Évtizedelő: 1995 ( első rész) - Halálos tél

Black Sabbath: Forbidden - Almár Ákos
Dissection: Storm Of A Light's Bane - Philo
Dark Tranquillity: The Gallery - Tomka
Grave Digger: Heart Of Darkness - TT
Nevermore: Nevermore - Philo
Savatage: Dead Winter Dead - Garael

Black Sabbath: Forbidden

Az album, amit nem tudtam először, hogy az Évtizedelőbe, vagy a Botrányalbumok közé tegyek. Végül az évtizedelő mellett döntöttem, ugyanis a mai napig ez a Sabbath utolsó stúdióalbuma.
Már amikor a borí­tót megláttam, nem tudtam, sí­rjak -e vagy nevessek. Végül is nevettem, sőt, röhögtem. Ez a borí­tó annyira idétlen, hogy az már jó. Egy karikatúra, melyen a banda tagjai a Pokolban főnek egy elfuserált Kaszás társaságában.
De az első hidegzuhany mégsem ekkor ért, hanem amikor megtudtam, hogy a lemez producere nem más, mint Ernie C, a Body Count gitárosa. És ezt azzal indokolták Iommiék, hogy Ernie C fanatikus Black Sabbath rajongó... (Tóni bácsi, én is fanatikus Sabbath rajongó vagyok, jöhetek producerkedni???)
A 90-es évek a reunionok időszaka a Sabbath életében. Először a Dioval 92-ben (aminek mellesleg a klasszikus felállás egyetlen fellépése vetett véget), majd némi intermezzo után a Tony Martin-os felállás 1995-ben, amit a nagy Reunion követ Ozzyval... Aki tudja követni, szóljon...
Szóval visszatért a TYR legénysége, aminek először nagyon örültem - még meg nem hallgattam a lemezt. A korábbi évek dallamosabb hard rock zenéje után a 90-es évek második felére Iommi érdeklődése újra a keményebb heavy metal felé fordult - és erre nem biztos, hogy ez a felállás a legmegfelelőbb. Olyan, mintha egy hosszú, nehéz szerelvényt 424-es helyett egy apró 275-ös mozdonnyal próbálnának meg elvontatni. Tony Martinnak sose az erőteljes, dögös hang volt az erőssége, inkább a csodálatos, nagy í­vű énekdallamokban csillogott - ezekkel viszont most igencsak spóroltak. Neil Murray lágyabb basszusgitár játéka is inkább a Tyr dallamos világába illik, ezek a témák inkább Geezer Butler döngölését igénylik. Cozy Powell sziklakemény dobolása illene a képbe - ha nem keverték volna ennyire alul, sajnos bejött, amitől féltem, a hangzás nagyon nem az igazi (de legalább Iommi gitársoundját most nem vágták haza, mint a Born Again albumnál). Geoff Nichols billentyűszőnyegei viszont szép kontrasztot adnak a kőkemény gitárriffeknek.
A lemez a The Illusion of Power -rel indul, ahol - egy régi időket idéző riff után - mindjárt megkapjuk Ice T rappelését. Hogy miért volt erre szükség? (Egyes vélemények szerint a rosszemlékű 87-es Sun City-béli fellépést akarták feledtetni ezzel a gesztussal. Mint ismeretes, akkor tiltólistára került a banda, emiatt többek között a budapesti koncert is elmaradt). Aki ezt kibí­rta, arra innentől már csak kellemesebb percek várnak. Get A Grip - jó riff, dögösebb hangzással (és énekkel) még üthetne is. A dal vége azonban szerintem egyszerűen fantáziátlan. Sajnos elég ötlettelennek érzem a következő két dalt is (Can't Get Close Enough és Shaking Off The Chains). Mintha a Cross Purposes -nél fönnakadt volna a szűrőn, és jobb hí­ján ide tették volna be tölteléknek. Ráadásul egymás után, ami újabb szerkesztési hiba. Pedig - a lemezen belül - máshol, jobb hangzással és dögösebb énekkel sokkal jobbak lehetnének. De szerencsére innentől aztán meghúzzák a magassági kormányt. I Won't Cry For You - csodálatos ballada, végre igazi, Tony Martinhoz illő dallamokkal. A gitárszóló gyönyörű. Guilty as Hell - kiváló, ötletes dal. Külön kiemelném Neil Murray basszusjátékát. Sick And Tired - a lemez egyik csúcspontja, Cozy hatalmas kezdése után lassú blues tempóban folytatódik. Talán ez idézi leginkább a Headless Cross világát. Iommi szólója gyönyörű, Martin hangja szárnyal, Cozy szétveri a dobjait - de magát a dalt mégsem, zseniális. Rusty Angels - fantasztikus. A Cross Purposes -re emlékeztet, de ezúttal nincs olyan érzésem, hogy onnan lehagyták - ide betuszkolták, igazi ötletes Sabbath dal. Forbidden - megint Headless Cross érzés. Érdekes módon elsőre nagyon tetszett - mára valahogy kevésbé. Csodálatos az énekdallam és a gitárriff, de a kiállásos részek valahogy tönkreteszik a hatást.. Kiss Of Death - végre egy igazi jó záródal, ellentétben az utolsó két albummal, ez nem csak úgy elúszik a semmibe, hanem van befejezése.
A végére illene valami értékelést í­rni, hát, nem könnyű feladat. Számomra ez egyértelműen az Ozzy utáni korszak leggyengébb albuma. Viszont, mint tudjuk, í­zlések és pofonok, sok emberrel találkoztam, akiknek kifejezetten tetszik, van olyan ismerősöm is, akinek ez a kedvenc Black Sabbath lemeze. Ez mindenképp azt jelzi, Iommiék valami nem mindennapi dolgot tettek le az asztalra.

