Blues Pills: Holy Moly

A Blues Pills alaposan rákészült erre a lemezre, mert az ezt megelőző albumuk, a ’Lady In Gold’ négy évvel ezelőtt került kiadásra, így azt gondoltam, jelentős változást eszközölnek zenei palettájukon (amivel nekem egyébként az égvilágon semmi bajom nem volt), azonban nem ez történt. Az első albumon Janis Joplin hatását még nem igazán hallottam, a másodikon már feltűnt, most viszont egyértelműen itt van. Egy előadó zenéjének egyébként mindig jót tesz, ha egy legenda hatása hallatszik rajta. Energiának most sincs híján a gárda, aprítják a hangszereket, Elin Larsson pedig lendületesen énekel (mindezt ráadásul nem egyféleképpen), majd szétveti az erő.

A Blues Pills egy frontember köré épülő formáció, ami jelen esetben Elint jelenti, viszont ezzel nem mondom, hogy a másik három zenész biodíszletként szolgál, mert tényleg jó munkát végeznek, ám egy ilyen karizmatikus énekesnő mellett nehéz érvényesülni. Az első dal, a Proud Woman is ékesen bizonyítja, hogy itt valami csajos dologról szól a történet, ám ez nem jelenti azt, hogy nekünk, pasiknak nem tetszhet, hiszen mindig szexi, ha egy női előadóban ott feszül az őserő.

Jók a bluesok, a rock and rollok és a lírai témák, jó egy az egyben végighallgatni. Elin Larsson mindent tud a műfajról, káprázatos, mennyiféle hangot tud kipréselni a torkán, kezdve a Joplin-féle rekedtes üvöltésektől a halk, érzelemdús éneklésig. A banda jól nyomja a háta mögött, nekem különösen a gyors, rockos futamok tetszenek, bár a lassú blues témák is jól hasítanak. Zack Anderson – aki basszusgitárosból gitárossá avanzsált – jól penget, mégis azt gondolom, vannak nála jobb, a gitárhősökre emlékeztető kobzosok, de ebbe a zenekarba nem is kell hasonló játékos, Zack maximálisan hozza azt, amire a gitáron szükség van.

A legtöbb fiatal blueselőadó hoz valami mai dolgot, modern elemeket, a Blues Pillsnél viszont nem hallok ilyeneket. Ha nem ismerném őket, simán az öt évtizeddel ezelőtti aranykorszakba helyezném el a csapatot, ráadásul a megjelenésük sem tér el az akkori trendtől. Az első két album esetében említettem Fleetwood Mac hatását, ami a másodiknál hátrébb tolódott, ezúttal viszont újra erősebben hallható a dalszerkezetekben. A lemezen egyébként nincs kiugró sláger, a már említett Proud Woman sem az, pedig ilyen szándékkal íródott.

Csakúgy, mint az előző kettő, jól sikerült ez az anyag is, de néhány nem éppen pozitív dologra rávilágítanék: először is az első két albumhoz képest nem újítottak semmit, nem hallunk meglepetést, a tizenegy dalból ráadásul nem érzem mindet erősnek, akad egy-kettő, amely csak helykitöltő funkciót kapott. A második korongon régebbi dalokat, az első albumon már egyszer rögzített felvételeket hallunk alternatív verziókban. Érdemes összevetni őket az eredeti változatokkal!

Összegzés:

A Blues Pills a jelek szerint megtalálta saját hangját ezzel a nem modern, ám nagyon energikus, karakteres zenével. Bár némi új íz, szélesebb zenei paletta nem ártott volna, ők úgy látszik, elégedettek ezzel a vonallal, nem hagyják el a jól megválasztott utat, én azonban tettem volna egy-két kitérőt a helyükben. Szerintem a következő albumon elkelne valami újdonság, merészebb kísérlet, mert sok lehetőség van ebben a zenében, különösen Elin Larsson hangadottságainak köszönhetően el lehet indulni más irányokba is. Kíváncsi vagyok, lesz-e bennük némi kísérletezési kedv.

Pontszám: 7,5

Megjelenés: 2020
Kiadó: Nuclear Blast
Stílus: blues-rock
Származás: Svédország

Zenészek:

Elin Larsson – ének
Zack Anderson – gitár
André Kvarnström – dob
Kristoffer Schander – basszusgitár

Dalcímek:

1. Proud Woman
2. Low Road
3. Dreaming My Life Away
4. California
5. Rhythm In The Blood
6. Dust
7. Kiss My Past Goodbye
8. Wish I’d Known
9. Bye Bye Birdy
10. Song From A Mourning Dove
11. Longest Lasting Friend