Dark Tranquillity: Construct

írta Bazsa | 2013.07.11.

Megjelenés: 2013

Kiadó: Century Media

Weblap: http://www.darktranquillity.com

Stílus: Melodikus death metal

Származás: Svédország

 

Zenészek
Mikael Stanne - ének Niklas Sundin - gitár Martin Henriksson - gitár, basszusgitár Martin Brändström - billentyű, samplerek Anders Jivarp - dob
Dalcímek
01. For Broken Words 02. The Science Of Noise 03. Uniformity 04. The Silence In Between 05. Apathetic 06. What Only You Know 07. Endtime Hearts 08. State Of Trust 09. Weight Of The End 10. None Becoming
Értékelés

A Dark Tranquillity sosem tartozott az egy helyben toporgó, a kísérletezéstől megijedő, és a könnyebbik utat választó zenekarok közé. Az 1999-es ’Projector’ és az alig egy évvel később megjelent ’Haven’ erőteljes dark/gothic metalos felhangjai, valamint addig szokatlan megoldásai rendesen megizzasztották a stílusdefiniáló ’The Gallery’ irányának folytatását követelő rajongótábort. Később, a lényegesen direktebb módon megszólaló ’Damage Done’ közérthetősége pedig éppen a folyamatos megújulást várókat idegenítette el. A zenekar megítélése a későbbiekben sem lett teljesen egységes, pályafutásuk 2002-ig tartó korszakával kapcsolatban mindenesetre az idő egyértelműen őket igazolta. A kezdeti szkepszist és megosztottságot követően ugyanis ma már mindhárom lemez a zenekar klasszikusai közé tartozik. Aztán ahogy a műfaj szépen lassan korszerűtlennek ítéltetett, és helyét átvette a Soilwork-féle, illetve az amerikai típusú újhullám-core, az alapbandák földbe álltak vagy rendkívül megosztó lemezekkel kezdték riogatni a götegorgi death híveit, a gyökereihez többé-kevésbé ragaszkodó Dark Tranquillity körül is mérséklődött a pörgés. Pedig a ’Character’, a ’Fiction’, és a ’We Are The Void’ hallatán egyértelmű, hogy a zenekar nem engedett a megszokott színvonalból, ily módon több, azóta már a legnagyobb klasszikusokkal együtt emlegetett melodeath-himnusszal gazdagodott az életmű. A lehengerlő koncertteljesítmény mellett ez az oka annak, hogy a zenekar neve továbbra is nagyon jól cseng, még ha erre a csengésre – a műfaji trendek számukra kedvezőtlen hatásának, valamint a beszürkülés, az ellaposodás jeleit felvillantó 2010-es lemeznek köszönhetően – egyre kevésbé figyel már fel a metalzenei színtér.

Ezen a tendencián a ’Construct’ sem fog változtatni, ugyanis az egész lemezt áthatja valamiféle statikusság, amit túlzás volna egyértelműen a középszerűséggel azonosítani, az azonban teljesen bizonyos, hogy jelentős mértékben nehezíti a lemez befogadását. És hogy még egy kicsit bonyolultabb legyen a dolog, ráadásként mindez egyfajta skizofrén állapottal is párosul. Mert kár is volna tagadni, hogy akadnak itt jó, sőt, nagyon jó riffek, mélyen átélhető hangulatok, dallamokból pedig aztán pláne nincs hiány, hosszú távon azonban egyszerűen képtelen lekötni a figyelmet. A lemez végigpörgetéséhez tehát a koncentráció tudatos fenntartására van szükség. Legnagyobb sajnálatunkra azonban itt nem oldódik meg a lemez alapvető problémája, inkább csak tovább fokozódik, amikor szembesülünk azzal a paradoxonnal, hogy mennyi jó téma is van ezen a lemezen, és ugyanakkor mégis mennyire pokoli unalmas ez az egész. Nem arról van szó tehát, hogy a dalok nehezen adják meg magukat, ily módon pedig több hallgatást igényelnek. Több esélyt ugyanis tipikusan akkor adunk egy lemeznek, ha az első benyomások alapján sejtjük, hogy idővel fel fog tárni valami olyat, amivel korábban még nem találkoztunk, és amiért küzdenünk kell; ha érezzük, hogy fáradozásaink valami addig ismeretlenhez vezetnek el minket (ahogy a jó progresszív rockzene – valaha – pont a tudat és az érzékelés tágítását célozta meg, ami a pszichedelikusság mellett a felfedezés vágyát ébresztette a hallgatóban). A ’Construct’-ban pedig benne van, hogy a felszín alatt akár nagy dolgok is történhetnének, de ez a halovány ígéret sajnos beváltatlan marad, és sokszori próbálkozás után sem bomlik ki valami naggyá és jelentőssé.

Pedig a kezdés több mint biztató: a For Broken Words gótos beütésű, hol elszállós, hol direktebb témákat variálva egyből meghozza a korábbi lemezekről már ismerős, sajátosan sötét hangulatot. Az ezt követő The Science Of Noise a maga esszenciális DT-riffelésével, valamint – a legszebb göteborgi hagyományokat ápoló – durva alapra pakolt dallamos gitárharmóniáival bizony megvillantja a svédek zsenialitását, az Uniformity pedig egy remek death/gothic keverék, némi Paradise Lost áthallással. Lassan hömpölygő, de ezzel együtt nagyon hangulatos és meglehetősen nyomasztó darab, az utolsó másfél perc pszichedelikus témázgatása pedig a lemez egyik csúcsmomentuma. A nagyjából félidőre pozícionált Endtime Hearts lendületének és megragadó dallamainak köszönhetően szintén a kiemelkedő tételek közé tartozik, emellett kicsit képes felébreszti az akkor már erősen lankadó figyelmet.

A dalokkal a későbbiekben sem lesz komoly gond, minőségben legalábbis semmiféleképp, az első 15-20 perc után azonban egyre látványosabbá kezd válni a korábban említett paradoxon. Mert legyen szó a középtempós, helyenként a kései Amorphist eszünkbe juttató The Silence In Between-ről, a durvább vizekre evező Apatheticről, vagy a göteborgi melodeath slágeres oldalát megmutató Weight Of The End-ről, mindben találni valami szerethetőt: egy jó témát, ötletes megoldásokat, vagy csak egyszerűen egy hangulatot, ami képes így vagy úgy megérinteni minket. Viszont ezek az önmagukban, egyesével hallgatva nagyon is jól működő dalok mégsem alkotnak erős egységet, valamilyen különös okból kifolyólag azt a benyomást keltve, hogy a ’Construct’ végeredményben, az elejétől a végéig lepörgetve szürke és unalmas. Kézenfekvő volna mindezt a DT védjegyének is számító direkt, karakteres riffelés relatív háttérbe szorítására fogni, de ennél azért összetettebb a probléma, már csak azért is, mert a rendkívül okosan kitalált, hol a zenébe ízlésesen beágyazódó, hol dominánsabb, de sosem hivalkodó samplerek remekül kompenzálják markáns gitárjáték hiányát. Valahol máshol lehet a gond.

Pontszám: 6