2016 novemberében megalakult az Unió. Európán belül egy kisebb, a Helloween Unió. Visszatért a klaszikus felállás két egyénisége, Kai Hansen gitáros-zeneszerző és Michael Kiske, a karizmatikus énekes. Már az elején érezhető volt, hogy komolyan gondolják, nem kiáltották ki a köztársaságot két nap alatt (nem készítettek új lemezt), nem vonultak az utcákra önmagukat ünnepeltetni (nem indultak turnéra), egy évig készültek a nagy bemutatkozásra, ami aztán annál nagyobbat durrant. Megjelent a Helloween Unió himnusza, a Pumpkins United és ezzel egy időben végre útnak indultak. Az egy év nem arra kellett, hogy összerázódjanak, hiszen mindegyikük aktívan zenélt addig a napig is, ellenben nagy gondossággal összeállítottak egy olyan műsort, mely az együttes teljes pályafutását átölelte, nemcsak a korai korszakkal nosztalgiázásra épített. Ugyanakkor újra felosztották az énekdallamokat a három énekes (mert ugye Kai Hansen is énekelt még az első lemezen) és a gitársávokat, szólókat a három gitáros – ha már az új fiút, Sascha Gerstnert megtartották – között. (Így nem annyi történt, mint a Michael Schenker Festben, ahol a három énekes felváltva énekelte a saját dalait, vagy az Iron Maidenben, ahol a létszámon kívül semmi más nem utalt arra, hogy három gitáros van a zenekarban.) Egy teljesen új produkcióval állt elő a csapat, és ez az elv lett a Helloween Unió alkotmánya.
Hasonló elvek alapján és hasonló gondossággal készültek az első lemezükre, melynek marketing szempontból adhatták volna a ‘Keeper Of The Seven Keys IV’ vagy ‘Keeper Of The Seven Keys – The Reunion’ címet is (ha már a harmadik rész ‘Keeper Of The Seven Keys – The Legacy’ néven jött ki), – vagy lehetne ’Keeper Of The Seven Guys’, elvégre most először héttagú a csapat (jó, ez csak vicc volt) –, és bár a borító utal arra, hogy tulajdonképpen az akar lenni, inkább egyszerűen csak ‘Helloween’-nek nevezték el, deklarálva, hogy ez az album olyan, mint a korábbi kétéves turné: a zenekar harminchét éves pályafutásának esszenciája.
![](https://hardrock.hu/wp-content/uploads/2024/02/huacdcbepo.jpg")
Áprilisban megjelent és hatalmasat durrant a bevezető kislemez, a Skyfall. Kai Hansen szerzeménye, ugyanakkor benne van a Michael Weikath által írt Keeper Of The Seven Keys monumentalitása is. Még a hétperces rövidített változatban is. Sőt, azt mondom, a 12 perces változat nem sokat tesz hozzá ahhoz a hét perchez, zömében csak ismétlések halmaza, bár a végén az egymásra licitáló énekesek azért emlékezetessé teszik a befejezést. Aki ezek után egy tisztán Keeper-típusú nagylemezre számított, az persze csalódni fog, bár nem olyan nagyot. Azt viszont előre le kell szögeznem, akármilyen jó is a lemez egésze, a Skyfall úgy emelkedik ki a dalok közül, mint az azonos című film a James Bond-sorozatból.
2021. június 18. nevezetes nap a Helloween Unió történetében: megalakult a 12 tagú parlament, melynek összetétele az alábbi: ötvenegy százalékot szereztek az első két Keeper-lemez szinte kizárólagos szerzői, Hansen és Weikath, de ha hozzácsapjuk a harmadik nagy öreg, Markus Grosskopf „képviselőjét”, az Indestructible-t, akkor sincs meg a kétharmaduk. A többi helyet a két aktív „új fiú”, Andi Deris énekes és Sascha Gerstner gitáros szerezte meg. Kiske és Dani Löble dobos tartózkodott (a dalírástól). Ennek függvényében kell megítélni a végeredményt.
Érdekes, hogy Hansen több dalt nem is írt a lemezre, csupán a tizenkét perces Skyfallt toldotta meg még egy egyperces intróval (Orbit), amilyenek a Keeper I-II elején is voltak (meg később is még néhány lemezen). Nem ragaszkodtak mereven a hagyományokhoz, nem a lemez elejére tették az intrót, mert akkor a Skyfallt is oda kellett volna tenni és akkor az elején elsütik a puskaporukat. Helyette Weiki hétperces (tehát a Skyfall kislemezváltozatával megegyező hosszúságú) dalával indítanak, melyben ugyanúgy benne vannak a megszokott tempóváltások és a himnikus dallamok, Kiske meg úgy leénekli a csillagokat az égről, hogy az embernek a könny is kicsordul a szeméből örömében. A második legjobb dal nyitja a lemezt, a legjobb pedig zárja. Kell-e mondanom, hogy ez mennyire nyerő szerkesztési szempontból? Az első számtól rögtön lehidalsz, de ha közben be is csúszna egy-egy gyengébb pillanat, az utolsó dal katarzisa után örömmel nyomod meg a replay gombot. És a Nuclear Blast volt annyira nagyvonalú, hogy ezt az élvezetet nem tette tönkre a bónuszdalok lemez végére helyezésével. Aki valamelyik limitált verziót veszi meg, a bónuszokat egy külön CD-n kapja az alaplemez mellé.
