Evergrey: Escape Of The Phoenix

Az Evergrey énekes-főnök Tom S. Englundban túlcsordulnak mostanában az energiák, még nagyon élénkek az emlékek az előző eresztésükről, a kiváló ’The Atlantic’-ról, és a Redemptionnek is tavaly jelent meg koncertlemeze, emellett nemrég egy búskomor, zongoraközpontú formáció élén is megtapasztalhattuk egyedi hangját. A Silent Skies lemeze erősen kidomborította Tom azon oldalát, amit eddig csak egy-egy dalban villantott meg. Idén már kaptunk tehát tőle egy pazar dalcsokrot, és most itt van egy másik, ráadásul a főzenekarával. Merje bárki azt mondani, hogy nem pörög hősünk! De szerencsére itt most nemcsak ő van rivaldafényben, hanem a teljes zenekar is, akik szinte a sírból tértek vissza 2014-ben és azóta stabilan emelkedő színvonalon gyártják a jobbnál jobb lemezeket. És igen, az ’Escape Of The Phoenix’ még tovább emelte a tétet.

Aki valamennyire is követi az írásaimat, jól tudja, hogy szőrös szívemben nagyon fontos helyet foglal el ez a zenekar már hosszú-hosszú ideje. Ezért, mint a ’The Storm Within’ kritikánál, itt is fontosnak tartom leszögezni, hogy egy rajongó sorait bújja a kedves olvasó. Arra lettem figyelmes viszont, hogy a zenekar iránti szeretetem nem az a kritikátlan rajongás, sokkal inkább a könyörtelen kritikusságban nyilvánult meg az utóbbi években. Bármilyen új anyagot hallgatok ettől a zenekartól, legbelül kényszeresen és folyamatosan a mesterhármasukhoz (’In Search Of Truth’, ’Recreation Day’, ’The Inner Circle’) hasonlítok mindent. Tudom, ez rossz attitűd, de már részemmé vált… és tulajdonképpen mi az egyetlen dolog, amit egy zenekaron joggal lehet számonkérni, ha nem a legszínvonalasabb munkái?

A hosszúra nyúlt bevezető után talán helyezzük is mikroszkóp alá a legfrissebb lemezt! Az előző anyag kapcsán felmerült, hogy az újkori Evergrey egyik legerősebb anyaga volt a ’The Atlantic’. Ha ez így van – márpedig így van – akkor elég nehéz helyzetben vagyok, mert most kellene mondani valami érvényes jelzőt az ’Escape Of The Phoenix’-re is. Kissé visszakacsintottak régi önmaguk felé, ugyanis tempóiban egészen szépen leiskolázza a ’Escape…’ az előző két lemezt. Persze ez nem száz százalékos visszalépés a korai power metal tornádóhoz, de az biztos, hogy nagyon régen hallottunk ennyi kétlábgépes riffet ettől a zenekartól, és ez nagyon jót tesz a lemeznek. A hangzás továbbra is nagyon modern, valószínűleg meghallották az idők szavát, kifejezetten vastagon, élettel telve szól minden, de tulajdonképpen az előző lemezek után már nem nagyon volt hova továbblépni, ez a banda végérvényesen megtalálta a saját soundját. A felvételek szokás szerint a göteborgi mekkában, a Top Floor Studiosban készültek.

Ami kifejezetten megkülönbözteti az elmúlt pár lemeztől az ’Escape…’-et, az Rikard Zander billentyűjátéka, amit szerencsére az utóbbi időkben ismét nagyon előtérbe toltak. Ráadásul Rikard felfedezte magának mostanában az analóg hangzású szintetizátor-hangszíneket, amiket nagy előszeretettel használ is a dalokban, ezzel egy igen különleges plusz ízt téve a tányérra. Pusztán azt sajnálom, hogy továbbra sem hallunk tőle olyan nagy szólókat, mint amivel például az End Of Your Daysben pusztított még 18 éve.

Félretéve az efölötti kesergést, hihetetlenül sokszínű az anyag, minden dal egy külön világ, nagyon hallatszik rajtuk, hogy maximális szeretettel és odaadással készültek, egyetlen töltelékdalt sem hallunk, és szinte mindegyikben van olyan meglepetés, ami emlékeztethet minket arra, hogy ez a banda két évtizeddel ezelőtt az egyik legforróbb progpower név volt. Sokáig az volt a zenekar egyik fő problémaforrása szerintem, hogy nem tudták eltalálni azt az egyensúlyt, hogy egyszerre kedvezzenek a progmetál hallgatóságnak és megüssenek egy kommerszebb metált kedvelő közönségnek is megfelelő hangot. Azt hiszem, most sikerült eltalálni a tökéletes egyensúlyt.

