Majdnem kerek egy évvel a legutolsó alkalom után újra hazánkba érkezett napjaink egyik legizgalmasabb zenekara, a francia Gojira. Számomra ők az egyik legszínesebb és legérdekesebb formáció jelenleg a színtéren, ezért ifjonti lelkesedéssel vártam az újabb találkozásunkat. A főattrakció előtt azonban még várt ránk két angol banda, amelyek közül az Urne kifejezetten meggyőzött, a Conjurer viszont negatív értelemben maradt emlékezetes.
Az első bemelegítő szerep a londoni Urne nevezetű triónak jutott. Bár nem egy hálás feladat korán kezdeni, de szerencsére már őket is egy komolyabb lélekszámú közönség fogadta, akik várták is a bulit, mert láthatóan élvezték az angolok előadását.
![](https://hardrock.hu/wp-content/uploads/2024/02/huacdcbepo.jpg")
A stoner/sludge metal csapatnak eddig egyetlen lemeze jelent meg, amelyet idén augusztusban fog követni az ’A Feast On Sorrow’, amelyet egy dal képviselt a rövid programjukban. A zenekar bár nem tökéletesen, de élvezhető minőségben szólalt meg.
Angus Neyra gitáros riffjei kifejezetten figyelemfelkeltőek voltak, és elég izgalmasok ahhoz, hogy az átlagostól hosszabb dalok alatt fenntartsák a figyelmét még annak is, aki először találkozott a zenekarral. Nekem tetszett a trió, kíváncsian várom majd az augusztusi lemez érkezését.
Serpent & Spirit / A Tomb So Frail / The Palace Of Devils & Wolves / Becoming The Ocean
Őket a szinten brit Conjurer követte. A szakma egy ígéretes post-metal csapatot lát bennük, nekem ezt nem sikerült felfedeznem ezen a borongós hétfő estén.
Zenéjük rendkívül szerteágazó, a legvadabb groove-októl a pszichedelikus rockig bezárólag mindent felvonultat, azonban az extrém váltásokkal és az acsarkodó énekkel sikerült mindezt az élvezhetetlenség síkjára emelni. Számomra ez már a metálzene azon szélsősége, amelyet sajnos nem tudok megemészteni, így élvezni sem.
A színpadon a srácok mindent megtettek, akadtak, akik fogékonyak is voltak a művészetükre, de nekem sajnos nem tudtak mosolyt csalni az arcomra. Bocs, srácok.
Scorn / Suffer Alone / Retch / Those Years, Condemned
Egy rövid átszerelés és színpadtisztítás után következett a Gojira. Manapság nem ritka vendégek hazánkban, de láthatóan ezt a közönség egy cseppet sem bánja, mert szerencsére tisztességesen megtelt a sátor. Ötödik alkalommal jártak hazánkban, amelyből nekem sajnos csak kettő adatott meg. Sajnálatomra a tavalyi bulit logisztikai okok miatt fájó szívvel, de ki kellett hagynom. (Akkor a Mercyful Fate-et választottam a másnapi FEZEN-en.) Utoljára 2017-ben láttam őket, amely buli emléke mélyen belém ivódott, mert amit ott láttam, az egy kisebb csodával ért fel. A Duplantier testvérektől titkon azt vártam, hogy azt az élményt újra átélhessem. Szerencsére nem kellett csalódnom.
A tavalyihoz képest a koncertmenübe nem került bele semmi igazán meglepő újdonság, néhány kivétellel a stabil slágereikre építették fel a szettet. Természetesen elhangzott a tavaly megjelent Our Time Is Now single, valamint a ráadásba épített Vacuity okozott még némi meglepetést.
A hangzásra nem volt panaszom, a keverőállás előtt állva minden szépen hallható volt és a hangerővel sem voltak gondjaim, ami valószínűleg abból is adódott, hogy életemben először hallásvédő füldugóval hallgattam végig a bulit. Nem bántam meg, mert az eszköz a hangerőt csak minimálisan tompítja, viszont a sátor oldalfalairól visszacsapódó kongást, csilingelést és zavaró magasakat kiszűri, így sokkal élvezhetőbb és érthetőbb lett a hangkép, valamint a dobhártyám sem fáradt el a koncert közepére.
A zenészek élvezetes játéka mellett a vizuál is fokozta az élményt, az eddigi leglátványosabb produkciót állították most össze, amelyet én láttam tőlük. A színpad teljes szélességében felépített ledfal, a nem túltolt, hanem ízlésesen, csak a legmegfelelőbb pillanatokban használt füst- és konfettiágyuk összessége olyan lenyűgöző látványt nyújtottak, amelyhez ritkán van szerencsénk.
A zenészek pedig a legmagasabb ligában fociznak. Mario Duplantierről már sokan, sok helyen elmondták, hogy mennyire zseniális dobos, de most is tanúbizonyságot tett arról, hogy a hangszeres felkészültsége mellett a zenei alázat is megvan benne, amely igazán naggyá teszi.
Természetesen ugyanez elmondható testvéréről is, akiről kívülről is látszik, hogy mennyire élvezi a zenélést és hogy a grimaszai nem csak megjátszott színpadi „kellékek”, hanem a szívét-lelkét, az egész lényét beleteszi az előadásba.
Jean-Michel Labadie basszusgitáros pedig szokásához híven keresztül-kasul beugrálta a színpadot, hasonlóan Christian Andreu gitároshoz.
A koncert legjobb pillanatait számomra a Stranded (áhh, ha én írhattam volna azt a riffet!) és a Born For One Thing (az a refrén, atyaég!) dalok jelentették, de az este minden pillanata beleégett a retinámba. A The Chant közönségénekeltetése pedig felemelő pillanat volt nemcsak a közönség soraiból, de a színpadon állva is az lehetett.
Itt is elhangzott, hogy mi magyarok mennyire szuper közönség vagyunk, és Joe sem győzött hálálkodni az élményért, amit tőlünk kapott, hasonlóan Phil Anselmóhoz, aki néhány héttel korábban tette ugyanezt. Sajnos a kedvenc anyagomat csak a címadó L’enfant Sauvage képviselte, de ennek ellenére sem tudok belekötni a programba, mert annyira kerek és élvezetes volt minden pillanat, hogy nem hiszem, hogy valaki is elégedetlenül ment volna haza.
Oroborus / Backbone / Stranded / Flying Whales / The Cell / The Art Of Dying / Drum Solo / Grind / Another World / Born For One Thing / L’enfant Sauvage / Our Time Is Now / The Chant / Amazonia // Silvera / Vacuity
Az Urne jó volt, a Conjurer nekem nem tetszett, de a Gojira nevű szörnyeteg újra elhozta a felemelő katarzist. Én azt sem bánnám, ha egy év múlva ugyanígy állhatnék a keverő kordonjának támaszkodva a kezdésre várva, mert úgy érzem, hogy sok van még bennük.
Szöveg: Losi
Fotók: Mahunka Balázs
Köszönet a lehetőségért a Concerto Musicnak!
Legutóbbi hozzászólások