Weiki másik két dala is hozza ugyanezt a stílust, még a Robot King faék egyszerűségű refrénjét is ellensúlyozni tudja a himnikus felvezetés, mellyel odáig elérnek. A Down In The Dumps meg időnként egyenesen a klasszikus Eagle Fly Free-t juttatja eszembe. És akkor ott van a harmadik öreg dala, a ’Skyfall’ kislemez (bizonyos példányainak) B oldalán már megjelent Indestructible, mely szintén hozza ezt a Keeper-feelinget, hozzá a lemez egyik legjobb szólóját. Andi Deris volt a legtermékenyebb szerző a lemezen, és mondhatom, ő is kitett magáért. A dalai csak annyival gyengébbek az előzőeknél, amennyivel általában a Deris-korszak a Kiske-éránál. De nem is! Deris bátrabban fogalmazza meg dallamait, mert tudja, ahol ő már nem bírja C-rnával, Kiske majd kivágja a magas C-t. Így van ez a már bemutatott Fear Of The Fallenben, de a Rise Without Chainsben vagy a Cyanide-ban is. A Mass Pollution a sok himnusz mellé egy ökölrázós téma, mely mellesleg a lemez legjobb gitárszólóját is tartalmazza. Ahogy ott felvezetik az egymásnak adott tekeréseket, olyat csak Michael Schenkernél vagy Adrian Vandenbergnél szoktam hallani. Hasonló érzésem volt az említett Indestructible-nél is, és persze ott a mindenek fölött álló Skyfall. Úgy látszik, minden négyes blokkban sikerült elhelyezni egy igazán emlékezetes szólót.
A Best Time igazi koncertnóta, felépítése, hangulata (nem a dallama!) erősen emlékeztet az I Want Outra, meglepetésre ez egy Gerstner-szerzemény, neki pedig nem sok köze volt ahhoz a korszakhoz, de annyit játszotta már azokat a számokat, hogy simán rá tudott hangolódni, mint az U.D.O. a Dirkschneider-turné után a nyolcvanas évek Accept-stílusára a ‘Steelfactory’ lemezen. Kár, hogy Gerstner átlagát lerontja az Angels, az egyetlen dal, mely folyton skipelésre csábít. Egy dal, melyben a templomi orgona nyújtja a katarzist és a zongora teremti a lírai hangulatot. Ettől még lehetne jó, hiszen a Halloweenben is van templomi orgona, de valahogy ebből hiányzik az a fajta átütő erő, amit a többiben sikerült felfedezni. Akárhányszor próbáltam újrahallgatni, mindig elkalandozott a figyelmem és azt vettem észre, hogy már a következő Rise Without Chains dallamára bólogatok, egyszerűen nem fogott meg ez a nóta. Számomra ez a lemez töltelékdala, és ezért is vontam le fél pontot a szinte tökéletes alkotás értékeléséből.
A lemez egyébként remekül szól, hangfalakon megdörren, fülesen meg kijönnek a finomságok is, Charlie Bauerfeind (Gamma Ray, Blind Guardian, HammerFall, Axel Rudi Pell) húsz éve lemezeik producere, nem kell neki bemutatni a bandát, ám ezúttal a keverésbe Dennis Ward (Unisonic, Place Vendome, Pink Cream 69, Angra) is besegített, végső formáját pedig Ronald Prent (Iron Maiden, Def Leppard, Rammstein, Vandenberg’s Moonkings) New York-i stúdiójában kapta meg.
9,5 pont (CsiGabiGa)
Úgy vártuk már a Helloween új lemezét, mint a Messiást. Nem csoda, hiszen egyrészt immáron héttagúvá bővült a német brigád, másrészt pedig az előző anyag, a ’My God-Given Right’ 2015-ben jelent meg – hat év még sosem telt el két album között. A pontszámom egyértelműen mutatja, miként vélekedem a friss alkotásról, véleményem szerint a modernebb, súlyosabb hangvételű ’7 Sinners’ óta a legizgalmasabb Helloween-lemez született meg, és talán a legjobb hangzású a teljes diszkográfiában.
