Évtizedelő: 1995 ( első rész) - Halálos tél
Black Sabbath: Forbidden - Almár Ákos
Dissection: Storm Of A Light's Bane - Philo
Dark Tranquillity: The Gallery - Tomka
Grave Digger: Heart Of Darkness - TT
Nevermore: Nevermore - Philo
Savatage: Dead Winter Dead - Garael
Black Sabbath: Forbidden
Az album, amit nem tudtam először, hogy az Évtizedelőbe, vagy a Botrányalbumok közé tegyek. Végül az évtizedelő mellett döntöttem, ugyanis a mai napig ez a Sabbath utolsó stúdióalbuma.
Már amikor a borítót megláttam, nem tudtam, sírjak -e vagy nevessek. Végül is nevettem, sőt, röhögtem. Ez a borító annyira idétlen, hogy az már jó. Egy karikatúra, melyen a banda tagjai a Pokolban főnek egy elfuserált Kaszás társaságában.
De az első hidegzuhany mégsem ekkor ért, hanem amikor megtudtam, hogy a lemez producere nem más, mint Ernie C, a Body Count gitárosa. És ezt azzal indokolták Iommiék, hogy Ernie C fanatikus Black Sabbath rajongó... (Tóni bácsi, én is fanatikus Sabbath rajongó vagyok, jöhetek producerkedni???)
A 90-es évek a reunionok időszaka a Sabbath életében. Először a Dioval 92-ben (aminek mellesleg a klasszikus felállás egyetlen fellépése vetett véget), majd némi intermezzo után a Tony Martin-os felállás 1995-ben, amit a nagy Reunion követ Ozzyval... Aki tudja követni, szóljon...
Szóval visszatért a TYR legénysége, aminek először nagyon örültem - még meg nem hallgattam a lemezt. A korábbi évek dallamosabb hard rock zenéje után a 90-es évek második felére Iommi érdeklődése újra a keményebb heavy metal felé fordult - és erre nem biztos, hogy ez a felállás a legmegfelelőbb. Olyan, mintha egy hosszú, nehéz szerelvényt 424-es helyett egy apró 275-ös mozdonnyal próbálnának meg elvontatni. Tony Martinnak sose az erőteljes, dögös hang volt az erőssége, inkább a csodálatos, nagy ívű énekdallamokban csillogott - ezekkel viszont most igencsak spóroltak. Neil Murray lágyabb basszusgitár játéka is inkább a Tyr dallamos világába illik, ezek a témák inkább Geezer Butler döngölését igénylik. Cozy Powell sziklakemény dobolása illene a képbe - ha nem keverték volna ennyire alul, sajnos bejött, amitől féltem, a hangzás nagyon nem az igazi (de legalább Iommi gitársoundját most nem vágták haza, mint a Born Again albumnál). Geoff Nichols billentyűszőnyegei viszont szép kontrasztot adnak a kőkemény gitárriffeknek.
A lemez a The Illusion of Power -rel indul, ahol - egy régi időket idéző riff után - mindjárt megkapjuk Ice T rappelését. Hogy miért volt erre szükség? (Egyes vélemények szerint a rosszemlékű 87-es Sun City-béli fellépést akarták feledtetni ezzel a gesztussal. Mint ismeretes, akkor tiltólistára került a banda, emiatt többek között a budapesti koncert is elmaradt). Aki ezt kibírta, arra innentől már csak kellemesebb percek várnak. Get A Grip - jó riff, dögösebb hangzással (és énekkel) még üthetne is. A dal vége azonban szerintem egyszerűen fantáziátlan. Sajnos elég ötlettelennek érzem a következő két dalt is (Can't Get Close Enough és Shaking Off The Chains). Mintha a Cross Purposes -nél fönnakadt volna a szűrőn, és jobb híján ide tették volna be tölteléknek. Ráadásul egymás után, ami újabb szerkesztési hiba. Pedig - a lemezen belül - máshol, jobb hangzással és dögösebb énekkel sokkal jobbak lehetnének. De szerencsére innentől aztán meghúzzák a magassági kormányt. I Won't Cry For You - csodálatos ballada, végre igazi, Tony Martinhoz illő dallamokkal. A gitárszóló gyönyörű. Guilty as Hell - kiváló, ötletes dal. Külön kiemelném Neil Murray basszusjátékát. Sick And Tired - a lemez egyik csúcspontja, Cozy hatalmas kezdése után lassú blues tempóban folytatódik. Talán ez idézi leginkább a Headless Cross világát. Iommi szólója gyönyörű, Martin hangja szárnyal, Cozy szétveri a dobjait - de magát a dalt mégsem, zseniális. Rusty Angels - fantasztikus. A Cross Purposes -re emlékeztet, de ezúttal nincs olyan érzésem, hogy onnan lehagyták - ide betuszkolták, igazi ötletes Sabbath dal. Forbidden - megint Headless Cross érzés. Érdekes módon elsőre nagyon tetszett - mára valahogy kevésbé. Csodálatos az énekdallam és a gitárriff, de a kiállásos részek valahogy tönkreteszik a hatást.. Kiss Of Death - végre egy igazi jó záródal, ellentétben az utolsó két albummal, ez nem csak úgy elúszik a semmibe, hanem van befejezése.
A végére illene valami értékelést írni, hát, nem könnyű feladat. Számomra ez egyértelműen az Ozzy utáni korszak leggyengébb albuma. Viszont, mint tudjuk, ízlések és pofonok, sok emberrel találkoztam, akiknek kifejezetten tetszik, van olyan ismerősöm is, akinek ez a kedvenc Black Sabbath lemeze. Ez mindenképp azt jelzi, Iommiék valami nem mindennapi dolgot tettek le az asztalra.
Dissection: Storm Of A Light's Bane
1998-ban egy thrash metal bandát alapított négy lelkes fiatal Siren's Yell névvel. A fővezér Jon Nödtveidt volt. Az első demózgatós időszak után hamar szét is esett a csapat, mivel Nödtveidt keményebb vizekre szeretett volna evezni: érdeklődési körének középpontjában az akkori black és death csapatok kerültek. Így 1989-ben Nödtveidt (ének/gitár), Peter Palmdahl (basszusgitár) és Ole Öhman (dob) megalapította a Dissectiont. A csapathoz később csatlakozott John Zwetsloot, mint másodgitáros. John-t Johan Norman váltotta később ezen poszton. A csapat 1993 decemberében jelentette meg első teljes albumát The Somberlain címmel. Az ezt követő 1995-ös Storm Of The Light's Bane melódikus death/black albumuk alappillére az említett zenei irányzatoknak.