Ezúttal hiányoznak az igazi, hamisítatlan zongora-ének balladák, de aki merengeni szeretne, az jólesően hallgathatja meg újra és újra a Stories méltóságteljes vonulását. Aki rádióbarátabb élményekre vágyik, azt sem hagyja magára a zenekar, a You From You kommersz hangvétele ellenére is igényes és fülbemászó darab. Aztán jönnek a nagyágyúk: az In The Absence Of Sun már-már musicalesen dagályos, de mégsem fordul át giccsbe, igazi mammut nóta. A Forever Outsider és az Eternal Nocturnal azok a dalok, amik gyönyörű power metal emlékeket idéznek, de modern köntösbe burkolva nem érződnek üres nosztalgiázásnak.

A Where August Mourns jellegzetesen mai Evergrey: szagatott-zaklatott, modern, dallamos és kemény. Remélhetőleg előveszik majd a koncerteken is. Még egy dal az, amit szeretnék külön kiemelni, ez pedig a Dandelion Cipher. Szintén egy power darab, ami számomra a lemez legkiemelkedőbb versenyzője, újra és újra falhoz állít a sodrásával és a kirobbanó refrénjével. Floor Jansen után ismét egy igazi szupersztárt hívott meg a zenekar vendégénekesnek, a The Beholder című dalban James LaBrie-t (Dream Theater) hallhatjuk énekelni. Nagyon izgatott voltam a dal kapcsán, mert kiváló húzásnak tartom, hogy rá esett a választás. Egyrészt ez egy tisztelgés, ugyanis Tom sosem mulasztotta el a legendás Dream Theatert a fő hatásai között emlegetni, másrészt a mai napig a legsikeresebb progmetál zenekarról beszélünk, tehát ezzel valószínűleg nagyon sok tekintetet vont magára az Evergrey.

A fent leírtak miatt még érthetetlenebb számomra, hogyan lehetett ilyen gyenge dalt összehozni, ugyanis a Beholder a lemez egyetlen rossz tétele. Az még hagyján, hogy LaBrie szokásos manírosságát és hamiskásságát hozta a puttonyában, azt még el tudtam volna viselni valahogy, viszont maga a zene is lapos, semmitmondó és eseménytelen, az egyetlen dolog, amit ki tudok emelni belőle, az a verze, ami cserébe viszont elég súlyos és jó lett.

A másik negatívum, hogy a szövegek sajnos megint egy picit gyatrára sikeredtek, de azt hiszem, ezzel a zenekarral kapcsolatban már elengedtem, hogy költői igényű sorokat fogok olvasni, ha erre vágyom, akkor mindig ott lesz a ’The Inner Circle’ vagy az ’In Search Of Truth’, hogy megvigasztaljon.

Mint említettem, Tom most kifejezetten termékeny, ihletett időszakában van, és ez nemcsak a gitártémákon hallatszik, hanem az énekteljesítményén is, ugyanis az ’Escape…’ az utóbbi idők legkiműveltebb vokálsávjait tartalmazza, nagyon jó hallani, hogy milyen ügyesen keveri dalnokunk a tudatosságot és az ösztönösséget az énektémák megalkotása során. Emellett azt is szerettem volna megemlíteni, hogy a zenekartól egészen szokatlan módon rétegeltek most az énekszólamok, rengeteg színt, háttérvokált, kórusimitációt használnak a lemezen. Persze nagyon távol állnak még a Devin Townsend-féle masszától, de rengeteget dob az összképen a vokálok nagyvonalú használata.

Soraimat zárva azon gondolkodtam, hogyan lehetett volna a lehető legtömörebben összefoglalni, hogy milyen ez a lemez. Kicsivel több mint két éve, a ’The Atlantic’ korongnál a progmetálos Evergrey dicsőséges visszatérését ünnepeltem. Nos, az ’Escape Of The Phoenix’ olyan, mint az előző lemez egy alaposabb szteroidkúra után.

Összegzés:

Az ’Escape Of The Phoenix’-et egy ereje teljében lévő zenekar rázta ki a kisujjából, felhasználva az előző korongon vett lendületet. Meggyőző rutinosság érződik a friss lemezen, ami rendkívül jól illeszkedik arra a szálra, amit a zenekar két éve elkezdett fonni. Nagyon erősen ajánlott.

Pontszám: 9

Megjelenés éve: 2021
Kiadó: AFM Records
Stílus: dark / progresszív metál
Származás: Svédország

Zenészek:

Tom S. Englund – ének, gitár
Henrik Danhage – gitár
Johann Niemann – basszusgitár
Rikard Zander – billentyűk
Jonas Ekdahl – dobok

Dalcímek:

1. Forever Outsider
2. Where August Mourns
3. Stories
4. A Dandelion Cipher
5. The Beholder
6. In The Absence Of Sun
7. Eternal Nocturnal
8. Escape Of The Phoenix
9. You From You
10. Leaden Saints
11. Run