal katarzisa után örömmel nyomod meg a replay gombot. És a Nuclear Blast volt annyira nagyvonalú, hogy ezt az élvezetet nem tette tönkre a bónuszdalok lemez végére helyezésével. Aki valamelyik limitált verziót veszi meg, a bónuszokat egy külön CD-n kapja az alaplemez mellé.

Weiki másik két dala is hozza ugyanezt a stílust, még a Robot King faék egyszerűségű refrénjét is ellensúlyozni tudja a himnikus felvezetés, mellyel odáig elérnek. A Down In The Dumps meg időnként egyenesen a klasszikus Eagle Fly Free-t juttatja eszembe. És akkor ott van a harmadik öreg dala, a ’Skyfall’ kislemez (bizonyos példányainak) B oldalán már megjelent Indestructible, mely szintén hozza ezt a Keeper-feelinget, hozzá a lemez egyik legjobb szólóját. Andi Deris volt a legtermékenyebb szerző a lemezen, és mondhatom, ő is kitett magáért. A dalai csak annyival gyengébbek az előzőeknél, amennyivel általában a Deris-korszak a Kiske-éránál. De nem is! Deris bátrabban fogalmazza meg dallamait, mert tudja, ahol ő már nem bírja C-rnával, Kiske majd kivágja a magas C-t. Így van ez a már bemutatott Fear Of The Fallenben, de a Rise Without Chainsben vagy a Cyanide-ban is. A Mass Pollution a sok himnusz mellé egy ökölrázós téma, mely mellesleg a lemez legjobb gitárszólóját is tartalmazza. Ahogy ott felvezetik az egymásnak adott tekeréseket, olyat csak Michael Schenkernél vagy Adrian Vandenbergnél szoktam hallani. Hasonló érzésem volt az említett Indestructible-nél is, és persze ott a mindenek fölött álló Skyfall. Úgy látszik, minden négyes blokkban sikerült elhelyezni egy igazán emlékezetes szólót.

A Best Time igazi koncertnóta, felépítése, hangulata (nem a dallama!) erősen emlékeztet az I Want Outra, meglepetésre ez egy Gerstner-szerzemény, neki pedig nem sok köze volt ahhoz a korszakhoz, de annyit játszotta már azokat a számokat, hogy simán rá tudott hangolódni, mint az U.D.O. a Dirkschneider-turné után a nyolcvanas évek Accept-stílusára a ‘Steelfactory’ lemezen. Kár, hogy Gerstner átlagát lerontja az Angels, az egyetlen dal, mely folyton skipelésre csábít. Egy dal, melyben a templomi orgona nyújtja a katarzist és a zongora teremti a lírai hangulatot. Ettől még lehetne jó, hiszen a Halloweenben is van templomi orgona, de valahogy ebből hiányzik az a fajta átütő erő, amit a többiben sikerült felfedezni. Akárhányszor próbáltam újrahallgatni, mindig elkalandozott a figyelmem és azt vettem észre, hogy már a következő Rise Without Chains dallamára bólogatok, egyszerűen nem fogott meg ez a nóta. Számomra ez a lemez töltelékdala, és ezért is vontam le fél pontot a szinte tökéletes alkotás értékeléséből.

A lemez egyébként remekül szól, hangfalakon megdörren, fülesen meg kijönnek a finomságok is, Charlie Bauerfeind (Gamma Ray, Blind Guardian, HammerFall, Axel Rudi Pell) húsz éve lemezeik producere, nem kell neki bemutatni a bandát, ám ezúttal a keverésbe Dennis Ward (Unisonic, Place Vendome, Pink Cream 69, Angra) is besegített, végső formáját pedig Ronald Prent (Iron Maiden, Def Leppard, Rammstein, Vandenberg’s Moonkings) New York-i stúdiójában kapta meg.

9,5 pont (CsiGabiGa)

Úgy vártuk már a Helloween új lemezét, mint a Messiást. Nem csoda, hiszen egyrészt immáron héttagúvá bővült a német brigád, másrészt pedig az előző anyag, a ’My God-Given Right’ 2015-ben jelent meg – hat év még sosem telt el két album között. A pontszámom egyértelműen mutatja, miként vélekedem a friss alkotásról, véleményem szerint a modernebb, súlyosabb hangvételű ’7 Sinners’ óta a legizgalmasabb Helloween-lemez született meg, és talán a legjobb hangzású a teljes diszkográfiában.

Gondolom, Kai Hansen csatasorba állítása ellenére sem számított arra senki, hogy elkészítik a debütáló ’Walls Of Jericho’ ikerpárját, de vélhetően a legtöbb rajongó fejében egy, a két ’Keeper Of The Seven Keys’-hez visszakanyarodó album képe rajzolódhatott ki. Nos, végül a névadó mű pont olyan lett, mint amit ígértek a srácok az előzetes nyilatkozatokban: szinte mindegyik korszakot megidézik egy-egy dal erejéig (a számomra kedves ’Chameleon’-t mondjuk nem), tehát egyfajta összegzése a banda életművének. Egy hamisítatlan, definitív Helloween-anyag. Nekem ugyan hiányzik egy igazi komorabb súlyosság, mint mondjuk a Push vagy a Revelation volt a ’Better Than Raw’-ról, illetve egy Judas/Ride The Sky-féle nyers, thrashbe hajló „retrózás”, de fanyalogni én aztán nem fogok, van itt minden, mi szem-szájnak ingere. (Sőt, ezúttal egy lírai nóta sem született, amit valahogy nem bánok, ezek sok esetben „kötelezően” pátoszosak, nyálasak és giccsesek még náluk is, tisztelet a kivételnek.)