Gondolom, Kai Hansen csatasorba állítása ellenére sem számított arra senki, hogy elkészítik a debütáló ’Walls Of Jericho’ ikerpárját, de vélhetően a legtöbb rajongó fejében egy, a két ’Keeper Of The Seven Keys’-hez visszakanyarodó album képe rajzolódhatott ki. Nos, végül a névadó mű pont olyan lett, mint amit ígértek a srácok az előzetes nyilatkozatokban: szinte mindegyik korszakot megidézik egy-egy dal erejéig (a számomra kedves ’Chameleon’-t mondjuk nem), tehát egyfajta összegzése a banda életművének. Egy hamisítatlan, definitív Helloween-anyag. Nekem ugyan hiányzik egy igazi komorabb súlyosság, mint mondjuk a Push vagy a Revelation volt a ’Better Than Raw’-ról, illetve egy Judas/Ride The Sky-féle nyers, thrashbe hajló „retrózás”, de fanyalogni én aztán nem fogok, van itt minden, mi szem-szájnak ingere. (Sőt, ezúttal egy lírai nóta sem született, amit valahogy nem bánok, ezek sok esetben „kötelezően” pátoszosak, nyálasak és giccsesek még náluk is, tisztelet a kivételnek.)
Már a „kézműves” borító szemet gyönyörködtető, Eliran Kantor most is odatette magát! Végre nem az elmúlt évtizedek (!) művi és ízléstelen számítógépes grafikája köszön vissza – megjött a fiúk esze, na! A Michael Weikath által szerzett, lemeznyitó Out For The Glory refrénjét már akkor hallottam a fülemben, amikor még csak a dalcímek voltak ismeretesek: nem is sokat tévedtem, ez egy igazi speed metal vágta egy epikus-magasztos kórussal a középpontban, wagneri bombasztikussággal, Judas Priest-es sikolyokkal, szépen kidolgozott gitárszólókkal és Kiske úrral a főszerepben, hogy a „Keeper-hangulat” rögvest eluralkodjon. Újat ugyan nem nyújt, ám a megannyi tipikus weikathista megoldás ellenére azonnal rögzül a memóriádban, vérbeli koncertnyitó himnusz tehát.
Alapvetően az Out For The Gloryhoz hasonló tempós, gyors szerzemények vannak túlsúlyban, ám míg Andi Deris itt ólálkodik a fedélzeten, addig mindig lesznek ordas nagy slágerbombák, efelől kétségeink ne is legyenek! (Megjegyzem, hozzám sosem állt közel a Pink Cream 69 világával rokonítható Deris-vonal a Helloweennél, de ez van, el kell fogadni, mi több, annak idején a rajzfilmes Rise And Fall hallatán is kidobta a taccsot jó pár Puma cipős, hátfelvarrós, szakmunkásbajszos arc…) Ilyen a Sascha Gerstnerrel közösen írt, populáris Best Time, amely egyszerű, mint a faék, ám tagadhatatlanul slágerlistákra született. A szintén Andi tollából származó Mass Polution sem egy grindcore-őrlemény, sőt a riffek pont olyanok, mintha az Accepttől vagy az Ossiantól lízingelték volna, az énektémák és az óriási refrén azonban tízpontos! És még az oktoberfestes, kriglilóbálós „make some noise!” csatakiáltás is elhangzik, erősítve ezzel a ’80-as évekbeli teuton metál jelleget. Az Angels cím láttán a fél vesémben fogadtam volna, hogy ez lesz az A Bizonyos Ballada, ám ehelyett egy tempóváltásos, kissé rutinszagú tételt kapunk a remeklő Kiskével az élen. Ez simán mehetett volna a bónuszok közé… Summa summarum: aránytalanul soknak vélem a Deris által írt számokat (öt darabban benne van a keze), míg Hansent és Weikathot is jobb dalszerzőnek tartom.
No, azért a gyors Rise Without Chainsnél előjött Andiből az ős-Helloween-rajongó (mindig emlegeti, hogy anno a How Many Tearsszel szerette meg a bandát): igaz, a refrént már megírták egyszer (vagy kétszer) ők és mások is, mégis van benne valami szeretetre méltó főhajtás a germán speed metal műfaja előtt. És a Fear Of The Fallen is igencsak jóféle Deris-stílusú power metal, de ehhez persze kellett Kiske kimagasló teljesítménye is. A Robot King és a Down In The Dumps egyaránt Weiki-iskola, és mondanom sem kell, hibátlan mindkettő! Megkockáztatom, ezek állnak a legközelebb a ’Walls Of Jericho’ nyersebb, keménykötésű hangzásához, jóllehet azt azért sajnálom, hogy Kainak alig jutott szerep az éneket tekintve. A japán kiadás három bónuszdala közül a „keeperes” Golden Timest lazán becseréltem volna mondjuk az Angels helyett, a másik kettő – Save My Hide és We Are Real – amolyan „egynek elmegy”-kategória.
