Evergrey: The Atlantic

írta TAZ | 2019.01.24.

Megjelenés: 2019

Kiadó: AFM Records

Weblap: http://www.evergrey.net/

Stílus: progresszív metal

Származás: Svédország

 

Zenészek

Tom S. Englund – ének, gitár
Rikard Zander – billentyűs hangszerek
Johan Niemann – basszusgitár
Jonas Ekdahl – dobok
Henrik Danhage – gitár, vokál

Dalcímek

01. A Silent Arc
02. Weightless
03. All I Have
04. A Secret Atlantis
05. The Tidal
06. End Of Silence
07. Currents
08. Departure
09. The Beacon
10. This Ocean

Értékelés

Az Evergrey az utóbbi időben igen kanyargós és zavaros utat járt be, kezdve a 2006-os ’Monday Morning Apocalypse’ lemezzel. Nekem speciel semmi bajom nem volt azzal, hogy kicsit leegyszerűsödtek a dalok a sok proggerkedés után (sőt, nagyon is bejött), azonban ami utána következett (’Torn’, ’Glorious Collision’), az csak nyomokban maradt meg a fejemben, és azt hiszem, ezzel nem csak én vagyok így. A 2014-es ’Hymns For The Broken’ album elképesztően nagy visszatérés volt, de utólag azt kell mondanom, hogy a régi-új tagok felbukkanása sokat dobott az összképen, és kissé, de elterelte a figyelmet a zenéről. Az ez után érkező ’The Storm Within’-nél pedig kiderült, hogy még egy bőrt nem lehet lehúzni arról a koncepcióról – vagyis a mélabús epikával áztatott opuszokról –, amire Tom Englundék építették az újkori Evergrey zenéjét. Minőségi munka volt, szó se róla, de nem sok téma ragadt meg az emlékezetemben a lemezről. Ha hirtelen kellene mondanom valamit, akkor a Passing Through ugrik be elsőként, ami egy tipikusan olyan nóta, amibe nagyon jól bele lehet állni a koncerteken a színpadon. Azonban mindezek ellenére a most megjelent ’The Atlantic’-kel az utóbbi három album egy egészet ad, és végre oda térnek vissza a svédek, ahol a dicső korban abbahagyták.

Tomék már a ’The Storm Within’-en is lementek a pincébe a gitárokkal, azonban a ’The Atlantic’ hordozza a banda történetének eddigi legnyersebb és legmélyebb gitártémáit, már-már olyan formában, amire az Evergreytől nem is számítanánk. A főnök ugyan a Behemothot hozta fel példaként, de szerintem inkább djentes éle van egy-egy riffnek, kiállásnak. Mindemellett nagyon üdvözlendő, hogy hangszeres szempontból ismét megcsillantja magát mindenki, és persze itt nem arra kell gondolni, hogy félórás gitármaszturbációkat kell elviselni, hanem igenis kreatív ötletekkel, ritmusképletekkel és dalszerkezetekkel találja magát szembe a hallgató. Hatalmas visszatérő Rikard Zander, aki ugyan csak néhány helyen, de végre megmutatja, hogy a szintiszőnyegeken kívül szólózni sem felejtett el. Az ezúttal is menetrendszerűen a menün szereplő, tradicionális Evergrey-gyorsban, az A Secret Atlantisben pörget egyet, majd az ezt követő End Of Silence-ben és Currentsben is van dolga az alapozáson kívül. Az új album egyik sarokköve Henrik Danhage játéka, ami időről-időre egyre hajlékonyabb és dallamosabb. Danhage sosem volt egy merev gitáros, azonban az utóbbi években láthatóan sokat kísérletezett különböző gitárokkal, technikákkal, mindez pedig oda vezetett, hogy a ’The Atlantic’-en hallhatjuk eddigi legjobb formájában. Nagy kedvencem az All I Have-ben kanyarított szólója, aminél éneklőbb gitározást mostanában nem hallottam. Jonas Ekdahl dobos is végre kreatív arcát mutatja, amit valljunk be, régen láthattunk. Egyik fénypontja a lemez talán legjobb dalában, a Weightless-ben található, ahol szinte szétszedi a cájgot, de a többi számban sem elégszik meg a sablon duplázásokkal és kettőnégyekkel.

A ’The Atlantic’ patikamérlegen kimért epikus adagokkal operál, nem tolták túl a mélabús, unalmas perceket, a hosszú másodpercekig ismételt egysíkú riffeket, hanem jó arányban keverték azt a klasszikus albumokat (’In Search Of Truth’, ’Recreation Day’, ’The Inner Circle’) idéző progresszivitással. A borongós pillanatok természetesen védjegyszerűen ott vannak a dalokban, főleg azért, mert a lemezt nem fikciók, látomások, hanem maga az élet inspirálta.  „A lemez a kapcsolatokról, a szépségről, a sötétségről, a szerencséről, a gyászról, a szerelemről, a gyűlöletről, a kétségbeesésről, az örömről és mindarról szól, ami ezekkel kapcsolatos. Az élet olyan, mint egy utazás az óceánon keresztül a távoli partok felé.” – mondta a főnök, Tom Englund, aki ezúttal érezhetően több időt szentelt a szövegeknek, hogy mondanivalója sokkal mélyebbre kússzon a bőrünk alá.

A dalokat nem érdemes külön bemutatni, hiszen van itt minden, mint a búcsúban, a hosszabb lélegzetvételű progresszív tételektől kezdve a fájdalmas eposzokon és a nyugis átvezetőkön át az egészen rádióbarát (nem rossz értelemben!) és kellemesen simogató dalokig, mint például a Departure. Ahogy említettem, megkapjuk a kötelező Evergrey stílusú menetelős dalunkat is a A Secret Atlantis képében, de egy kis csavarral, méghozzá azzal az elképesztű mélységgel és súllyal, ami már nagyon hiányzott ezektől az északi arcoktól. Nem kérdés, hogy hol érdemes tölteni 2019. április 11-ét, de hogy mi a Dürer Kertben leszünk, az biztos.

(Az Evergrey düreres koncertjéről további infókat ITT találsz!)

Pontszám: 9.5