Kedvenc lemezeim – Evergrey: In Search Of Truth (2001)

írta Wardrum | 2016.08.24.

„I have decided to keep this tape recorder with me at all times”

Az Evergrey új albumának vészesen közeledő megjelenése jó indokot és végső ürügyet adott arra, hogy megírjam ezt a lemezkritikát, amire már régóta készülök. A zenekar nagy változásokon és hullámvölgyökön esett át, mire eljutottunk 2016-ba, amikor is – hála az égnek – még mindig együtt, mondhatni ereje teljében van az együttes.

„Tell you about my theory
Cleanse myself from secrecy”

Bár az, hogy ereje teljében, kicsit talán túlzás, ugyanis évek óta azt gondolom, hogy a legjobb albumaikat már letették az asztalra. Talán nem mentem túl messzire ezzel a megállapítással, ugyanis az ’In Search Of Truth’, a ’Recreation Day’ és a ’The Inner Circle’ korszakalkotó klasszikusok voltak, melyek végérvényesen eldöntötték, hogy az Evergrey mindig az egyik legnagyobb kedvencem lesz. Ennek már több mint 10 éve, és azóta is az együttes rajongójának tartom magam, még annak ellenére is, hogy a ’The Inner Circle’ után erősen hullámzó a színvonal. Bár vitathatatlanul egy állandó, magas minőségű szférán belül történt ez a hullámzás, ergo nem nagyon van olyan lemeze az együttesnek, ami legalább 6-7 pontnál kevesebbet érdemelne.

„Their constant precence deceives me
I can’t tell when I’m awake or when I dream”

Jobban belegondolva, annyira talán nem is furcsa, hogy a 3. albumuk robbant ekkorát, hiszen egy zenekar beéréséhez bizony idő kell. Mi sem állna távolabb tőlem, minthogy leminősítsem az első két albumukat (’The Dark Discovery’, ’Solitude Dominance Tragedy’), sőt kiváló alkotások, nagyobbnál nagyobb nótákkal, de valahogy az ’In Search Of Truth’ fényében kissé kiforratlan csapongó anyagoknak tűnnek, még ha annyira profi munkák is. Ennek az útkeresésnek nem csak a kiforratlanság az oka, egészen eddig szinte minden albumon változott egy kicsit a tagság, ezen a lemezen éppen a második basszusgitárosát, harmadik billentyűsét és második gitárosát fogyasztotta a zenekar. Fontos megjegyezni, hogy ez a felállás Sven Karlsson billentyűst leszámítva relatíve hosszú életűnek bizonyult a későbbiekben. Nagy különbség továbbá, hogy ez a lemez volt az első konceptalbumuk, melynek dalai egy ötlet, egy történet köré csoportosulnak, szövegi és zenei világukban is. Maga az alapötlet az idegen, földönkívüli faj általi sorozatos elragadtatás élményét járja körül, mégpedig irodalmi forrásból merítve, ugyanis a lemezt Whitley Strieber Communion című könyve inspirálta. Érdekesség, hogy a műből filmfeldolgozás is készült Christopher Walken főszereplésével. Természetesen annál, hogy akkor ez most igaz történet-e vagy sem, sokkal fontosabb maga a lemezen található zene, valamint a tény, hogy a szövegek messze-messze túlmutatnak saját magukon.

I find myself not trusting anyone
and distrust leaves you lonely”