Az album csúcspontja számomra a 12 perc feletti Skyfall. Valahol ironikus, hogy épp a ’89-ben távozott Hansen írta meg a 2021-es Helloween-lemez legpompásabb monolitját. Mert ilyen grandiózus, emlékezetes témáktól hemzsegő, szövevényes eposzt a Gamma Rayben sem hallottunk tőle hosszú-hosszú évek óta; ha ezt nem játsszák el az aktuális turnén, akkor nagyon morcos leszek. Zseniális mestermunka! Ahogy a teljes album szinte hibátlan! A maximális pontszámban benne van a csapat iránti fanatikus rajongásom is, ezt nézzétek el nekem! Bár kötve hiszem, hogy bárkinek csalódást okoz a Helloween 2021-ben.
10 pont (Mike)
Összegzés:
A héttagúvá duzzadt csapat elkészítette a „Keeper Of The Seven Guys”-t, egy szinte tökéletes remekművet. Nem kapkodták el, jó kertészként megvárták, míg beérik a gyümölcs. Meg is lett az eredménye!
Pontszám: 9,5/10
Megjelenés: 2021
Kiadó: Nuclear Blast
Stílus: heavy metal
Származás: Németország
Zenészek:
Kai Hansen – ének, gitár
Michael Kiske – ének
Andi Deris – ének
Michael Weikath – gitár
Sascha Gerstner – gitár
Markus Grosskopf – basszusgitár
Daniel Löble – dobok
Dalcímek:
- Out For The Glory
- Fear Of The Fallen
- Best Time
- Mass Pollution
- Angels
- Rise Without Chains
- Indestructible
- Robot King
- Cyanide
- Down In The Dumps
- Orbit
- Skyfall
nekem csalódás, többet vártam, hosszú és nincs egy olyan dal sem mint az I want out és társai, azért szép próbálkozás, egy erős hetest meér, többet nem, bármennyire is szeretem a szeretem őket, Tökfejű nem leszek, van belőle elég…
Azért a Helloween nemcsak a nagy slágerekből áll, mint az I Want Out, hanem olyan Power/Speed bombákból, mint az I’m Alive, Eagle Fly Free, Ride the Sky, Where the Rain Grows, Kings Will Be Kings, Born on the Judgement Day, stb…
Meg az olyan közel 1/4 órás epikus szerzeményekből, mint a Halloween, Keeper of the Seven Keys, King for a 1000 Years, Occassia Avenue, vagy a 10 percnél rövidebb epikus tételekből, mint a Mission Motherland, Time of the Oath, Nabatea, Revelations, Dark Ride.
Nekem ezek a tökfejektől a nagy kedvenceim. Persze a slágerekre is szükség van, de a fentiek miatt vagyok a mai napig a zenekar rajongója 🙂
10 pont!Egyszer hallgattam végig,talan van 1-2 töltelék dal,de én is elfogult vagyok egy kicsit!
2 szer végighallgattam és egyre jobban tetszik!Ket elsőligás énekessel (Kiske nyilvan top kategória)de Deris is odateszi magát!Ebben a műfajban a csúcs ez a zene.A hangzas bombasztikus!Várom a koncertet!Egy pici kritika a Golden time siman ráfért volna az Angels vagy a Cyanide helyett.
Ez elhangzott a részünkről is (“A japán kiadás három bónuszdala közül a „keeperes” Golden Timest lazán becseréltem volna mondjuk az Angels helyett”).
Azt azért elmondanám a fanyalgóknak, hogy nem hirtelen felindulásból írtuk a kritikát a megjelenés napján, magazinunk két legnagyobb Helloween-rajongója 10 napja ezt hallgatta a kiadótól kapott promó mp3 alapján. Igen, benne van a rajongás is a pontszámban, de aki nem “tökfejes”, az nem is értheti azt az örömöt, amit éreztünk az album hallgatása közben. A bónuszdalokat mi is csak pár napja ismerjük, de a Golden Times kivételével nem hatottak meg különösebben. Így jó a lemez, ahogy van, és ahogy írtuk is, külön öröm, hogy a bónuszokat külön lemezre rakták, nem bontják meg az összképet.
az előzetesen kiadott dalok alapján nagyon vártam az albumot ,de a hanyatt esés azért elmaradt . az album közepefele azért kicsit megfárad ,van egykét töltelékdal. de a mai zenei felhozatalhoz képest igen erős is egyben, de messze nem 10 pont az biztos ! ha egy kicsit jobban meg erőltette volna magát Hansen és nem csak 1 dalt ír a lemezre talán jobban sikerült volna ! a bónusz dalokat simán rá raktam volna az albumra egy két dal helyett ..már is jobb lenne az össz kép !
A Skyfall maga egy lemez, óriási eposz, 5x hallgattam ma meg egymás után, észre se vettem, hogy egy teljes óra eltelt! A többi se rossz amúgy, de a Skyfall és Hansen zsenialitása már magában megéri! Az “Everything is changing” rész a végén konkrét mágia! Kicsit a rettenetesen alulértékelt Avalon című 2014es Gamma Ray mesterműre emlékeztet, lenyűgöző kis mese és utazás a nóta!