Dissection: Storm Of A Light's Bane

1998-ban egy thrash metal bandát alapí­tott négy lelkes fiatal Siren's Yell névvel. A fővezér Jon Nödtveidt volt. Az első demózgatós időszak után hamar szét is esett a csapat, mivel Nödtveidt keményebb vizekre szeretett volna evezni: érdeklődési körének középpontjában az akkori black és death csapatok kerültek. Így 1989-ben Nödtveidt (ének/gitár), Peter Palmdahl (basszusgitár) és Ole Öhman (dob) megalapí­totta a Dissectiont. A csapathoz később csatlakozott John Zwetsloot, mint másodgitáros. John-t Johan Norman váltotta később ezen poszton. A csapat 1993 decemberében jelentette meg első teljes albumát The Somberlain cí­mmel. Az ezt követő 1995-ös Storm Of The Light's Bane melódikus death/black albumuk alappillére az emlí­tett zenei irányzatoknak.

Vagy már 7-8 éve nem hallottam ezt az albumot, de biztos voltam benne, hogy varázsa a mai napig él bennem. Amikor ellenőriztem, hogy milyen albumok jelentek meg 1995-ben, és megláttam ezt az albumot, úgy döntöttem, hogy publikálok róla, még akkor is, ha nagyon távol esik ez a zene a Hard Rock Magazin által felvállalt zenei irányzatoktól. Amikor elkezdtem publikálással foglalkozni, az egyik alapelvemül azt választottam, hogy olyan albumokkal is megismertessem az olvasóinkat, amiket normál esetben jó messze elhají­tanának maguktól, mivel zenei í­zlésük határain túl vannak. Én reménytelenül és naivan hiszek abban a tézisben, hogy nem határozhatja meg a műfaj, hogy egy zenei mű jó-e vagy sem. Számomra a zenei önkifejezésnek és kreativitásnak a hihetetlenül kifinomult rendszere szabhatja csak meg a minőséget és a Storm Of A Light's Bane ilyen szempontból egy nagyon minőségi album.

A szobám falára erősí­tett cd tartók garmadájában ABC sorrendben sorakoznak kedvenc zenéim. Amikor az ujjammal végigzongoráztam a tokok oldalát, már szinte bizsergett a mutatóujjam a Stormot érintve. Kihúztam, magam elé vettem, előcsalogattam a borí­tót. A booklet hihetetlen jó minőségű képekkel van tele. Maga a borí­tó a jó öreg kaszást ábrázolja kaszával és homokórával egy nordikus tájon, koromfekete lován lovagolva. Ez az egyik legjobb borí­tó, amit valaha is láttam.

Az album maga mindösszesen 6 szöveggel ellátott és két instrumentális tételt tartalmaz 45 percbe sűrí­tve. Az intro (At the Fathomless Depths) gitáron előadott egyszerű, de borongós, sötét tétel, elővetí­ti, hogy mi várható a következő háromnegyed órában.
A nyitó Night's Blood egy durvább kétlábképes, gitárcsépelős riffhalmazzal indul, amit melódikusabb, visszhanggal vérbő jelleggel megtámogatott magasabb gitárok követnek. Az ének nyers, erőszakos károgás. A "true" black hordákkal ellentétben a Dissection nem átall magasabb hangfekvésben, dallamos gitártémákat kidolgozni. A tétel vége felé akusztikus gitárok festenek kí­sérteties hangulatot.
A hármas tétel (Unhallowed) kezdése sem fog vissza a kezdeti lendületen, tipikusan folyós gitárokon kúsznak elő a riffek. A magasabb fekvésben plusz szólamként megjelenő gitárok azonban enyhí­tenek a brutális kezdésen. Kí­méletlen géppuska-lábdob témák forgatják az ember gyomrát. A gitárok olyan masszí­v elegyet képeznek, hogy néha nehéz kihallani az apróbb részleteket - ehhez kell a sok hallgatás. A tétel változatosságáért a különböző dinamikai váltások felelnek. A szám közepén felvezetett dallamos gitárrészek felejthetetlenek. Mintha egy rémálom kellős közepén lennél és ez adná az egyetlen reménysugarat, a kiutat. Ennek a számnak a végére is jutott egy akusztikus gitárokon eljátszott kiállás, amire még egy pici durvulat épül egy ismétlődő melódiával.
Az album és a csapat egyik legzseniálisabb szerzeménye a négyes Where Dead Angels Lie a soron következő. Újra előjönnek a sejtelmes (néhol akusztikus) témák, amiből kibontakozik egy az előbbiekhez képest lassabb és talán dallamosabb remekmű. A tétel eléggé sötét képet fest, amihez támpontot szolgáltatnak az erősen sátánista sorok. A számra anno még videóklipp is készült, ahol az angyalokat két fehérre "púderezett" meztelen hölgyemény hivatott megjelení­teni. Mondanom sem kell a klipp végén mindketten vérbe fagytak...
A következő tételnél (Retribution/Storm of the Light's Bane) visszatérnek a gyorsabb, blackesebb riffek. Szerkezetileg és dinamikailag talán ez az egyik legrétegzettebb darab az albumon. Ebben a tételben hallani az első igazi szólót, ami még egy szimpla heavy metal bandában is elmenne. Sőt az utána következő tétel is erősen heavy alapú.
A hatos Thorns of Crimson Death kezdete már-már necromantikus. A kezdeti lágy dallamokat újra felváltják a black környezetben interpretált dallamos megoldások. Ebben a tételben hallható a mára sötétebb zenei körökben klasszikusnak számí­tó sorok:
'Hear the choirs
Is it the wind that brought back their cries?
Forged in blood by tragedy
Dark were the thorns of crimson death'
A tétel végén megszólaltatott akusztikus téma és a szóló a mennydörgéssel szinte hátborzongató.
Az utolsó szöveges tétel, a Soulreaper folytatja az eddigieket: durva, blackes kezdet, gyors, kétlábgépes dobtémák, nyers, sátáni szöveg és ének. A refrénbe azért itt is belecsempésztek egy megadallamot.
A záró tétel egy zongorás befejezés, ami az intróval együtt keretet ad a hallottaknak.