Habár az eddigi albumokon is találhattunk védjegyszerű dolgokat, nagyon sok minden egyszerűen itt válik egyértelművé, olyan dolgok, melyek a mai napig meghatározzák a zenekart. Az első ilyen az ikergitározás. Néha szólók keretében hallhatjuk, néha csak szolidan a ritmusgitár sávokba rejtve, de a két gitár egymással történő kvázi fogócskázása, közös sírása a mai napig az egyik legerősebb meghatározó eleme az Evergrey-hangzásnak. Az első két album kissé hektikus prozódiája itt már a múlté, a szövegek rendkívül jól ritmizáltak, kiválóan illeszkednek a muzsikába. Ehhez még hozzájön az is, hogy a tartalmuk már-már a mestermunka határait súrolja. Összehasonlítva a zenekar aktuálisabb, sajnos kissé felszínes szövegeivel, az ’In Search Of Truth’ strófái tele vannak üdítő allegóriákkal, utalásokkal és szimbólumokkal, mindez pedig egy érthető csomagolásban tálalva, aminek végeredménye egy sebészi pontossággal festett kép az elkeseredettségről, a magányos rettegésről, a kiszolgáltatottságról, a megváltásra és megértésre való olthatatlan szomjúságról.

„…my world is dead, my future’s broken
cause it all stays the same”

Itt a választott, kissé bulvárszagú téma egyszerűen csak a könyv borítója, egy forma, amit a szövegek csordultig töltenek tartalommal. De ez az egész semmit nem érne anélkül a zene nélkül, ami teljessé és valóban maradandóvá teszi a képet. E harmadik albumra forrott ki igazán az együttes zenei világa, ami rendkívül sikeres, utánozhatatlan módon ötvözi a fogcsikorgató keménységű riffeket a progresszív elgondolásokkal, és ebbe a metal-esszenciába elképesztő eleganciával oltja bele a mély érzelmességet. És itt nem egyfajta modoros szépelgésről van szó, nagyon kevés zenekar létezik a világon, akik a legkeményebb fejrázós témáikkal is képesek könnyeket csalni az ember szemébe. Ellentmondást nem tűrően heves és őszinte zene. Szakmai szempontból nézve a dolgot, leginkább a power és a progresszív metal elegyeként írnám le a hallottakat, de a zenekar ezeket a stílusokat sem a klisék és frázisok szintjén használta, hanem továbbgondolta őket és feszegette határaikat.

„Like screams from a newborn child
so innocent, so fragile”

A lemez produceri munkálatait Tom S. Englunddal karöltve nem más, mint Andy LaRocque (King Diamond) végezte. Az úriember igen régi motoros, nem a 2000-es években szocializálódott a metal világban, ez végső soron meghallatszik a lemez hangzásán, kicsit régies beütésű, ad absurdum némely King Diamond-dalra is emlékeztető. Kissé tompa, de mégis tiszta és erős az összkép, például elképesztő arányérzékkel szól a gitárok keverése. Az akkor még vadiúj tag, Henrik Danhage és a frontember, Tom szinte nyegle módon dobálja egymásnak a jobbnál jobb gitárszólókat, e két mágus közös munkássága ma is meghatározó eleme az együttesnek. Szintén új tag volt akkoriban Michael Håkansson, aki precíz és kifejezetten izmos basszusgitározásával tökéletesen kiteljesíti a húros szekció által előidézett csodát. Sajnálatos módon Sven Karlsson billentyűsnek ez volt az egyetlen lemeze az együttessel, de cserébe remekül odatette magát ő is, néha csak egy-egy szintiszőnyeggel, néha csak szimplán gyönyörű dallamaival, és néha a kettő kombinációjával, ami számomra a mai napig lenyűgöző elem. A háttérben maradni, de úgy, hogy közben mégis szólisztikus anyagot játszunk – ez a fogás szintén meghatározó eleme lett a zenekar későbbi hangzásának.

És akkor el is érkeztem számomra az egyik legfontosabb emberhez, Patrick Carlssonhoz. Amit ő dobolás címén leművelt ebben a zenekarban, az nekem a mai napig az egyik legnagyobb inspirációt jelenti. Ahol kell, ott visszafogott, ahol kell, ott pedig vad, a dobolásának van arca, nincs túlgondolva, és elképesztően ihletett. De mégsem megy át cirkuszi parádézásba. Ehelyett szó szerint szétrobban az energiától. Természetesen mint ilyen, őrülten jól passzol a zenéhez, bár a következő, ’Recreation Day’ című albumon gyakorlatilag 5 fokozattal feljebb kapcsolt, de ezen a lemezen használta először a szárnyait teljes fesztávolságában. Az, hogy ez a dobos 2003 után jóformán eltűnt, óriási veszteség.