Végre végre valaki megemlíti az Avalont! Egy zseniális GR dal, a kedvenc nótám lett a bandától!
Nekem is, és amúgy évek alatt érett be! Amikor koncerten hallottam, nem tudtam igazán értékelni de ma már igen énekelném!
Nem rossz ez a lemez, de azon kívül hogy Kiske metált énekel szerintem semmi különleges nincs rajta. Nem gondolom, hogy jobb lenne bármelyik olyan metál albumnál ahol ő vendég volt. (Avantasia, Trick or Treat). Az azonban biztos az előnye, hogy a leglélektelenebb töltelékszámot a Pumpkins Unitedet sikerült végig felülmúlni.
Akkor ez dícséret, mert az Avantasia Metal Opera 1-2 lemeze, amiben Kiske és Hansen is játszik (meg Grosskopf – vagyis az eredeti 5 Helloween tagból 3) klasszikussá vált. Ha ez a lemez olyan színvonalú, mint az Avantasia Metal Operája, akkor már megérte elkészíteni 🙂
Én a címadó háromszori meghallgatásánál sem értettem a nagy lelkendezést. Szerintem tisztára olyan mintha egyszerűen spontán módon összekapcsoltak volna benne több a középszerűnél alig jobb dalocskát. Az egész csak egy bokréta. Attól hogy szólózik benne ez is az is meg ketten énekelnek számomra csak az igazi ötletek hiányának leplezése. Az egész már olyan mint valami rockmusical, hogyha ez lenne a három gitáros felállás akkor szerintem a zenének többet árt mint használ. Lehet a Maidenben legtöbbször nem hallatszik, hogy három gitáros van, de ez csak pozitívum. Ahol meg mégis van, ott tényleg üt is rendesen lásd pl. a Dance of D. dalt.
Azért azok a South Of Heaven-ből “lopott” hangjegyek a lemez elején nagyon faintosak 🙂 🙂 azt hittem rossz lemezt indítottam el.
Nekem bejött a lemez, tökéletes összefoglalása az elmúlt évtizedeknek, a félelmem azzal van “hogyan tovább…?” azért sok új lemezt csak a múltra alapozva nehéz lesz eladni, de majd meglátjuk.
Szerintem ez az egyik legjobb lemezük. A Dark Ride vagy a Gambling (egyéni ízlés, hogy ki melyiktől számítja) óta a legjobb lemezük.
Az Angels elsőre nekem sem tetszett, sőt harmadikra meg negyedikre sem, de egyszer csak valamiért nem tudtam léptepni, és a lelassulós zongora részletre kaptam fel a fülemet – azóta már ez is tetszik.
A lemezborító nemcsak a Keeperekre utal, hanem ott van benne a Walls of Jericho trombítája is (a hátsó borítón volt látható), a Master of the Rings gyűrűi és a Time of the Oath. A borítót festő Elrian Kantor egy interjúban el is mondta, hogy ez tudatos, mert a legnépszerűbb, legsikeresebb, legtöbb lemezt eladott Helloween lemezeket idézte meg a festményén – és ez a zenekar elképzelésével is találkozott.
A lemez zeneileg is ilyen: hangulatában és fílingjében visszaadja a Keeper lemezeket, de nem annak a kópiája. Csupán a hangulat, a lelkesedés, az erős, dinamika, meg Kiske és Hansen zseniálisan kiemelkedő szereplése. De a lemezen ott van a Deris korszak modernebb irányvonala is.
A Skyfallból nekem az alternatív változat tetszik a maxiról, amiben Deris Kiskével egyenrangú szerepet kapott. Az eredeti változat sem rossz, de az alternatív nálam a zseniális. Mert Kiske istenien tudja a magasakat és az operás énekeket elénekelni, de Deris sokkal több érzelemre képes, és a karcosabb hangjára a keményebb részeknél igenis szükség van.
A Golden Times szerintem is az egyik legjobb új Helloween szám a Skyfall mellett.
Én mondjuk az Angels helyett a Cyanide-ot vagy a Mass Pollutiont cseréltem volna le rá.
De ami a legjobban tetszik, az az egonak és a régi sérelmeknek a félretétele, ami miatt érződik, hogy ez igazi örömzene.
Tegnap végre nekem is megérkezett a cd. Kétszer végigzúztam.
Nekem ez hibátlan. Ja, és az Angels-sel sincs semmi bajom.
Igaz, a bónuszszámokat nem ismerem. Ez így jó ahogy van!
Véleményem szerint ez egy remek album lett. Pazar boritó, jobbnál jobb dalok. Három hallgatás után több kiemelkedő nóta, melyek a következőek:1. Best Time 2. Mass Pollution 3. Angels 4. Skyfall 5. Indestructible. (ez nem sorrend). Méltó az új album az ÖSSZEBORULÁSHOZ!!! Mindkét énekes kitűnő munkát végzett. Hurva jól énekelnek!!! Szóval nálam ez elsőre 8,5-9 pont!!!