Az album kiadása után azonban sajnálatos (vagy mondhatnánk tipikus) módon a csapat megszűnt létezni, mivel Nödtveidt egy társával 1997-ben meggyilkolt egy algériai homoszexuális férfit. 8 évet kapott.
2004-es szabadulása után életre hí­vta újra a zenekart és előbb egy Maha Kali Ep-vel jelentek meg a szí­nen, majd 2006 májusában a Reinkaos teljes albummal.
2006 augusztus 16-án azonban Nödtveidt egy fejlövéssel véget vetett életének, ezzel végleg lezárult a Dissection története...
Az egyik búcsúlevelében ez állt: "I'm going away for a long, long time. I'm going to Transylvania."

Dark Tranquillity: The Gallery

Ki gondolta volna, hogy a metal zenére köszöntő szürke árapály után/során, még a "metal ressurection" előtt két évvel, igazi megújhodás, mi több: egy új stí­lus születése, és rövid, ám annál gazdagabb prosperálása zavarja majd meg a poshadt állóvizeket? Történt ugyanis, hogy 1995 jeles évében napvilágot látott két olyan nagylemez is, amely - kiegészülve az 1994-es Lunar Strainnel, ami egyébiránt nem gyenge szálakon kötődik a jelenleg tárgyalt koronghoz - egy városból kiindulva élesztette újjá a megfáradt metal kliséket, és emelte mainstream szintre a leginkább a "földek alá" szorult death metalt. Bizony-bizony, mi más is lehetett volna ez a hely, mint Svédország minden fémszí­vű számára legkedvesebb városa, a hí­res-neves Göteborg?
És a két lemez? Nem más, mint az idén a sorozatos reunionok hatására szintén újjáalakult At The Gates klasszikusa, az inkább thrashes irányvonalat preferáló Slaughter of Souls, illetve a stí­lus mellett leghűségesebben kitartó Dark Tranquillity remekbeszabott tündöklésének első (vagy második?) állomása, a The Gallery. Érdemes mindenek előtt egy pillantást vetni mindhárom együttes pályafutására, amivel átfogó képet kaphatunk a göteborgi stí­lus kialakulásának és jellegzetes jegyeinek mibenlétéről is: mindhárom zenekar egyértelműen a black metal gyökerekből kiindulva hozta létre újí­tásait, pontosabban sajátos ötvözetét. Ahogy a DT első szárnypróbálgatása, a '93-as Skydancer (amin még a mostanra magából néha paródiát csináló Anders Fridén zseniális teljesí­tményét hallhattuk - ha igazán í­nyencségre vágyik valaki, az mindenképpen hallgassa meg erről a Shadow Duet c. nótát, amelyben Stannevel "énekelnek" duettet), illetve a '94-es Lunar Strain is (amihez nem mellesleg pedig Mikael Stanne adta anno ördögi orgánumát) még alapvetően a black metal égisze alá sorolható, annak melodikus elemekkel átszőtt kibőví­tésének következtében. Az igazi áttörést az eggyel későbbi korongok hozták meg: a The Jester Race és a The Gallery.
De lássuk, hogy miben kí­nált újdonságot '95-ben az "égő melankólia galériája"? A legfontosabb újí­tás egyértelműen a black metal részleges háttérbeszorí­tása volt: amellett, hogy dominanciája áthatóan érződik, egyenrangú partnerré emelték a többi komponenst - főleg a későbbi pályafutás szemszögéből nézve. Ennek megfelelően heavy/power, death és black metalból készült el ez a lüktető ötvözet: a fekete fém hangzásával felruházott, heavy metalba illően melodikus, elnyújtottan sí­ró gitártémák váltakoznak az egyértelműen blackes hatásokat viselő "lépegető" reszeléseken keresztül, a death-thrashes szaggatásokig. Ez a rétegzettség több szinten is megfigyelhető, például Anders Jivarp dobos játékán: pillanatok alatt leköveti a több stí­lust egybeolvasztó hozzáállás okán gyakorta megjelenő váltásokat - amik nem mellesleg még komplexebbé teszik a fenomenális muzsikát -, és az apró finomságokkal teletűzdelt középtempós megoldásokból hirtelen csap át a black metal istentelenül gyors dobolásába, amely az elkerülhetetlen, saját vége felé száguldó fátum érzését reprezentálja.