Vagy már 7-8 éve nem hallottam ezt az albumot, de biztos voltam benne, hogy varázsa a mai napig él bennem. Amikor ellenőriztem, hogy milyen albumok jelentek meg 1995-ben, és megláttam ezt az albumot, úgy döntöttem, hogy publikálok róla, még akkor is, ha nagyon távol esik ez a zene a Hard Rock Magazin által felvállalt zenei irányzatoktól. Amikor elkezdtem publikálással foglalkozni, az egyik alapelvemül azt választottam, hogy olyan albumokkal is megismertessem az olvasóinkat, amiket normál esetben jó messze elhajítanának maguktól, mivel zenei ízlésük határain túl vannak. Én reménytelenül és naivan hiszek abban a tézisben, hogy nem határozhatja meg a műfaj, hogy egy zenei mű jó-e vagy sem. Számomra a zenei önkifejezésnek és kreativitásnak a hihetetlenül kifinomult rendszere szabhatja csak meg a minőséget és a Storm Of A Light's Bane ilyen szempontból egy nagyon minőségi album.
A szobám falára erősített cd tartók garmadájában ABC sorrendben sorakoznak kedvenc zenéim. Amikor az ujjammal végigzongoráztam a tokok oldalát, már szinte bizsergett a mutatóujjam a Stormot érintve. Kihúztam, magam elé vettem, előcsalogattam a borítót. A booklet hihetetlen jó minőségű képekkel van tele. Maga a borító a jó öreg kaszást ábrázolja kaszával és homokórával egy nordikus tájon, koromfekete lován lovagolva. Ez az egyik legjobb borító, amit valaha is láttam.
Az album maga mindösszesen 6 szöveggel ellátott és két instrumentális tételt tartalmaz 45 percbe sűrítve. Az intro (At the Fathomless Depths) gitáron előadott egyszerű, de borongós, sötét tétel, elővetíti, hogy mi várható a következő háromnegyed órában.
A nyitó Night's Blood egy durvább kétlábképes, gitárcsépelős riffhalmazzal indul, amit melódikusabb, visszhanggal vérbő jelleggel megtámogatott magasabb gitárok követnek. Az ének nyers, erőszakos károgás. A "true" black hordákkal ellentétben a Dissection nem átall magasabb hangfekvésben, dallamos gitártémákat kidolgozni. A tétel vége felé akusztikus gitárok festenek kísérteties hangulatot.
A hármas tétel (Unhallowed) kezdése sem fog vissza a kezdeti lendületen, tipikusan folyós gitárokon kúsznak elő a riffek. A magasabb fekvésben plusz szólamként megjelenő gitárok azonban enyhítenek a brutális kezdésen. Kíméletlen géppuska-lábdob témák forgatják az ember gyomrát. A gitárok olyan masszív elegyet képeznek, hogy néha nehéz kihallani az apróbb részleteket - ehhez kell a sok hallgatás. A tétel változatosságáért a különböző dinamikai váltások felelnek. A szám közepén felvezetett dallamos gitárrészek felejthetetlenek. Mintha egy rémálom kellős közepén lennél és ez adná az egyetlen reménysugarat, a kiutat. Ennek a számnak a végére is jutott egy akusztikus gitárokon eljátszott kiállás, amire még egy pici durvulat épül egy ismétlődő melódiával.
Az album és a csapat egyik legzseniálisabb szerzeménye a négyes Where Dead Angels Lie a soron következő. Újra előjönnek a sejtelmes (néhol akusztikus) témák, amiből kibontakozik egy az előbbiekhez képest lassabb és talán dallamosabb remekmű. A tétel eléggé sötét képet fest, amihez támpontot szolgáltatnak az erősen sátánista sorok. A számra anno még videóklipp is készült, ahol az angyalokat két fehérre "púderezett" meztelen hölgyemény hivatott megjeleníteni. Mondanom sem kell a klipp végén mindketten vérbe fagytak...
A következő tételnél (Retribution/Storm of the Light's Bane) visszatérnek a gyorsabb, blackesebb riffek. Szerkezetileg és dinamikailag talán ez az egyik legrétegzettebb darab az albumon. Ebben a tételben hallani az első igazi szólót, ami még egy szimpla heavy metal bandában is elmenne. Sőt az utána következő tétel is erősen heavy alapú.
A hatos Thorns of Crimson Death kezdete már-már necromantikus. A kezdeti lágy dallamokat újra felváltják a black környezetben interpretált dallamos megoldások. Ebben a tételben hallható a mára sötétebb zenei körökben klasszikusnak számító sorok:
'Hear the choirs
Is it the wind that brought back their cries?
Forged in blood by tragedy
Dark were the thorns of crimson death'
A tétel végén megszólaltatott akusztikus téma és a szóló a mennydörgéssel szinte hátborzongató.
Az utolsó szöveges tétel, a Soulreaper folytatja az eddigieket: durva, blackes kezdet, gyors, kétlábgépes dobtémák, nyers, sátáni szöveg és ének. A refrénbe azért itt is belecsempésztek egy megadallamot.
A záró tétel egy zongorás befejezés, ami az intróval együtt keretet ad a hallottaknak.
Az album kiadása után azonban sajnálatos (vagy mondhatnánk tipikus) módon a csapat megszűnt létezni, mivel Nödtveidt egy társával 1997-ben meggyilkolt egy algériai homoszexuális férfit. 8 évet kapott.
2004-es szabadulása után életre hívta újra a zenekart és előbb egy Maha Kali Ep-vel jelentek meg a színen, majd 2006 májusában a Reinkaos teljes albummal.
2006 augusztus 16-án azonban Nödtveidt egy fejlövéssel véget vetett életének, ezzel végleg lezárult a Dissection története...
Az egyik búcsúlevelében ez állt: "I'm going away for a long, long time. I'm going to Transylvania."
Dark Tranquillity: The Gallery
Ki gondolta volna, hogy a metal zenére köszöntő szürke árapály után/során, még a "metal ressurection" előtt két évvel, igazi megújhodás, mi több: egy új stílus születése, és rövid, ám annál gazdagabb prosperálása zavarja majd meg a poshadt állóvizeket? Történt ugyanis, hogy 1995 jeles évében napvilágot látott két olyan nagylemez is, amely - kiegészülve az 1994-es Lunar Strainnel, ami egyébiránt nem gyenge szálakon kötődik a jelenleg tárgyalt koronghoz - egy városból kiindulva élesztette újjá a megfáradt metal kliséket, és emelte mainstream szintre a leginkább a "földek alá" szorult death metalt. Bizony-bizony, mi más is lehetett volna ez a hely, mint Svédország minden fémszívű számára legkedvesebb városa, a híres-neves Göteborg?
És a két lemez? Nem más, mint az idén a sorozatos reunionok hatására szintén újjáalakult At The Gates klasszikusa, az inkább thrashes irányvonalat preferáló Slaughter of Souls, illetve a stílus mellett leghűségesebben kitartó Dark Tranquillity remekbeszabott tündöklésének első (vagy második?) állomása, a The Gallery. Érdemes mindenek előtt egy pillantást vetni mindhárom együttes pályafutására, amivel átfogó képet kaphatunk a göteborgi stílus kialakulásának és jellegzetes jegyeinek mibenlétéről is: mindhárom zenekar egyértelműen a black metal gyökerekből kiindulva hozta létre újításait, pontosabban sajátos ötvözetét. Ahogy a DT első szárnypróbálgatása, a '93-as Skydancer (amin még a mostanra magából néha paródiát csináló Anders Fridén zseniális teljesítményét hallhattuk - ha igazán ínyencségre vágyik valaki, az mindenképpen hallgassa meg erről a Shadow Duet c. nótát, amelyben Stannevel "énekelnek" duettet), illetve a '94-es Lunar Strain is (amihez nem mellesleg pedig Mikael Stanne adta anno ördögi orgánumát) még alapvetően a black metal égisze alá sorolható, annak melodikus elemekkel átszőtt kibővítésének következtében. Az igazi áttörést az eggyel későbbi korongok hozták meg: a The Jester Race és a The Gallery.