Szép volt HELLOWEEN!!! Szép volt FIÚK!!!
Én tényleg próbálom megszeretni, de nem megy. Lehet, hogy pont ez a tempó az ami nálam nem működik. Egyébként pont ez a problémám nem csak ezzel az albumukkal, hanem a banda összes művével.
Be kell, hogy valljam, egy számuk van ami teljesen a földbe döngölt: a 2015-s Russian Roule számuk. Bár, ha ez a riff mondjuk a Eddie Van Halen eszébe jutott volna anno, akkor ebből a témából is akkora klasszikust faragott volna mint az unchained-ből.
Szóval ez a kis kitérő után azt akartam csak szóba hozni, ez a 2015-s szám után már mindegyiket csak ehhez hasonlítom, és csak nem akar azzá válni… 🙂 Keresem mindegyikben a földbe döngölős riffeket, de csak a marha-gyors ritmusra épülő német himnuszokat hallom ki.
Nem megy, nem fog menni?. Hol vannak a fogós témák? Hol vannak a bombasztikus refrének? Hol vannak a védjeggyé vált gitárfutamok? Hol van a happy Helloween? Hol a Dark ride komorsága? Itt -kis túlzással – semmi nincs?. Maximum 1-1 dalon belüli apróbb felvillanások. Melyik dalt kellene rátennem a best of-omra? Melyik üti ki a How many tearst? A Mirror, mirrort? A The bells of the seven hellst? A Secret alibi-t? A Powert? A handful of paint? Hol vannak ezek a dalok? Ez egy zsibbasztó massza, fárasztó vegighallgatni komolyan. Meddig hallgassam még? Mikor üt be?
Mass pollution, Fear of the fallen, Skyfall…slussz. Miért kéne hanyattvágódnom a nyitódaltól? Kiske elnyújtott nyávogásától? Az Angels a Chameleonra se férne fel…de nem is bántom azt a lemezt, mert 3 dal kivételével azt is szeretem!
Nem biztos hogy vártam valaha így lemezt…talán csak a hármas Rhapsodyt, hogy mit csinálnak a Symphony of enchanted lands után…ők letaglóztak akkor a Dawn of victoryval. Most a kedvenc bandám is letaglózott ezzel a lemezzel, csak nem úgy.
Óriási csalódás. Vagy segítsetek, mit nem értek? Mit nem hallok?
A The Dark Ride komorsága valóban nem jellemző (csupán egy-egy zorkóbb riff képében talán), de ugye azt a lemezt Weikath annak idején a sárga földig tiporta – mintha fegyvert fogtak volna a halántékához, hogy olyan legyen, amilyen. Nem ő volt a főnök akkor is? Na, mindegy. (Ehhez képest a Gamblingen és a 7 Sinners-en is vannak súlyosabb, sötétebb számok.)
De hogy itt ne lennének fogós témák és védjeggyé vált gitárfutamok? Az Out For The Glory, a Best Time, a Mass Polution vagy a Golden Times refrénje mi, ha nem fogós? Elsőre a füledbe ragad. De a Rise Without Chains és a Skyfall is csak úgy roskadozik az emlékezetes énektémáktól. Ja, meg a gitárszólóktól. Szóval ezúttal tényleg nem értem a fanyalgást. (A Down In The Dumps pedig szinte megidézi a Walls Of Jericho karcosabb hangzását is.) Szerintem a My God-Given Rightnál sokkal jobb ez az album, pedig az sem volt kutyaütő, de azt valahogy senki sem tartja emblematikusnak.
Nem hallottam az új lemezt, az első megjelent dalt meghallgattam egyszer, végigröhögtem a klipjét, biztos kiöregedtem ebből. Aki ismer, az tudja mit jelentett kölyökkorombam a csapat, és Harris mellett Grosskopf játéka mekkora lökést adott a basszusgityóhoz.
De olvasva a kommenteket nem lepődök meg, senki ne várjon semmilyen bandától 60-70 fele ugyanolyan zenét mint amit 20 évesen csináltak.
Hiszen az alkotás lényegét sokszor maga a világ ihleti, ill. a megélt élmények. Az most már nagyon nem ugyanaz mint akkor….
Emellett mostanában összeboronálják a pénzemberek a nagy bandákat, ezek gazdasági társaságok már inkább, nem pedig kreatív közösségek.
Nekem amit Uli Kusch, Grapow, és Deris adott a tradi vonalhoz technikailag és zeneileg, az mindent visz a Dark Ride lemezig bezárólag, azóta csak iparos munkát hallottam tőlük, semmi izgalmas.
De imádom ezeket az arcokat is, Hansent, Kiskét, de könyörgöm Kiske dalírói vénáját ne hasonlítsuk már Derishez, ég és föld a kettő… a szólómunkái is gagyi, meg ahova a 90es évek elején vitte a Helloween-t hát khm… Derisék húzták ki a szekeret a ganéból, mindenki elfelejti.