Ám a legfontosabb kérdés, hogy mi emelheti ezt a korongot alapművé? Leginkább hangulata és megunhatatlan mivolta, ami három tényezőre vezethető vissza: a nagyon jól eltalált hangzásra, a rendkí­vül kreatí­v dalszerzésre, és a kiemelkedő személyes teljesí­tményekre. A titok persze, mint mindig abban rejlik, hogy ez a sok helyről összerántott zene tökéletes szintézist alkot. Soha egy ismétlődő riff, vagy hamar kifulladó téma: az ötletek pazar túlcsordulása folytán hihetetlen gazdagságú differenciáltság született meg; köszönhető ez annak, hogy szinte állandóan egy adott dallam variációját hallhatjuk, nem pedig egzakt, az egész dalt végigkí­sérő riffeket, amik csak ebbe a lebegő melódiaszőnyegbe integrálódnak. Mindezek mellett pedig a basszusgitár is kivehető (!) - milyen kevés metal albumról mondható el ez -, és ezáltal kifejezetten élvezhető/élvezetes. A magát a banda védjegyévé is kinövő Mikael Stanne produkcióját pedig talán felesleges is méltatni, hiszen olyannyira önmagáért beszél: olyan mértékű, fájdalommal telí­tett gonoszság árad hangjából, hogy az bizonyára mindenkinek megdobogtatja a szí­vét, ráadásul kiváló példáját nyújtja annak, hogyan lehet változatosan és "kecsesen" művelni a hörgés procedúráját.
Mindezek mellett úgy sikerül az együttesnek reprodukálnia egyfajta misztikus gótikus-fantasztikus hangulatot (amelyet példának okáért H.P. Lovecraft jól sikerültebb műveiben is el lehet csí­pni néha), hogy mindezt meg tudják még fűszerezni egy progresszí­v í­zzel: ekkoriban még a szó mindkét értelmében - előremutató és változatos, újí­tó és hagyományteremtő egyszerre. Ami pedig halhatatlanná teszi a The Galleryt, az egész egyszerűen nemes költőisége: ez bizony műalkotás, a szó szoros értelmében. Elegancia és burkolt vagy nyí­lt melankólia, zenében és szövegekben egyaránt: a sznobságtól mentes fennköltség alapkövetelmény - önmagára reflektálatlan magas kultúra, amely öntudatlan naivságában mutatja meg minden feltárulkozó báját.
Minderről pedig már a kezdő szám is meggyőzhet akárkit: a Punish My Heaven nyitó motí­vuma olyan egyszerűséggel lopja be magát a hallójáratokba, hogy Stanne megváltó hörgése sem tudja onnan kiszorí­tani. Érdemes megfigyelni, hogyan variálják végig a számon pár másodperces intervallumonként az alapmelódiát - olyan fájdalmasan gyönyörű, mint az elkötelezett szerelmes odaadó, de reménytelen várakozása -, pláne, ha hozzávesszük az ominózus sor ("It's a choice between heaven and hell") dallamát - ebbe bele kell halni, csak úgy lehet átérezni maximálisan.
Az ezt követő Silence, and the Firmanent Withdrew jól reprezentálja a már emlí­tett költőiséget: az oldott, kötöttségektől mentes muzsika és a versszerű szövegek tökéletes egységbe olvadva alkotják meg azt a szinte már doomos ihletettségű muzsikát, amely simán megfér a black metal tekerések közepette. Mi más követhetné ezt, mint egy lassú, ám gyönyörű basszusfutammal indí­tó, később annál jobban begyorsuló nóta, az Edenspring: plakátszerűen állí­tja egymás mellé a különböző hatásokat, olyannyira, hogy még akusztikus, illetve csupán a gitárszólóra épülő passzázsokat is be tud olvasztani a néhol thrashes szaggatások és black metal sebességű témák közé. Kipattant az isteni szikra, és mindenkit elönt a tévedhetetlenség érzete: egyszerűen érezni, hogy bármi jön a következő pillanatban, annak úgy kell lennie...
Ezek után természetes, hogy minden rákövetkező szám tud valami újat nyújtani: a The Dividing Line progresszí­v komplexségtől túlfűtött, heves és agresszí­v, elsöprő lendülettel érkezik; nem is beszélve a fő dallammotí­vumról - mondani se kell, hogy megkapóan "édes". Aztán pedig mosolyra húzódhat az egyszeri hallgató szája, hiszen a The Gallery c. nóta ugyanannyira atipikus, mint amennyire kiszámí­tható: latinos akusztikus gitár vezeti fel a lassabb, ezáltal inkább epikusabb, kiemelkedően élvezetes basszusgitár-játékkal operáló darabot. Hogy mindez ne legyen elég, még kapunk egy adag női éneket is a szám közepén: elképesztően gyönyörű, teljes mértékben beleillik a mindent körüllengő atmoszférába, a maga hihetetlen érzelmi mélységeivel.