De lássuk, hogy miben kínált újdonságot '95-ben az "égő melankólia galériája"? A legfontosabb újítás egyértelműen a black metal részleges háttérbeszorítása volt: amellett, hogy dominanciája áthatóan érződik, egyenrangú partnerré emelték a többi komponenst - főleg a későbbi pályafutás szemszögéből nézve. Ennek megfelelően heavy/power, death és black metalból készült el ez a lüktető ötvözet: a fekete fém hangzásával felruházott, heavy metalba illően melodikus, elnyújtottan síró gitártémák váltakoznak az egyértelműen blackes hatásokat viselő "lépegető" reszeléseken keresztül, a death-thrashes szaggatásokig. Ez a rétegzettség több szinten is megfigyelhető, például Anders Jivarp dobos játékán: pillanatok alatt leköveti a több stílust egybeolvasztó hozzáállás okán gyakorta megjelenő váltásokat - amik nem mellesleg még komplexebbé teszik a fenomenális muzsikát -, és az apró finomságokkal teletűzdelt középtempós megoldásokból hirtelen csap át a black metal istentelenül gyors dobolásába, amely az elkerülhetetlen, saját vége felé száguldó fátum érzését reprezentálja.
Ám a legfontosabb kérdés, hogy mi emelheti ezt a korongot alapművé? Leginkább hangulata és megunhatatlan mivolta, ami három tényezőre vezethető vissza: a nagyon jól eltalált hangzásra, a rendkívül kreatív dalszerzésre, és a kiemelkedő személyes teljesítményekre. A titok persze, mint mindig abban rejlik, hogy ez a sok helyről összerántott zene tökéletes szintézist alkot. Soha egy ismétlődő riff, vagy hamar kifulladó téma: az ötletek pazar túlcsordulása folytán hihetetlen gazdagságú differenciáltság született meg; köszönhető ez annak, hogy szinte állandóan egy adott dallam variációját hallhatjuk, nem pedig egzakt, az egész dalt végigkísérő riffeket, amik csak ebbe a lebegő melódiaszőnyegbe integrálódnak. Mindezek mellett pedig a basszusgitár is kivehető (!) - milyen kevés metal albumról mondható el ez -, és ezáltal kifejezetten élvezhető/élvezetes. A magát a banda védjegyévé is kinövő Mikael Stanne produkcióját pedig talán felesleges is méltatni, hiszen olyannyira önmagáért beszél: olyan mértékű, fájdalommal telített gonoszság árad hangjából, hogy az bizonyára mindenkinek megdobogtatja a szívét, ráadásul kiváló példáját nyújtja annak, hogyan lehet változatosan és "kecsesen" művelni a hörgés procedúráját.
Mindezek mellett úgy sikerül az együttesnek reprodukálnia egyfajta misztikus gótikus-fantasztikus hangulatot (amelyet példának okáért H.P. Lovecraft jól sikerültebb műveiben is el lehet csípni néha), hogy mindezt meg tudják még fűszerezni egy progresszív ízzel: ekkoriban még a szó mindkét értelmében - előremutató és változatos, újító és hagyományteremtő egyszerre. Ami pedig halhatatlanná teszi a The Galleryt, az egész egyszerűen nemes költőisége: ez bizony műalkotás, a szó szoros értelmében. Elegancia és burkolt vagy nyílt melankólia, zenében és szövegekben egyaránt: a sznobságtól mentes fennköltség alapkövetelmény - önmagára reflektálatlan magas kultúra, amely öntudatlan naivságában mutatja meg minden feltárulkozó báját.
Minderről pedig már a kezdő szám is meggyőzhet akárkit: a Punish My Heaven nyitó motívuma olyan egyszerűséggel lopja be magát a hallójáratokba, hogy Stanne megváltó hörgése sem tudja onnan kiszorítani. Érdemes megfigyelni, hogyan variálják végig a számon pár másodperces intervallumonként az alapmelódiát - olyan fájdalmasan gyönyörű, mint az elkötelezett szerelmes odaadó, de reménytelen várakozása -, pláne, ha hozzávesszük az ominózus sor ("It's a choice between heaven and hell") dallamát - ebbe bele kell halni, csak úgy lehet átérezni maximálisan.
Az ezt követő Silence, and the Firmanent Withdrew jól reprezentálja a már említett költőiséget: az oldott, kötöttségektől mentes muzsika és a versszerű szövegek tökéletes egységbe olvadva alkotják meg azt a szinte már doomos ihletettségű muzsikát, amely simán megfér a black metal tekerések közepette. Mi más követhetné ezt, mint egy lassú, ám gyönyörű basszusfutammal indító, később annál jobban begyorsuló nóta, az Edenspring: plakátszerűen állítja egymás mellé a különböző hatásokat, olyannyira, hogy még akusztikus, illetve csupán a gitárszólóra épülő passzázsokat is be tud olvasztani a néhol thrashes szaggatások és black metal sebességű témák közé. Kipattant az isteni szikra, és mindenkit elönt a tévedhetetlenség érzete: egyszerűen érezni, hogy bármi jön a következő pillanatban, annak úgy kell lennie...
Ezek után természetes, hogy minden rákövetkező szám tud valami újat nyújtani: a The Dividing Line progresszív komplexségtől túlfűtött, heves és agresszív, elsöprő lendülettel érkezik; nem is beszélve a fő dallammotívumról - mondani se kell, hogy megkapóan "édes". Aztán pedig mosolyra húzódhat az egyszeri hallgató szája, hiszen a The Gallery c. nóta ugyanannyira atipikus, mint amennyire kiszámítható: latinos akusztikus gitár vezeti fel a lassabb, ezáltal inkább epikusabb, kiemelkedően élvezetes basszusgitár-játékkal operáló darabot. Hogy mindez ne legyen elég, még kapunk egy adag női éneket is a szám közepén: elképesztően gyönyörű, teljes mértékben beleillik a mindent körüllengő atmoszférába, a maga hihetetlen érzelmi mélységeivel.