Ő mondta anno, saját szavaival, hogy gyűlöli a metal-t, csak van az a pénz, gondolom. Folyamatosan egzisztenciális gondokkal küzdött, Hansen és a társak nyilván ezért is akarták őt vissza.
Nem is ez a baj, hanem hogy művészi szabadság okán értékelhetetlen dolgokkal drukkolt elő, nagyon sajnáltam. namindegy, újra itt a nagy csapat, lehet örvendezni. Egy haverral megnéztük a Fezen-en őket mikor még öten voltak, hát mégegyszer nem veszek Helloween jegyet az biztos. Weikath olyan részeg volt, hogy ilyet nem hallottam még gitárosnak tartott embertől.
Gyanítható, hogy miért volt ekkora vándorlás a főnök körül…
Namindegy, ez az én meglátásom, de persze más minden a színpadról mint a nézőtérről, tudom jól.
Tévedni emberi dolog. Az album beütött! Nagyon! Két dal maradt csak, amivel nem tudok mit kezdeni, az Angels és a Cyanide.
A Fear of the fallen “behúzta” a környezetében lévő dalokat?, az Out for the gloryba ahogy Hansen belevisít onnantól lúdbőr, a Best time a sláger a lemezen, a Mass pollution eleve bejött ugye.
Az Angels picit rosszkor jön…tényleg egy Golden times nem lett volna sokkal-sokkal jobb ide? Dehogynem…a Rise without chains és a Down in the dumps ütnek rendesen ahogy kell, a Skyfall eddig is bejött ugye, óriási monolit ott az album végén. A Robot king a refrénnél vérzett el először, most már jöhet bátran bármikor.
Deris zseniális, Kiske adottságai pont jókor és pont elégszer van kihasználva, Hansen meg írhatott volna még 1-2 dalt?.
Power-bomba, 6-8 hallgatás után megérkeztem. Vállalom az első hsz-omat is, akkor úgy éreztem és gondoltam.
10/8
Erről beszéltem! Mi 10 nappal korábban megkaptuk a promót, azóta azt hallgattuk. Lehet, elsőre nem fog meg az album, de minél többet hallgatod, annál jobb.
Mivel ez a Power/Speed Metal stílus, aminek a Helloween az egyik alapítója, és ez alapból a kétlábdobos gyors számokról szól himnikus énekdallamokkal, és ez a lemez is ebben a stílusban írodott, így nem csoda ha nem tetszik azoknak, akiknek maga a Power/Speed Metal stílus nem tetszik.
Viszont a Helloweennek ott van a teljesen más stílusú Chameleon és Dark Ride lemezek.
A Chameleon lágyabb, akusztikusabb, rock n’ rollosabb, jazzesebb, míg a Dark Ride a lassú málházós modern metal (amelyre még 2 olyan Doom Metal szám is felkerült, hogy még a doomsterek is megnyalják mind a 10 ujjukat). Lehet neked ezek jönnének be inkább, amelyeken nem Power/Speed Metalt játszanak.
Vagy ott van még a Master of the Rings lemezük is, amelynek a keménysége Iron Maiden és a Metal Heart/Russian Roulette korszakbeli Accept, lehet az jönne be neked (azon csak 3 Power Metal szám van, a többi mind Heavy Metal)
Ne viccelj, zabálom a kétlábdobot.? The saints, Salvation, Nabataea, Eagle fly free, stb-stb…de ezek qrvajó dalok! Az újak meg valahogy nekem nem…nagyon nem.
DPed-nek válaszoltam. A te személyedben annak örülök, hogy végre egy igazi Deris korszak rajongó is írt. A The saints, Salvation, Nabataea nekem is a nagy kedvenceim, meg a Where the Rain Grows, Kings will be Kings, Born on the Judgement Day, stb… 🙂
Köszönöm az ajánlást!
Igen, nagyon betaláltál! Meg fogom hallgatni ezeket az albumokat!
Pontosan ilyen az ízlésem. Mondhatnám úgy is, hogy a power metal-nak az amerikai megközelítését szeretem.
A Maiden hasonlatot nem kommentálom. Odáig olvastam a cikket, onnantól kezdve nem tudtam komolyan venni.
padig a Skyfall (mely nekem kedvencem az albumról) simán elmehetne egy maiden dalnak
Persze siman eltudom kepzelni Dickinsonnal es a zene is olyan főleg az elején!