A The One Brood Warning is kiváló példája annak, hogy Martin Henriksson nem véletlenül váltott át a gitárra 1998-ban: már itt is teljesen önálló életet él játéka, függetlenedve a többi instrumentumtól, betetőzve a muzsika összetettségét. A Midway Through Infinity főleg agresszivitásával, ügyes ritmusával, és kifejezetten célratörő szerkezetével tűnik ki, hogy aztán átadja helyét a lemez egyik legszebb nótájának. A Lethe (talán senkinek nem kell bemutatni, hogy a feledés folyójáról van szó) a kicsit hosszabb basszusgitár felvezető után úgy csap át neoklasszikus riffelésbe és szólók tömkelegébe, mintha nem is egy göteborgi album közepén járnánk. Ebben az esetben az eszköz azonban lényegtelen, az eredmény a lényeg: az pedig kétségkí­vül epikus, Stanne vokáljai pedig egy az egyben visszaadják a reménytelen kétségbeesés érzelmi válságát, amikben a tetszetős szövegeknek is központi szerepe van. Az ezt követő The Emptiness From Which I Fed elsőre talán érdekes választásnak tűnhet, ugyanis kitörő indulataival egy tipikusan headbangolásra késztető szerzemény, amely éles kontrasztot alkot a Létéhez szóló litániával.
Ezek után talán senki nem lepődik meg, hogy a levezetés is tökéletesen passzol az eddigiekhez. Egy akusztikus átvezető intermezzo után (Mine is the Grandeur...) következik a perfekt befejezés: ...of Melancholy Burning. A himnikus magasságokba repí­tő nóta már szinte minden stí­lushatárt áthág: középtempós, sehova be nem kategorizálható dal, amelyet már csupán a hörgéssel egybeolvadó, a határokig elmenő, tüdőrepesztő női énekért is érdemes meghallgatni. Mintha csak Bergman önmagukat kí­méletlen őszinteséggel marcangoló alakjainak lelkivilágába csöppennénk: hullámzó, egymást váltó dallamok egyre gyorsulva a megváltó vég felé - ez bizony ténylegesen grandiózus melankólia. Ennél jobban "sí­ró" és elvágyódást kifejező gitártémákat még heavy metal együttesek sem tudtak produkálni...
A 2005-ös deluxe kiadáson még pluszba kapunk 5 feldolgozást: a Kreator Bringer of Torturejének átdolgozása nem tartalmaz túl sok izgalmas pillanatot, egyetemben a semmitmondó Metallica My Friend of Myseryjével, csakúgy, mint a Sacred Reich névadó nótája is maximum fokozott agresszivitása miatt jelenthet élvezetet. Nem úgy a 22 Acacia Avenue, és a Lady In Black, amik radikálisan eltérő stí­lusba való átemelésük okán az í­nyencség különleges í­zével szolgálhatnak.
A stí­lus ezek utáni története sajnos a mai felfokozott intenzitású és rövid életidejű trendek idején teljesen tipikus: a hamar kanonizálódó stí­lusjegyek nagyon hamar repetití­vvé és monotonná tették a frissen érkezők zenéit - a DT által mutatott megújhodó alternatí­vákat pedig senki nem követte. Ugyanis mára mindenki számára világossá válhat, hogy a Dark Tranquillity az egyetlen olyan együttes, amely következetesen törekedett minden lemezével az új utak felfedezésére, figyelmen kí­vül hagyva, hogy közben a göteborgi metal milyen mértékben fertőződik meg az ennél sokkal kevesebb értéket képviselő különböző "core" jelenségektől. Ők bizony minden lemezükkel egyedülállót, és különlegeset alkottak, az alapvető jellegzetességeik különféle arculatait mutatva be hangzóanyagaikkal. Ennek megfelelően tavalyi, 8. nagylemezükkel is tudtak újat nyújtani: a Fiction az utolsó 3 korong fényében stabilizálta a legújabb DT hangzást - vajon innen hova tovább? Egy biztos: csalódni valószí­nűleg senki nem fog...