A The One Brood Warning is kiváló példája annak, hogy Martin Henriksson nem véletlenül váltott át a gitárra 1998-ban: már itt is teljesen önálló életet él játéka, függetlenedve a többi instrumentumtól, betetőzve a muzsika összetettségét. A Midway Through Infinity főleg agresszivitásával, ügyes ritmusával, és kifejezetten célratörő szerkezetével tűnik ki, hogy aztán átadja helyét a lemez egyik legszebb nótájának. A Lethe (talán senkinek nem kell bemutatni, hogy a feledés folyójáról van szó) a kicsit hosszabb basszusgitár felvezető után úgy csap át neoklasszikus riffelésbe és szólók tömkelegébe, mintha nem is egy göteborgi album közepén járnánk. Ebben az esetben az eszköz azonban lényegtelen, az eredmény a lényeg: az pedig kétségkívül epikus, Stanne vokáljai pedig egy az egyben visszaadják a reménytelen kétségbeesés érzelmi válságát, amikben a tetszetős szövegeknek is központi szerepe van. Az ezt követő The Emptiness From Which I Fed elsőre talán érdekes választásnak tűnhet, ugyanis kitörő indulataival egy tipikusan headbangolásra késztető szerzemény, amely éles kontrasztot alkot a Létéhez szóló litániával.
Ezek után talán senki nem lepődik meg, hogy a levezetés is tökéletesen passzol az eddigiekhez. Egy akusztikus átvezető intermezzo után (Mine is the Grandeur...) következik a perfekt befejezés: ...of Melancholy Burning. A himnikus magasságokba repítő nóta már szinte minden stílushatárt áthág: középtempós, sehova be nem kategorizálható dal, amelyet már csupán a hörgéssel egybeolvadó, a határokig elmenő, tüdőrepesztő női énekért is érdemes meghallgatni. Mintha csak Bergman önmagukat kíméletlen őszinteséggel marcangoló alakjainak lelkivilágába csöppennénk: hullámzó, egymást váltó dallamok egyre gyorsulva a megváltó vég felé - ez bizony ténylegesen grandiózus melankólia. Ennél jobban "síró" és elvágyódást kifejező gitártémákat még heavy metal együttesek sem tudtak produkálni...
A 2005-ös deluxe kiadáson még pluszba kapunk 5 feldolgozást: a Kreator Bringer of Torturejének átdolgozása nem tartalmaz túl sok izgalmas pillanatot, egyetemben a semmitmondó Metallica My Friend of Myseryjével, csakúgy, mint a Sacred Reich névadó nótája is maximum fokozott agresszivitása miatt jelenthet élvezetet. Nem úgy a 22 Acacia Avenue, és a Lady In Black, amik radikálisan eltérő stílusba való átemelésük okán az ínyencség különleges ízével szolgálhatnak.
A stílus ezek utáni története sajnos a mai felfokozott intenzitású és rövid életidejű trendek idején teljesen tipikus: a hamar kanonizálódó stílusjegyek nagyon hamar repetitívvé és monotonná tették a frissen érkezők zenéit - a DT által mutatott megújhodó alternatívákat pedig senki nem követte. Ugyanis mára mindenki számára világossá válhat, hogy a Dark Tranquillity az egyetlen olyan együttes, amely következetesen törekedett minden lemezével az új utak felfedezésére, figyelmen kívül hagyva, hogy közben a göteborgi metal milyen mértékben fertőződik meg az ennél sokkal kevesebb értéket képviselő különböző "core" jelenségektől. Ők bizony minden lemezükkel egyedülállót, és különlegeset alkottak, az alapvető jellegzetességeik különféle arculatait mutatva be hangzóanyagaikkal. Ennek megfelelően tavalyi, 8. nagylemezükkel is tudtak újat nyújtani: a Fiction az utolsó 3 korong fényében stabilizálta a legújabb DT hangzást - vajon innen hova tovább? Egy biztos: csalódni valószínűleg senki nem fog...
Grave Digger: Heart Of Darkness
Az 1980as év végén 4 német fiatalember úgy döntött, hogy bizony ők heavy metal zenekart fognak alapítani. Ebben semmi meglepő nincs, mivel abban az időben a germánoknál ez szinte minden napos dolognak számított. Hiszen a legendás Accept ekkor már túl volt két nagylemezen, és zenéjük sok bandára, köztük a sírásókra is hatással volt. Merthogy a csapat a zenekar nevének az igen kemény és hangzatos Grave Digger nevet választotta, és ez a név mára, közel harminc évvel megalakulásuk után igazi legendává vált. A Gladbecki-i csapat 1984ben debütált első albumával, a Heavy Metal Breakdown című mára klasszikussá vált koronggal. Érdekesség, hogy az 1984es év nagyon jelentős volt, nemcsak a Grave Digger számára, hanem az egyetemes heavy metal számára is. Ebben az évben hallat magáról először a Metal Invaders című dallal a Helloween, ekkor indul hódító útjára egy másik legendás alakulat, a Running Wild, megjelent a Sinner legnagyobb klasszikusa, a Dangerzone, és megalakul a power metal egyik legnagyobb alakja, a Rage. Szóval igen jelentős év volt ez a német metal történelmében, nyugodtan állíthatom, hogy igazi legendák születtek. A sírásók bemutatkozó albuma nem volt sikertelen, a rajongók hamar megszerették a csapatot. A bemutatkozó albumot még három lemez követte, majd a csapat 1987 és 1993 között nem hallatott magáról, majd az 1993as évben visszatértek, nem is akárhogyan. A The Reaper lemez igencsak jól sikerült, köszönhetően talán az új felállásnak, amit az alapító tag Chris Boltendahl énekes, Jörg Michael dob fenomén, Uwe Lulis gitáros, és Tomi Göttlich basszer alkotott. A srácok sikerének titka talán abban rejlik, hogy a többi nagy germán bandához hasonlóan ők is megtalálták egyedi, saját stílusukat. Chris nem a világ legnagyobb hangterjedelmű és legváltozatosabban éneklő énekese, de Udo mesterhez hasonlóan összetéveszthetetlen orgánummal rendelkezik. Mély, reszelős, smirgli hangja a Grave Digger védjegyévé vált. Akárcsak a remek riffek, amikkel a banda operált az évek folyamán: Uwe Lulis egyike a legjobb riff gyárosoknak, és szólói sem nevezhetőek unalmasnak. Remek formáció volt ez, ám az 1995ös Heart Of Darkness lemezt már Frank Ullrich dobolta föl, hiba nélkül teszem gyorsan hozzá. De nemcsak a dobtémáknál nem találni hibát, hanem az egész albumra elmondható, hogy hibátlan. Már a lemez borító is megérne egy misét, a szokásos csontvázak itt is jelen vannak, ahogy azt már megszokhattál a rajongók. Mindig élvezet nézni az albumok borítóját, hiszen mindig adtak arra, hogy a külsőségek is rendben legyenek. Az hiszem nyugodt szívvel kijelenthető, hogy ez az egyik legjobb lemeze a csapatnak. Erőtől duzzadó, irgalmat nem ismerő, változatos tempójú heavy metal album. Az egyik legnagyobb kedvencem tőlük. Minden benne van, amitől a bandát szeretni lehet. Jobbnál jobb dalok, kifogástalan hangszeres teljesítmény, főleg Uwe brillírozik helyenként, Chris is hozza a szokásos formáját, jellegzetes orgánuma itt is uralja a nótákat, nélküle nem lenne az a banda ami.
A lemez dalai is arról árulkodnak, hogy bizony tudták a srácok mi is az a heavy metal, és érezték azt, hogy mi is kell a jó népnek. Nem kegyelmeztek a germánok a hallójáratoknak és a nyaki izmoknak, hiszen egy nóta jobban ingerli headbangelésre az embert, mint a másik. Párat ki is ragadnék a lemez nótáiból.