Már a „kézműves” borító szemet gyönyörködtető, Eliran Kantor most is odatette magát! Végre nem az elmúlt évtizedek (!) művi és ízléstelen számítógépes grafikája köszön vissza – megjött a fiúk esze, na! A Michael Weikath által szerzett, lemeznyitó Out For The Glory refrénjét már akkor hallottam a fülemben, amikor még csak a dalcímek voltak ismeretesek: nem is sokat tévedtem, ez egy igazi speed metal vágta egy epikus-magasztos kórussal a középpontban, wagneri bombasztikussággal, Judas Priest-es sikolyokkal, szépen kidolgozott gitárszólókkal és Kiske úrral a főszerepben, hogy a „Keeper-hangulat” rögvest eluralkodjon. Újat ugyan nem nyújt, ám a megannyi tipikus weikathista megoldás ellenére azonnal rögzül a memóriádban, vérbeli koncertnyitó himnusz tehát.

Alapvetően az Out For The Gloryhoz hasonló tempós, gyors szerzemények vannak túlsúlyban, ám míg Andi Deris itt ólálkodik a fedélzeten, addig mindig lesznek ordas nagy slágerbombák, efelől kétségeink ne is legyenek! (Megjegyzem, hozzám sosem állt közel a Pink Cream 69 világával rokonítható Deris-vonal a Helloweennél, de ez van, el kell fogadni, mi több, annak idején a rajzfilmes Rise And Fall hallatán is kidobta a taccsot jó pár Puma cipős, hátfelvarrós, szakmunkásbajszos arc…) Ilyen a Sascha Gerstnerrel közösen írt, populáris Best Time, amely egyszerű, mint a faék, ám tagadhatatlanul slágerlistákra született. A szintén Andi tollából származó Mass Polution sem egy grindcore-őrlemény, sőt a riffek pont olyanok, mintha az Accepttől vagy az Ossiantól lízingelték volna, az énektémák és az óriási refrén azonban tízpontos! És még az oktoberfestes, kriglilóbálós „make some noise!” csatakiáltás is elhangzik, erősítve ezzel a ’80-as évekbeli teuton metál jelleget. Az Angels cím láttán a fél vesémben fogadtam volna, hogy ez lesz az A Bizonyos Ballada, ám ehelyett egy tempóváltásos, kissé rutinszagú tételt kapunk a remeklő Kiskével az élen. Ez simán mehetett volna a bónuszok közé… Summa summarum: aránytalanul soknak vélem a Deris által írt számokat (öt darabban benne van a keze), míg Hansent és Weikathot is jobb dalszerzőnek tartom.

No, azért a gyors Rise Without Chainsnél előjött Andiből az ős-Helloween-rajongó (mindig emlegeti, hogy anno a How Many Tearsszel szerette meg a bandát): igaz, a refrént már megírták egyszer (vagy kétszer) ők és mások is, mégis van benne valami szeretetre méltó főhajtás a germán speed metal műfaja előtt. És a Fear Of The Fallen is igencsak jóféle Deris-stílusú power metal, de ehhez persze kellett Kiske kimagasló teljesítménye is. A Robot King és a Down In The Dumps egyaránt Weiki-iskola, és mondanom sem kell, hibátlan mindkettő! Megkockáztatom, ezek állnak a legközelebb a ’Walls Of Jericho’ nyersebb, keménykötésű hangzásához, jóllehet azt azért sajnálom, hogy Kainak alig jutott szerep az éneket tekintve. A japán kiadás három bónuszdala közül a „keeperes” Golden Timest lazán becseréltem volna mondjuk az Angels helyett, a másik kettő – Save My Hide és We Are Real – amolyan „egynek elmegy”-kategória.

Az album csúcspontja számomra a 12 perc feletti Skyfall. Valahol ironikus, hogy épp a ’89-ben távozott Hansen írta meg a 2021-es Helloween-lemez legpompásabb monolitját. Mert ilyen grandiózus, emlékezetes témáktól hemzsegő, szövevényes eposzt a Gamma Rayben sem hallottunk tőle hosszú-hosszú évek óta; ha ezt nem játsszák el az aktuális turnén, akkor nagyon morcos leszek. Zseniális mestermunka! Ahogy a teljes album szinte hibátlan! A maximális pontszámban benne van a csapat iránti fanatikus rajongásom is, ezt nézzétek el nekem! Bár kötve hiszem, hogy bárkinek csalódást okoz a Helloween 2021-ben.

10 pont (Mike)

Összegzés:

A héttagúvá duzzadt csapat elkészítette a „Keeper Of The Seven Guys”-t, egy szinte tökéletes remekművet. Nem kapkodták el, jó kertészként megvárták, míg beérik a gyümölcs. Meg is lett az eredménye!

Pontszám: 9,5/10

Megjelenés: 2021
Kiadó: Nuclear Blast
Stílus: heavy metal
Származás: Németország

Zenészek:

Kai Hansen – ének, gitár
Michael Kiske – ének
Andi Deris – ének
Michael Weikath – gitár
Sascha Gerstner – gitár
Markus Grosskopf – basszusgitár
Daniel Löble – dobok

Dalcímek:

  1. Out For The Glory
  2. Fear Of The Fallen
  3. Best Time
  4. Mass Pollution
  5. Angels
  6. Rise Without Chains
  7. Indestructible
  8. Robot King
  9. Cyanide
  10. Down In The Dumps
  11. Orbit
  12. Skyfall
Megosztás