Grave Digger: Heart Of Darkness

Az 1980as év végén 4 német fiatalember úgy döntött, hogy bizony ők heavy metal zenekart fognak alapí­tani. Ebben semmi meglepő nincs, mivel abban az időben a germánoknál ez szinte minden napos dolognak számí­tott. Hiszen a legendás Accept ekkor már túl volt két nagylemezen, és zenéjük sok bandára, köztük a sí­rásókra is hatással volt. Merthogy a csapat a zenekar nevének az igen kemény és hangzatos Grave Digger nevet választotta, és ez a név mára, közel harminc évvel megalakulásuk után igazi legendává vált. A Gladbecki-i csapat 1984ben debütált első albumával, a Heavy Metal Breakdown cí­mű mára klasszikussá vált koronggal. Érdekesség, hogy az 1984es év nagyon jelentős volt, nemcsak a Grave Digger számára, hanem az egyetemes heavy metal számára is. Ebben az évben hallat magáról először a Metal Invaders cí­mű dallal a Helloween, ekkor indul hódí­tó útjára egy másik legendás alakulat, a Running Wild, megjelent a Sinner legnagyobb klasszikusa, a Dangerzone, és megalakul a power metal egyik legnagyobb alakja, a Rage. Szóval igen jelentős év volt ez a német metal történelmében, nyugodtan állí­thatom, hogy igazi legendák születtek. A sí­rásók bemutatkozó albuma nem volt sikertelen, a rajongók hamar megszerették a csapatot. A bemutatkozó albumot még három lemez követte, majd a csapat 1987 és 1993 között nem hallatott magáról, majd az 1993as évben visszatértek, nem is akárhogyan. A The Reaper lemez igencsak jól sikerült, köszönhetően talán az új felállásnak, amit az alapí­tó tag Chris Boltendahl énekes, Jörg Michael dob fenomén, Uwe Lulis gitáros, és Tomi Göttlich basszer alkotott. A srácok sikerének titka talán abban rejlik, hogy a többi nagy germán bandához hasonlóan ők is megtalálták egyedi, saját stí­lusukat. Chris nem a világ legnagyobb hangterjedelmű és legváltozatosabban éneklő énekese, de Udo mesterhez hasonlóan összetéveszthetetlen orgánummal rendelkezik. Mély, reszelős, smirgli hangja a Grave Digger védjegyévé vált. Akárcsak a remek riffek, amikkel a banda operált az évek folyamán: Uwe Lulis egyike a legjobb riff gyárosoknak, és szólói sem nevezhetőek unalmasnak. Remek formáció volt ez, ám az 1995ös Heart Of Darkness lemezt már Frank Ullrich dobolta föl, hiba nélkül teszem gyorsan hozzá. De nemcsak a dobtémáknál nem találni hibát, hanem az egész albumra elmondható, hogy hibátlan. Már a lemez borí­tó is megérne egy misét, a szokásos csontvázak itt is jelen vannak, ahogy azt már megszokhattál a rajongók. Mindig élvezet nézni az albumok borí­tóját, hiszen mindig adtak arra, hogy a külsőségek is rendben legyenek. Az hiszem nyugodt szí­vvel kijelenthető, hogy ez az egyik legjobb lemeze a csapatnak. Erőtől duzzadó, irgalmat nem ismerő, változatos tempójú heavy metal album. Az egyik legnagyobb kedvencem tőlük. Minden benne van, amitől a bandát szeretni lehet. Jobbnál jobb dalok, kifogástalan hangszeres teljesí­tmény, főleg Uwe brillí­rozik helyenként, Chris is hozza a szokásos formáját, jellegzetes orgánuma itt is uralja a nótákat, nélküle nem lenne az a banda ami.
A lemez dalai is arról árulkodnak, hogy bizony tudták a srácok mi is az a heavy metal, és érezték azt, hogy mi is kell a jó népnek. Nem kegyelmeztek a germánok a hallójáratoknak és a nyaki izmoknak, hiszen egy nóta jobban ingerli headbangelésre az embert, mint a másik. Párat ki is ragadnék a lemez nótáiból.
A Shadowmaker rögtön a kezdő intro után hatalmas offenzí­vát indí­t a hallgatók ellen, bitang gyors tempójával, géppuskaként dübörgő lábdobokkal, feszesen riffelő gitárokkal, és a szöveg világhoz roppant mód passzoló ének hangokkal. Ezeket a sorokat nem is tudom elképzelni másmilyen hangi adottságú énekes tolmácsolásában.
Egy igazi sláger a következő emlí­tést érdemlő dal, mégpedig a koncertek kedvelt darabja a Grave Dancer. Nyaki izomláz garantált, ez a dal a tipikus példája a menetelős, trappolós, vérbeli germán metal nótának. Valahogy í­gy kell ezt csinálni, gondolom mindig amikor meghallgatom ezt a lemezt. Tökéletes nóta.
Ahogy szintén hiba nélküli, abszolút telitalálat a Demon's Day is. Szintén iskolapéldája a műfajnak. A refrén különösen el lett találva, a "csorda vokálok" adnak neki még egy adag keménységet és erőt, bár amúgy sem gyenge, szűzlányoknak való szám ez sem. Ahogy a Warchild sem ajánlott gyengébb idegzetű, finomabb zenékhez szokott hallgatóknak felnőtt vagy legalább egy ilyen tí­pusú zenékhez szokott ismerős felügyelete nélkül. Az óvatlan hallgató fejét a letépi a bivaly erős riff, a gyomordöngető basszus, és refrén vokális megtámogatása sem való akárkinek. De a stí­lus kedvelői biztos élvezik ezt a dalt.
Gondolom a cí­madó nóta is nagy kedvence lehet a heavy metal elkötelezett hí­veinek. Hosszabb lélegzet vételű dal, ami lassan, finoman indul, Chris egy lágyabb tónusú éneklést mutat be, de azért nem kell félni, a csapat ne tudta meghazudtolni önmagát, hiszen a nóta is beindul, jönnek az erős riffek, a száguldó tempó, és minden ami igazán jellemző a zenekarra.
A Grave Digger egy olyan banda akikben nem lehet csalódni, mindig tartják a szintet, nem csináltak soha gyenge lemezt, nem kí­sérleteztek új stí­lussal, sosem estek egy bizonyos szí­nvonal alá, hanem egész életükben azt csinálták amihez értenek, és azt a zenét játszották amit szerettek. Összességében a banda egyik legjobb lemeze a Heart Of Darkness, és ezzel azt hiszem mindent el is mondtam a korongról.

Nevermore: Nevermore

Az 1985-ben alakult power/speed banda, a Sanctuary két albuma után senki nem gondolhatta, hogy a Nevermore ilyen hatalmas sikereket fog elérni napjainkban. Sajnálatos módon a Sanctuary biográfiájáról nem lehet túl sokat tudni, az viszont tény, hogy anno a Megadeth főnök Dave Mustaine segí­tette a bandát a korai időkben.
A zenekar 91-ben oszlott fel. Ami még a múltat illeti - és bizonyára ezt sokan nem tudják - Warren Dane még a Sanctuary előtt énekelt egy heavy-metal bandában, a Serpent's Knight-ban, akikkel 83-ban volt egy albumuk is.