A Shadowmaker rögtön a kezdő intro után hatalmas offenzívát indít a hallgatók ellen, bitang gyors tempójával, géppuskaként dübörgő lábdobokkal, feszesen riffelő gitárokkal, és a szöveg világhoz roppant mód passzoló ének hangokkal. Ezeket a sorokat nem is tudom elképzelni másmilyen hangi adottságú énekes tolmácsolásában.
Egy igazi sláger a következő említést érdemlő dal, mégpedig a koncertek kedvelt darabja a Grave Dancer. Nyaki izomláz garantált, ez a dal a tipikus példája a menetelős, trappolós, vérbeli germán metal nótának. Valahogy így kell ezt csinálni, gondolom mindig amikor meghallgatom ezt a lemezt. Tökéletes nóta.
Ahogy szintén hiba nélküli, abszolút telitalálat a Demon's Day is. Szintén iskolapéldája a műfajnak. A refrén különösen el lett találva, a "csorda vokálok" adnak neki még egy adag keménységet és erőt, bár amúgy sem gyenge, szűzlányoknak való szám ez sem. Ahogy a Warchild sem ajánlott gyengébb idegzetű, finomabb zenékhez szokott hallgatóknak felnőtt vagy legalább egy ilyen típusú zenékhez szokott ismerős felügyelete nélkül. Az óvatlan hallgató fejét a letépi a bivaly erős riff, a gyomordöngető basszus, és refrén vokális megtámogatása sem való akárkinek. De a stílus kedvelői biztos élvezik ezt a dalt.
Gondolom a címadó nóta is nagy kedvence lehet a heavy metal elkötelezett híveinek. Hosszabb lélegzet vételű dal, ami lassan, finoman indul, Chris egy lágyabb tónusú éneklést mutat be, de azért nem kell félni, a csapat ne tudta meghazudtolni önmagát, hiszen a nóta is beindul, jönnek az erős riffek, a száguldó tempó, és minden ami igazán jellemző a zenekarra.
A Grave Digger egy olyan banda akikben nem lehet csalódni, mindig tartják a szintet, nem csináltak soha gyenge lemezt, nem kísérleteztek új stílussal, sosem estek egy bizonyos színvonal alá, hanem egész életükben azt csinálták amihez értenek, és azt a zenét játszották amit szerettek. Összességében a banda egyik legjobb lemeze a Heart Of Darkness, és ezzel azt hiszem mindent el is mondtam a korongról.
Nevermore: Nevermore
Az 1985-ben alakult power/speed banda, a Sanctuary két albuma után senki nem gondolhatta, hogy a Nevermore ilyen hatalmas sikereket fog elérni napjainkban. Sajnálatos módon a Sanctuary biográfiájáról nem lehet túl sokat tudni, az viszont tény, hogy anno a Megadeth főnök Dave Mustaine segítette a bandát a korai időkben.
A zenekar 91-ben oszlott fel. Ami még a múltat illeti - és bizonyára ezt sokan nem tudják - Warren Dane még a Sanctuary előtt énekelt egy heavy-metal bandában, a Serpent's Knight-ban, akikkel 83-ban volt egy albumuk is.
A Nevermore 94-ben alakult meg hivatalosan az egykori Sanctuary tagokkal (Warren, Jim, Jeff), plusz Van Williams csatlakozott hozzájuk a dobok mögött. A csapat célja az volt, hogy az akkor grunge világba valami sokkal kreatívabbat, sokkal változatosabbat, sokkal keményebbet és sokkal zeneibbet alkossanak.
A csapatot hamar felfedezte Neil Kernon (Queensryche, Judas Priest, Flotsam & Jetsam, Yes, Rolling Stones, Journey) producer, aki saját felelősségére managelte, mixelte és rögzítette a csapat debüt albumát. Az egykori Sanctuary rajongók nem feledték a csapatot és a frissen hozzájuk csatlakozó új támogatóbázissal bőszen vásárolták a bemutatkozó korongot, ami egy Century Media Records-os szerződéshez segítette a csapatot.
Ahhoz, hogy megértsük, hogyan alakulhatott ki a mostani Nevermore, óhatatlanul ismernünk kell a Sanctuary-s előzményeket Elég csak meghallgatni a debüt első tételét, a What Tomorrow Knows-t. Tisztán hallható az egykori csapat által választott irányvonal egy módosult felfogása. Ha kiadtak volna egy új albumot az Into The Mirror Black után, simán kezdhették volna ezzel a számmal.
Viszont a változásról már tisztán biztosíthat bennünket a következő tétel, a C.B.F. Számomra a mai napig ez egy alap Nevermore tétel, ami a zakatolós riffelésével, az erre elsőre talán furcsán illeszkedő énektémákkal, a néha idegbeteg hangszáljátékkal egy más irányba fordította azt a bizonyos szekeret. Itt már Jeff Loomis nem mint kezdő gitáros (a Sanctuary-ba csak a vége felé került és csak mint koncertgityós nyomult mindössze 4 hónapot), hanem mint fő dalszerző jelent meg. Loomis zsenialitása vitathatatlan. Tudni kell róla, hogy 15 évesen kezdett el először komolyabban gitározni autodidakta módon. Amikor 16 éves volt, elment egy Megadeth meghallgatásra, ahol Dave főnök megjósolta fényes jövőjét, de elutasította zsenge korára és tapasztalatlanságára hivatkozva. Miután Jeff látta a Cacophony-t élőben és beszélt Marty Friedmannal, felhívta annak figyelmét a Megadeth-es lehetőségre. Így csatlakozott Marty 89-ben a csapathoz...
Az album egyik kötelező "lírája" a The Sanity Assassin, ami már inkább nevezhető az új irány képviselőjének. Itt Warren megint hozza a néhol beteges énektémákat az egyszerűbb akusztikus akkordbontásokra. A szám közepén rendesen bedurvul mind az ének (Sanctuary-s hagyományoknak megfelelően jönnek a magasabb sikoltozások), mind a gitár. A debütalbum egyik legjobb szólója található a tételben. A szám vége felé a második - egészen rövidke - szóló is nagyon ül az emelkedő éneken.
A következő tétel a Garden of Gray, ami már egyértelműen elszakadást mutat a régi időktől, még akkor is, ha jelen szerzemény is bővelkedik sikítozásokkal. A csapat zenéjébe egyébként egész addig jelentőségteljes szerepet szenteltek ennek az énekes megoldásnak, amíg Loomis szert nem tett az első 7 húros gitárjára. Ezzel mélyebbek lettek, keményebbé vált a megszólalás, illetve az énektémák már nem voltak annyira magasak. Az számra egyéként jellemző a megtört ritmusokra épülő elnyúló énektémák felvezetése.
A debüt egyik zeneileg legbonyolultabb tétele a következő Sea of Possibilities, ahol már megmutatkoztak Loomis erősségei. Habár zeneileg tényleg roppant élvezetes ez a tétel, a benne szereplő ének miatt mára talán néha kissé megmosolyogtató. A szám közepén a szóló előtt megtalálható kiállós rész már tipikus Nevermore, az után lévő progos-thrash-es rész pedig egyszerűen állat.