Én is többet vártam, nem lesz a kedvenc Helloween lemezeim közt. 1x végighallgattam, másodjára lekapcsoltam. Ez van, Nekem ez a nem jön át… 🙁
Végighallgattam az egész albumot. A véleményem csak annyit módosult, hogy akik nagyon szeretik a zenekar stílusát azok pozitív véleményét megértem. Nem okoztak csalódást, megugrották a lecet. Ugyanakkor ha az ember elfogolatlanúl hallgatja, az album semmi előremutatót nem hozott, ugyanaz a kliséhalmaz amit a zenekar önismételget már évtizedek óta. Szerintem semmi mesteri nincs a “mesterműben” a Master of the Rings vagy a Better is jobb album mint ez. Pozitívum, hogy tényleg hallani rajta hogy rászánták az időt és jól ki van dolgozva. Nincsen rajta semmi töltelék, de nekem első végighallgatásra is pont olyan volt mintha már ismertem volna.
Ronggyá hallgattam,visszarepített az időben!Nem is tudom mi lesz 10 év mulva ha már nem lesz Helloween Maiden Strato stb…Vannak jó fiatal bandák,de 2 hallgatás és annyi.
Elég jól sikerült lemez ez. Jól szól, jók a nóták is, nem görcsölnek a srácok és ez így van jól.
Érdekes, hogy a Gambling with the Devilt -t nem szokta emlegetni senki, pedig a turné és a lemez is simán klasszikus.
Így van, a Gambling is egy klasszikus lemezük. Az utolsó igazi klasszikus, ami kiállta az idők próbáját.
Ott megszabadulva az előző lemez Keeper nyomásától (az sem volt rossz, csak 2 CD helyett 1 kellett volna a töltelék dalokat lehagyva), felszabadultan csak magukat adták, és egy zseniális lemezt készítettek olyan zseniális számokkal, mint a Kill It, The Saints, Final Fortune, Dreambound, Heaven Tells No Lies, Paint a New World, vagy The Bells of the Seven Hells.
Minden szavadat adom;) A két bónuszdalról, a Find my freedomról és a See the nightról nem is beszélve!
Update: kb 4-5 ször végighallgattam kocsiban az egész lemezt.
Gyatra unalom az egész – kivéve a Mass Polution, az már elsőre ütőtt, másodikra libabőr (“make some noise!!!”) és az Undestructible.
2 sallangmentes telitalálat sláger, bár 1-2 jó pillanat van még ittott a többiben, de az eposzok és a speed témák sablonos semmi extra. Sőt pl a Robot King fáradt visítozás versenyét már skippeltem később, jaaaajjj.
Ráadásul hogy szól ez… hát a gitárok katasztrófa, mondjuk az énekek és a bass viszont nagyon meg vannak csinálva, hallatszik hogy Kiskét kihangsúlyozták…
bár tudom, ennyi versenyzőnél és ilyen sűrű levesnél roppant nehéz eltalálni az arányokat..
Összehasonlításképpen kiváncsiságból betoltam egyszer a 24-25(?) éves Time of the Oath-ot, hát sokkal jobban megdörren, komolyan mondom.
Dehát mindegy, most ez van…
A Time album nekem teljesen kimaradt valahogy. Most hallgatom y-ről, amit nem értek hogy már a harmadik feltöltőre térek át és nem akarom elhinni hogy ennyire világ legszarabbja a hangzás. Komolyan rosszabb mint a Maidentől az X Factor, pedig azt hittem az viszi a prímet. Először azt hittem csak a feltöltő tette fel rossz minőségben, de mikor harmadjára meg a klipnél is ezt hallom már úrra lesz rajtam a pesszimizmus.
A Time of the Oath hangzása, keverése tényleg rossz. Ezt annak idején a kritikák eléggé kihangsúlyozták, és emiatt pontokat is vontak le. Viszont a számok zseniálisak. 🙂
Update. Ne hallgass 4-5x olyat amit elsőre nem értesz meg.
Helloween az első látásra is jó ha érted mit képviselnek. Lehet szeretni, nem szeretni, utalni, kritizálni de szerintem abszolút egy vállalható lemez lett. Nekik sem kellene már lemezt kiadni régen. Annyi dal van hogy tripla koncert esetén sem lenne ismétlés és nem is lenne unalmas. De itt vannak újdonságok, karakterek, szakmai érettséget sugárzó megoldások. Mégsem egy csépelős össze vissza editált darabos rock humusz. Én azért szeretem és tisztelem mert őszinte, cd bevétel rég nincs. A rajongók viszont örülnék az új, friss albumoknak. Én is vártam. És hát több napja megy zsinórban és még nem unalmas.
Az új Helloween lemez a németországi, a sapnyolországi és az angliai UK Rock and Metal eladási listákon az 1. helyen végzett. Japánban a 6. helyen. Svájcban és Finnországban a 2. helyen. Svédországban és Ausztriában a 3. helyen. Belgiumban, CSehországban és Portugáliában az 5. helyen. Ami európai Metal zenekartól ritkaság az az, hogy az USÁ-ban Billboard 200-ban nemcsak bekerült, hanem a 35. helyre került. Ezzel a legsikeresebb Helloween lemezek közé került.
Meg is erdemlik!Nagyon jó lett!