Deprived of all pride
I’ve been stripped of all value”

Hosszú évek óta szeretném szavakba önteni, hogy mitől működik ilyen jól a zene az ’In Search Of Truth’-on, de most, hogy itt a lehetőség, csak dadogok. Beszélhetnék mondjuk arról, hogy milyen gyönyörűen vannak felfűzve a dalok egy hangulati füzérre, tökéletesen időzített pihenőkkel és csúcspontokkal. Vagy arról, hogy milyen kirobbanó vadsággal másznak bele az ember arcába a dallamok, melyek sokszor hurrikánszerűek (Watching The Skies), sokszor légkalapácsként döngetik a hallójáratokat (Rulers Of The Mind), és még arra is képesek, hogy ezt a két hatást egy zenei folyamaton belül ötvözzék (Mark Of The Triangle). Vagy arról, hogy nincsen egyetlen egy rosszul elhelyezett és erőltetett szóló sem a lemezen. Valójában kezd kiüresedett frázissá válni a „minden hangnak megvan a helye” fordulat, de erre a lemezre százszor, ezerszer vonatkozik. Mindezen zenei folyamatok úgy mennek végbe, hogy a hangulat az első hangtól az utolsóig állandó. De arról is beszélhetnék, hogy a legutolsó, Misled című dalban mennyire tökéletesen elegyedik, olvad össze az album minden fontosabb eleme, hogy milyen példaértékű, tűzijátékszerű fináléja a dal egész lemeznek.

The silence awakes me
my heartbeat would so easily reveal me”

Az igazán jó lemezeket véleményem szerint jellemzi egyfajta grandiózusság is. Az albumot kiválóan színezi egyrészt Tom ex-barátnője (aki ma már a felesége), Carina Kjellberg, másrészt a Mercury kórus is, akik tökéletesen szolgáltatják a nagyszabású hangulatokat ott, ahol erre szükség van. Bár a női ének és a kórus használata szintén nem egy új találmány, sőt már-már egy fárasztó klisé, mégis vannak lemezek, ahol ezen zenei eszközök tökéletes arányérzékkel jelennek meg, és ide tartozik a most tárgyalt mű is.

Lehet, hogy itt az ideje abbahagyni a próbálkozást, többet ér inkább meghallgatni még egyszer a lemezt. Lehet, hogy értelmetlenség volt bármit is írni róla, hiszen magáért beszél az egész. Lehet, hogy csak egy évtizedes adósságot törlesztek azzal, hogy fejet hajtok a metal irodalom egyik méltatlanul mellőzött, de örök klasszikusa előtt.

„I don’t recognize the silence,
I can feel it, the reality of it scares me.”

Saját soraimat visszaolvasva két dolgot érzek: Először is azt, hogy a felét sem mondtam el annak, amit meg akartam osztani erről a lemezről és az élményről, amit nyújt. Másodszor pedig azt, hogy okafogyott lenne megpróbálni kiegészíteni, átírni, újragondolni az egészet, mert egy bizonyos határon túl már nem lehet áradozni egyetlen lemezről sem. Talán csak annyi maradt hátra, hogy jó zenehallgatást kívánjak mindenkinek.

Szerző: Wardrum

Számlista:

1. The Masterplan
2. Rulers of the Mind

3. Watching the Skies
4. State of Paralysis
5. The Encounter
6. Mark of the Triangle
7. Dark Waters
8. Different Worlds
9. Misled 

Tagok:

Tom S. Englund – ének, gitár
Henrik Danhage – gitár
Michael Håkansson – basszusgitár
Patrick Carlsson – dob, ütőhangszerek
Sven Karlsson – billentyű