A Nevermore 94-ben alakult meg hivatalosan az egykori Sanctuary tagokkal (Warren, Jim, Jeff), plusz Van Williams csatlakozott hozzájuk a dobok mögött. A csapat célja az volt, hogy az akkor grunge világba valami sokkal kreatí­vabbat, sokkal változatosabbat, sokkal keményebbet és sokkal zeneibbet alkossanak.
A csapatot hamar felfedezte Neil Kernon (Queensryche, Judas Priest, Flotsam & Jetsam, Yes, Rolling Stones, Journey) producer, aki saját felelősségére managelte, mixelte és rögzí­tette a csapat debüt albumát. Az egykori Sanctuary rajongók nem feledték a csapatot és a frissen hozzájuk csatlakozó új támogatóbázissal bőszen vásárolták a bemutatkozó korongot, ami egy Century Media Records-os szerződéshez segí­tette a csapatot.

Ahhoz, hogy megértsük, hogyan alakulhatott ki a mostani Nevermore, óhatatlanul ismernünk kell a Sanctuary-s előzményeket Elég csak meghallgatni a debüt első tételét, a What Tomorrow Knows-t. Tisztán hallható az egykori csapat által választott irányvonal egy módosult felfogása. Ha kiadtak volna egy új albumot az Into The Mirror Black után, simán kezdhették volna ezzel a számmal.
Viszont a változásról már tisztán biztosí­that bennünket a következő tétel, a C.B.F. Számomra a mai napig ez egy alap Nevermore tétel, ami a zakatolós riffelésével, az erre elsőre talán furcsán illeszkedő énektémákkal, a néha idegbeteg hangszáljátékkal egy más irányba fordí­totta azt a bizonyos szekeret. Itt már Jeff Loomis nem mint kezdő gitáros (a Sanctuary-ba csak a vége felé került és csak mint koncertgityós nyomult mindössze 4 hónapot), hanem mint fő dalszerző jelent meg. Loomis zsenialitása vitathatatlan. Tudni kell róla, hogy 15 évesen kezdett el először komolyabban gitározni autodidakta módon. Amikor 16 éves volt, elment egy Megadeth meghallgatásra, ahol Dave főnök megjósolta fényes jövőjét, de elutasí­totta zsenge korára és tapasztalatlanságára hivatkozva. Miután Jeff látta a Cacophony-t élőben és beszélt Marty Friedmannal, felhí­vta annak figyelmét a Megadeth-es lehetőségre. Így csatlakozott Marty 89-ben a csapathoz...

Az album egyik kötelező "lí­rája" a The Sanity Assassin, ami már inkább nevezhető az új irány képviselőjének. Itt Warren megint hozza a néhol beteges énektémákat az egyszerűbb akusztikus akkordbontásokra. A szám közepén rendesen bedurvul mind az ének (Sanctuary-s hagyományoknak megfelelően jönnek a magasabb sikoltozások), mind a gitár. A debütalbum egyik legjobb szólója található a tételben. A szám vége felé a második - egészen rövidke - szóló is nagyon ül az emelkedő éneken.
A következő tétel a Garden of Gray, ami már egyértelműen elszakadást mutat a régi időktől, még akkor is, ha jelen szerzemény is bővelkedik sikí­tozásokkal. A csapat zenéjébe egyébként egész addig jelentőségteljes szerepet szenteltek ennek az énekes megoldásnak, amí­g Loomis szert nem tett az első 7 húros gitárjára. Ezzel mélyebbek lettek, keményebbé vált a megszólalás, illetve az énektémák már nem voltak annyira magasak. Az számra egyéként jellemző a megtört ritmusokra épülő elnyúló énektémák felvezetése.
A debüt egyik zeneileg legbonyolultabb tétele a következő Sea of Possibilities, ahol már megmutatkoztak Loomis erősségei. Habár zeneileg tényleg roppant élvezetes ez a tétel, a benne szereplő ének miatt mára talán néha kissé megmosolyogtató. A szám közepén a szóló előtt megtalálható kiállós rész már tipikus Nevermore, az után lévő progos-thrash-es rész pedig egyszerűen állat.
A The Hurting Words kezdete talán magán viseli a kor zenei í­zlésének jegyeit. Az elszállósabb, kissé narkotimfüstöt nyitány aztán szépen átalakul egy igazi Nevermore-os lí­rává. Eddig nem emlí­tettem, de itt a vékonyabb hangszeres megoldások miatt előtérbe kerülnek a sokszólamú énektémák. Abszolút jellemző Warrenre ez. A dalok többségében inkább szólal meg több hangszí­nen egyszerre, mint csak simán magában.
A következő Timothy Leary nem csak az egyik legjobb és egyben a legrosszabb szerzemény az albumon, de szövegileg az egyik legérdekesebb is. Egy hí­res amerikai pszichológus-í­róról szól, aki lelkes pioní­rja és szószólója volt a pszihedelikus drog kutatásoknak és használatnak. Az elsők között volt, akinek hamvait a világűrbe lőtték. Leary volt, aki lelkesen támogatta az LSD gyógyí­tó és spirituális hatását. Minden esetre látható, hogy anno milyen viszonyban lehetett Warren a drogokkal...
A záró Godmoney olyan, mintha az Into The Mirror Black -ról maradt volna hátra. Egy kicsi visszalépés, az előző tételek tükrében. Zeneileg is egyszerűbbnek mondható, de természetesen a stí­lusjegyekkel bővelkedik. A szólónál érezni talán először, hogy ez itt nem a régi banda, hanem valami új. A tételnek - és ezzel együtt az albumnak is - mintha nem lenne vége. Csak úgy "levágják"...