A The Hurting Words kezdete talán magán viseli a kor zenei ízlésének jegyeit. Az elszállósabb, kissé narkotimfüstöt nyitány aztán szépen átalakul egy igazi Nevermore-os lírává. Eddig nem említettem, de itt a vékonyabb hangszeres megoldások miatt előtérbe kerülnek a sokszólamú énektémák. Abszolút jellemző Warrenre ez. A dalok többségében inkább szólal meg több hangszínen egyszerre, mint csak simán magában.
A következő Timothy Leary nem csak az egyik legjobb és egyben a legrosszabb szerzemény az albumon, de szövegileg az egyik legérdekesebb is. Egy híres amerikai pszichológus-íróról szól, aki lelkes pionírja és szószólója volt a pszihedelikus drog kutatásoknak és használatnak. Az elsők között volt, akinek hamvait a világűrbe lőtték. Leary volt, aki lelkesen támogatta az LSD gyógyító és spirituális hatását. Minden esetre látható, hogy anno milyen viszonyban lehetett Warren a drogokkal...
A záró Godmoney olyan, mintha az Into The Mirror Black -ról maradt volna hátra. Egy kicsi visszalépés, az előző tételek tükrében. Zeneileg is egyszerűbbnek mondható, de természetesen a stílusjegyekkel bővelkedik. A szólónál érezni talán először, hogy ez itt nem a régi banda, hanem valami új. A tételnek - és ezzel együtt az albumnak is - mintha nem lenne vége. Csak úgy "levágják"...
Számomra a Nevermore debütje 95-ben egy minőségi továbblépés volt a Sanctuary után. A sikerszéria azonban véleményem szerint nem ezzel az albummal, hanem az ezt követőkkel indult meg. Bármennyire is kedvencem az album, óva intek minden Nevermore rajongót tőle, ha nem "fejlődésében" ismerte meg a zenekart. Aki végigkövette a Sanctuary-t, és a srácokkal élte meg a Nevermore fejlődését, annak alap album, viszont azon rajongóknak, akik mondjuk a Politics-es, esetleg későbbi albumaikkal kedvelték meg a zenekart, a debüt fekete bárányként bújhat meg a lemezgyűjteményben.
Savatage: Dead Winter Dead
Mint azt egy korábbi ismertetőmben írtam, a Savatage korunk egyik legalulértékeltebb power metal csapata, jóllehet az innovativitás , a szövegi igényesség, és a kompromisszummentesség hármas jelszavát a francia forradalom triumvír jelképeihez hasonlóan hordozhatnák a metal revolúció egyik élharcosaként.
A korai, poweresebb időszak - és a csapat egyik életszakaszát lezáró tragikus haláleset - után egy olyan irányba fordult az együttes, mely addig szokatlan módon a klasszikus , és musicales, filmeket idéző zenét vette alanyául, olyan szimbiozist teremtve, ami addig szokatlan volt a szikár fémmuzsikát prezentáló, kissé zárt világban. A Handful Of Rain fantasztikus kánonnal előadott Chance c. darabjában az európai metal együtteseket megelőzve teremtették meg a szimfónikus fémzene alapjait, melynek epikusságát és mélyértelmű megközelítését további albumaikon is előszeretettel hangsúlyozták.
Az együttes tagjainak másik erénye, hogy igazán koncepcióban tudtak gondolkodni és alkotni. Ez a koncepció nem csak a szövegi, hanem a zenei környezetre is értendő, olyan operai jelleggel ruházva fel akár a jelen albumot is, ami szöveg nélkül is érthetővé teszi a történéseket a monumentális érzelmi hullámok következtében. Nem tudom, hogy ki hogy van ezzel, de ez a megközelítés a Queen munkásságát juttathatja az ember eszébe: ott találkoztam ilyen kifejező értékű, többrétegű muzikális világgal, ahol minden zongorabillentyű, minden vokál pontosan azon a helyen van, ahol annak lennie kell.
A Dead Winter Dead a jugoszláv polgárháború véres éráját tárja elénk: ennek megfelelően rengeteg elégikus, szemlélődő, de az iszonyatot és borzongást is kifejező érzelmi mozaikdarabkával, melyek egysége remekül tárja elénk egy adott korszak véres és kegyetlen értelmetlenségét. Az alkalmazott zenei eszközök a Handful Of Rainhez hasonlóan próbálják felvillantani a Savatage ezerszínű dimenzióját, rengeteg elégikus zongora futammal, önelemző progresszivitással, de poweres indulattal is.
Az persze igaz, hogy a billentyűs, epikus darabokból addigra már igen sokat írtak, ám az a jellegzetes dallamvilág, ami ezekból a szerzeményekből árad, annyira szívhez szóló és egyedi, hogy a Savatage fanok számára megunhatatlan. Az epikus, musicales tételek mellett a csapat tagjai visszanyúlnak a komolyzenei örökséghez is: a Mozart and Madness és a Christmas Eve, valamint a Memory tökéletesen vetítik elénk a későbbi Trans Siberian Orchestra alapjait, már akkor felvillantva azt a potenciált, mely aztán olyannyira sikeres lett - és amely sajnos azóta is szünetelteti a csapat ténykedését. A filmzenei hangulat is erősen jelen van a számokban, a Starlite és az I Am akár egy szélesvásznú movie alájátszó remeke is lehetne, de a One Child tökéletes lírája is passzolna akármelyik szentimentális nagyívű mozihoz. Persze az albumon akadnak azért a korai időket idéző poweresebb szerzemények is: az It Doesn't Matter Anyway, a Dead Winter Dead heves headbangre ingerlő ütemei alatt Jon Oliva rekedtes hangja adja meg az igazi erőt, mely az együttes sajátja.
A lemezen gitározó Al Pitrelli - ki később a Megadeth-ben is kamatoztatta a tehetségét - itt tűnt fel először a Savatage "színeiben", tehetségével remekül pótolhatta a pótolhatatlant: Chris Oliva lenyűgöző játékát.
Egy fantasztikus sikerkorszak fantasztikus lemeze a Dead Winter Dead, melynek szellemiségét a következő lemezen még tudta hozni a csapat - a The Wake Of Magellan grandiózussága csakúgy klasszikust alkotott, mint jelen recenzió tárgya.
- A hozzászóláshoz regisztráció és belépés szükséges
- 11294 olvasás
25 hozzászólás "Évtizedelő: 1995 ( első rész) - Halálos tél"
1. jó lett az írás, a
jó lett az írás, a nevermore legjobb(!!!) lemeze ez, mindenkinek ajánlom :)
2. ...
Elég durva rész lett ez. A dissection-ről még életemben nem hallottam, de nem is vágyom rá az írás alapján.
Viszont a Grave Digger és a Nevermore írás nagyon ül nálam, mind a két lemezt imádom.