Számomra a Nevermore debütje 95-ben egy minőségi továbblépés volt a Sanctuary után. A sikerszéria azonban véleményem szerint nem ezzel az albummal, hanem az ezt követőkkel indult meg. Bármennyire is kedvencem az album, óva intek minden Nevermore rajongót tőle, ha nem "fejlődésében" ismerte meg a zenekart. Aki végigkövette a Sanctuary-t, és a srácokkal élte meg a Nevermore fejlődését, annak alap album, viszont azon rajongóknak, akik mondjuk a Politics-es, esetleg későbbi albumaikkal kedvelték meg a zenekart, a debüt fekete bárányként bújhat meg a lemezgyűjteményben.

Savatage: Dead Winter Dead

Mint azt egy korábbi ismertetőmben í­rtam, a Savatage korunk egyik legalulértékeltebb power metal csapata, jóllehet az innovativitás , a szövegi igényesség, és a kompromisszummentesség hármas jelszavát a francia forradalom triumví­r jelképeihez hasonlóan hordozhatnák a metal revolúció egyik élharcosaként.

A korai, poweresebb időszak - és a csapat egyik életszakaszát lezáró tragikus haláleset - után egy olyan irányba fordult az együttes, mely addig szokatlan módon a klasszikus , és musicales, filmeket idéző zenét vette alanyául, olyan szimbiozist teremtve, ami addig szokatlan volt a szikár fémmuzsikát prezentáló, kissé zárt világban. A Handful Of Rain fantasztikus kánonnal előadott Chance c. darabjában az európai metal együtteseket megelőzve teremtették meg a szimfónikus fémzene alapjait, melynek epikusságát és mélyértelmű megközelí­tését további albumaikon is előszeretettel hangsúlyozták.

Az együttes tagjainak másik erénye, hogy igazán koncepcióban tudtak gondolkodni és alkotni. Ez a koncepció nem csak a szövegi, hanem a zenei környezetre is értendő, olyan operai jelleggel ruházva fel akár a jelen albumot is, ami szöveg nélkül is érthetővé teszi a történéseket a monumentális érzelmi hullámok következtében. Nem tudom, hogy ki hogy van ezzel, de ez a megközelí­tés a Queen munkásságát juttathatja az ember eszébe: ott találkoztam ilyen kifejező értékű, többrétegű muzikális világgal, ahol minden zongorabillentyű, minden vokál pontosan azon a helyen van, ahol annak lennie kell.

A Dead Winter Dead a jugoszláv polgárháború véres éráját tárja elénk: ennek megfelelően rengeteg elégikus, szemlélődő, de az iszonyatot és borzongást is kifejező érzelmi mozaikdarabkával, melyek egysége remekül tárja elénk egy adott korszak véres és kegyetlen értelmetlenségét. Az alkalmazott zenei eszközök a Handful Of Rainhez hasonlóan próbálják felvillantani a Savatage ezerszí­nű dimenzióját, rengeteg elégikus zongora futammal, önelemző progresszivitással, de poweres indulattal is.

Az persze igaz, hogy a billentyűs, epikus darabokból addigra már igen sokat í­rtak, ám az a jellegzetes dallamvilág, ami ezekból a szerzeményekből árad, annyira szí­vhez szóló és egyedi, hogy a Savatage fanok számára megunhatatlan. Az epikus, musicales tételek mellett a csapat tagjai visszanyúlnak a komolyzenei örökséghez is: a Mozart and Madness és a Christmas Eve, valamint a Memory tökéletesen vetí­tik elénk a későbbi Trans Siberian Orchestra alapjait, már akkor felvillantva azt a potenciált, mely aztán olyannyira sikeres lett - és amely sajnos azóta is szünetelteti a csapat ténykedését. A filmzenei hangulat is erősen jelen van a számokban, a Starlite és az I Am akár egy szélesvásznú movie alájátszó remeke is lehetne, de a One Child tökéletes lí­rája is passzolna akármelyik szentimentális nagyí­vű mozihoz. Persze az albumon akadnak azért a korai időket idéző poweresebb szerzemények is: az It Doesn't Matter Anyway, a Dead Winter Dead heves headbangre ingerlő ütemei alatt Jon Oliva rekedtes hangja adja meg az igazi erőt, mely az együttes sajátja.

A lemezen gitározó Al Pitrelli - ki később a Megadeth-ben is kamatoztatta a tehetségét - itt tűnt fel először a Savatage "szí­neiben", tehetségével remekül pótolhatta a pótolhatatlant: Chris Oliva lenyűgöző játékát.

Egy fantasztikus sikerkorszak fantasztikus lemeze a Dead Winter Dead, melynek szellemiségét a következő lemezen még tudta hozni a csapat - a The Wake Of Magellan grandiózussága csakúgy klasszikust alkotott, mint jelen recenzió tárgya.