3. gondolatok
Azon kezdtem gondolkodni, hogy vajon miért is nem lett akkora név a Grave Digger mint mondjuk a Helloween. Elhiszem és tudom, hogy nem tud Chris úgy énekelni mint Kiske, de a G.D. legalább nem gyártott chameleon szerű szart. Nem hiszem, hogy annyival rosszabb banda lett volna a Grave Digger,(vagy akár a Rage), hogy a sok helyen olvasható Accept-Helloween-Running Wild hármast emlegessék sokan mint a germán metal szent háromságát. Úgy gondolom az általam említett 2 banda is egyenrangú velük.
A Heart Of Darkness lemez pedig tényleg a legjobb albumuk. Talán az Excalibur az ami még ennyire tetszik. Kegyetlenül jól gitározott Uwe, sajnálom, hogy nem tudott kijönni a vége felé Chrisel és távozott. De ugye ott a Rebellion...
A többi lemezről érdekes módon semmilyen emlékem, élményem nincs, és ez eddig nem fordult elő, hogy az évtizedelőből csak 1 album van ami megérintett. Úgy látszik nem vagyok elég nyitott...
4. Ezek a németek...
Ez egy érdekes kérdés, hogy miért nem lett a Digger olyan népszerű mint pl a Helloween. Szerintem talán Chris ráspolyos orgánuma, meg a zene vadabbsága, kevésbé dallamossága miatt (Bár ellenpéldának ott az Accept, igaz ők egy kicsit korábbiak). A borítón található csontváz ebben a formában amúgy most szerepelt azt hiszem másodszor, de én örülök nagyon, hogy kitartottak emellett a figura mellett.
Nagyon örültem a Savatage lemeznek, hogy bekerült, nagyon szeretem ezt az albumot.
Amúgy a németek szempontjából ez az esztendő kiemelkedő volt. A Grave Digger lemezén kívül ekkor jelent meg a Land Of The Free a Gamma Raytől, valamint a Blind Guardian is ekkor hozta ki (a számomra egyik legkedvesebb lemezét) az Imaginations...-t. Ekkor jött ki a Running Wild Masquarade lemeze, a Black in Mind a Ragetől, valamint ekkor jelent meg egy fiatal fuldai csapat Savage Poetry című munkája is ha jól tudom. (Sőt a Stratovarius 4. dimenziója is, noha tudom ők finnek)
5. re
Jogos, valóban itt jelentketkezett másodszor a csontváz, a szokásossal azt akartam kifejezni, hogy mára vált szokásossá.
Az tényleg remek kérdés, hogy miért is tartják többre a szent háromság tagjait a sírásóknál. Erre nem tudok mit mondani. Lehet, hogy az ének hang az ami döntő faktor, de Rock 'N' Rolf sem az a Geoff Tate-i akrobata, szóval ez is érdekes. Lehet, hogy a Running Wild esetében a kalóz image és a szövegek azok amik döntőek, míg a Helloween esetében egyértelműen Kiske a különbség. Az Accept pedig ahogy írtad a kora miatt lehetett több mint a G.D. De nem tudom biztosan csak találgatok. Egy másik érdekes dolog is feltűnt nekem, még pedig az,hogy a fent említett három óriás, zenészeit is körül lengi egyfajta "mítosz" vagy "megkülönböztetés". Lásd Kiske, WOlf Hoffman, Rocn N Rolf stb.stb. Ez persze jogos, hiszen remek, csodálatos képességű muzsikus, ám valahogy ez a "megbecsülés" nem ért el igazán a sírások muzsikusai felé. Talán kivéve Jörg Michael-t. DE szerintem Uwe Lulis is megérdemelne egy tiszteletbeli glóriát, és Jens Becker is a stílus egyik meghatározó alakja, talán az egyik legjobb basszer a germánok közül.
A német metal számára az valóban kiemelkedő év, az általad említett csapatokon kívül ekkor jelent meg az első Wizard lemez, sőt az Edguy első korongja is 95ben látott napvilágot. És az egyik nagy kedvencem egy igazi underground banda, az Unrest is kiadott egy kiváló korongot By The Light Of The Moon címmel. Pont ez az év, és ezek a csapatok bizonyítják számomra, hogy a heavy metal nem volt halott, sőt. És az Ő fényükben érzem kicsit túlzásnak a Hammerfall szerepét a metal visszatérésben. (Félre ne értsen senki, szeretem a HF zenéjét). Hiszen a metal élt, és bizony kiemelkedően jó korongok is születtek 1997 előtt.
6. bármennyire is legyen erős
bármennyire is legyen erős az előítéleted a Dissection-el kapcsolatban, hidd el nekem, nem véletlen, hogy ide be mertem tenni! Mindenkinek csak azt ajánlhatom, hogy tegyen vele egy-két próbát!
7. ...
Hát meghallgatom ha hozzájutok, de a black metal valahogy sosem tudott megérinteni. Nekem túl sötét és elborult a zene és az énekhang sem az amit szeretek. Bár azt elismerem, hogy vannak a black zenészek között is tehetséges emberek, pl. a Marduk gitárosa, aki csinált egy lemezt Glenn Danzig-el és az az album hibátlan lett. Vagy Abbath projectje az "I". Szóval azt elhiszem, hogy jó muzsikusok is akadnak, de maga a stílus az elég messze áll tőlem. Maximum egy kis DImmu Borgir ami a nejem által néha elhallatszik hozzám:)
8. hülyeség!
Valóban eléggé szűk látokörű vagy! A Chameleon szerintem egy nagyon jó kis lemez. Lehet hogy eltér az addigi mekszokott Helloween albumoktól, de szarnak nem mondanám. Számomra a "szar" rossz minőséget jelent! Ez pedig nem mondható el róla. Amúgy a Grave Digger egy jó kis zenekar a maga stílusában
9. ..
Szerintem meg a chameleon egy tragédia. A Keeper lemezek után számomra értékelhetetlen. Az hogy ki mint értelmezi a s..r jelzőt az megint más kérdés. Én sosem tudtam, és nem is fogom elfogadni azt, ha egy olyan legendás csapat mint pl. a Helloween csinál egy ilyen lemezt, és végre hajt egy 360 fokos fordulatot. Hiába volt ott is zseniális Kiske, (mint mindenhol ahol énekelt) a zenei környezet borzasztó lett. Előre vetítette Kiske későbbi "magatartását". Utána a Helloween szerencsére visszatért a régi gyökerekhez, az más kérdés, hogy nem sikerült Kiskét pótolni. De ezt a botrány albumok között kitárgyaltuk.
10. re
A Dissection valóban klasszikus a maga nemében, ám én sosem tudtam 100%ig megbarátozni a lemezzel és magával a bandával sem. Pedig én tényleg bírom a zúzdát és a kemény zenéket, de a Dissectiont nem tudtam igazán megkedvelni. Pedig prof, képzett zenészek az nem vitás.
11. ...
A Chameleonnak az az egy hibája van, hogy Helloween név alatt jött ki. Ha mondjuk Michael Kiske Band címszó alatt adják ki akkor senki nem szól egy rossz szót sem. De attól a bandától akik a speed-power metal ősei, akik stílust teremtettek és zenekarok százainak mutattak utat, és mutatnak utat ma is (hány Helloween kópia banda van ma te jó ég...) az a csapat csinált egy ilyen lemezt...hát ez több mint botrányos. Mint Halford Two-s ámokfutása, vagy akár a PURPLE Come Taste című lemeze. (ami nem tragikusan rossz, csak semmi köze a Deep Purple-höz a nevén kívül.)
Az pedig egyértelműen a Grave Digger mellett szól, hogy Ők sosem kísérleteztek újítgatással, progresszivitással, csak csinálták amihez értenek. Igaz, hogy nem lett akkora nevük mint a tök fejeknek, de legalább a rajongókat sosem verték át. Ahogyan a Running Wild sem, igaz az utóbbi albumok hangzása és a feltehetőleg dob gép alkalmazása nem vet jó fényt rájuk. De akár a BLind Guardiant is lehet pozitív példaként említeni.
12. csak egy ártatlan
csak egy ártatlan megjegyzés (most már másodszor olvasom):
ha valaki 360 fokos fordulatot vesz, akkor oda jut, ahonnét indult...
Tehát max 180 fokos fordulat vezet az ellentétes irányba... :D :D :D
13. mea culpa
Teljesen igazad van!
Arra gondoltam, hogy teljesen szembe fordultak saját magukkal, de valóban a 180 a jó érték:) Mea culpa!
14. Dissection
köszönöm hogy felhivtátok a figyelmem erre a bandára! egyfolytában a Where Dead Angels Lie-t hallgatom.. hatalmas zene.. köszönöm mégegyszer!
15. Apróság
Csak egy kis helyesbítést tennék: a Grave Diggernek is volt egy rövid "elhajlós" korszaka valamikor a 80-as évek végén, amikor Digger név alatt rukkoltak elő valami Bon Jovisan lightos albummal és ebbe kis híján bele is buktak. Ennél pontosabban nem ismerem a sztorit, a zenét sem és ettől függetlenül egy klassz bandának tartom őket, szimpatikus tagokkal. Lulis fasza gitáros, de szerintem az ő helyére lépett Manni Schmidt is jó (ronda) arc. :)))
16. nagyon-nagyon
nagyon-nagyon szívesen...már megérte megírni a kritikát!!! Őszintén örülök!!!!
17. Még annyi, hogy szerintem
Még annyi, hogy szerintem ma a Running Wild nem nagyobb banda mint a Grave Digger. Persze, meghatározóbbnak tartják, meg nagyobb hatásúnak. Ugyanakkor a ami népszerűségük (és ez leginkább Rock' N' Rolfnak köszönhető:S)szerintem kb a Grave Digger szintjén lehet. Hisz a Digger ma is turnézik, fesztiválozik, koncertezik, csinálja a frankó lemezeket, stb. stb. Ugyanakkor a Running Wild alig koncertezik, egy tagból áll, turné sincs...
18. brutal zenék
Gyenes Tamás Nűnű Eger
Én személy szerint nagyon szeretem a black metalt, és örülök, hogy egy ilyen kiváló lemez bekerült a válogatásba. a 90-es évek középső harmadában számomra elsősorban az extrém zenék jelentették a minőséget, hagyományosabb felfogású metal lemezek alig jelentek meg, azoknak viszont nagy tisztelet!
Ha elfogadják tőlem az érdeklődők, a Dissection eme lemezét tényleg ajánlom, akárcsak a Dimmu Borgir 97-es lemezét, vagy az Emperor szintén 97-es lemezét. Akiknek ezek nem túl dúrvák, érdemes megpróbálniuk a Satyricon, Immortal, Marduk lemezeit is.
A death metal inkább csak a 90-es évek végén jött vissza a köztudatba, lásd Nile, de a lengyel Vader meg a Morbid Angel is nagyokat alkotott akkoriban is.
Ja! Paradise Lost: Draconian Times!
19. re
De Ők legalább nevet változtattak:) Ha az a lemez, aminek egyébként Stronger Than Ever a címe és 1987BEN jelent meg. Ha Grave Digger név alatt jön ki akkor értelemszerűen nem írom le amit leírtam.
20. Stratovarius 1984 - 2008
Hát, ha már valaki ajánlotta a Strato "Fourth Dimension" albumát, el kell hogy mondjam, hogy a Stratovarius feloszlott. Még egy utolsó turné... Először meg akartam ölni Timo Tolkkit, de az (egyébként jó hosszú) irományát elolvasva azért meg is lehet érteni. Kedvenc együttesemnek annyi. Remélem az az utolsó turné kurva hosszú lesz, és jönnek ide is majd. Ja és az a sok új sázma kijön majd Revolution Renessaince címmel nyár elején, aholis 5 teljes számot énekel Kiske, és énekel majd Tóbiás is. LINK: http://www.timotolkki.com/Split.html
21. :(
Ba...a meg a jegesmedve. Szomorú hír.
22. Nem akarok kötekedni, de ez
Nem akarok kötekedni, de ez a levél nem azt írja, hogy Timo csak szeretett volna egy búcsúturnét, de valójában nem fog megvalósulni?
Megértem az érveit, ennek tükrében jogos a lépése, de még így is sajnálom a dolgot. Jörgöt és Kotipeltot kicsit lehúzza, lehet hogy ez az igazság, de kicsit azért ez nemszép (persze, leírta 1000szer, hogy azért jó arcok, meg minden).
A harmadik, hogy tök durva, hogy ezen a Wacken shown láttam őket. És a fesztivál egyik legjobb koncertjét adták (ha nem A legjobbat). Nagyon élveztem, 1.sorban álltam Tolkkiival szemben. És félelmetes, hogy amíg én ott élveztem a bulit és gondolkodtam rajta, hogy milyen jó lesz majd az új lemez meg turné, ő kitalálta, hogy feloszlanak:S.
23. De, igazad van.
De, igazad van. Csak annyira szeretem őket, hogy még ha az ellentétje van odaírva, akkor is a jó oldalát látom... De azért remélem, hogy összejön mégis egy turné majd vmikor! :)
24. a chameleon zeneileg profi
a chameleon zeneileg profi és a korát messze megelőzte
de annakidején és is csalódott voltam és sok-sok év kellett miremegbarátkoztam vele
93-ban a rap metal és grunge korszakában én is egy igazi power/speed albumot vártam a kedvenc bandámtól, aztán helyette kaptam egy olyat amin 2 szám kivételével egyetlen metal nóta sincs (azóta a windmill vagy a longin' a kedvenc számaim közékerültek kiske csodás éneklével és a nagyzenekari kísérettel) :)
25. a dissection az egyik kedvenc atmoszférikus black zenekarom
a dissection az egyik kedvenc black metal bandám :)
szintetizátor nélkül nyomják azt a fajta atmoszférikus black metalt, amit a többiek csak szinti segítségével/kíséretével tudnak előállítani
egyszerűen profik és tehetségesek :)
sajnos a zenén kívüli életük és botrányaik eléggé negatív fényben tüntetik fel őket ... de én most csak és kizárólag a lemezen hallható zenéről szóltam :)