UFO: Seven Deadly

írta Bigfoot | 2012.03.01.

Megjelenés: 2012

Kiadó: Steamhammer

Weblap: http://www.ufo-music.info/band.htm

Stílus: hard rock

Származás: Nagy Britannia

 

Zenészek
Phil Mogg - ének Andy Parker - dob Paul Raymond - billentyűsök, gitár Vinnie Moore - gitár vendég: Lars Lehmann - basszusgitár
Dalcímek
01, Fight Night - 4:43 02, Wonderland - 5:17 03, Mojo Town - 4:03 04, Angel Station - 6:35 05, Year Of The Gun - 4:15 06, The Last Stone Rider - 3:59 07, Steal Yourself - 4:55 08, Burn Your House Down - 5:07 09, The Fear - 3:50 10, Waving Good Bye - 5:20 Bonus: 11, Other Men's Wives - 3:52 12, Bag O' Blues - 3:03
Értékelés

Phil Mogg nem adja fel: 1969 óta egy kisvárost kitevő zenész játszott Nagy-Britannia legendás hard rock formációjában. A felállás szinte minden albumon más, az Azonosítatlan Repülő Objektum Mogg Kapitánnyal állandóan a fedélzeten szinte megállás nélkül ott kering fölöttünk. Bár az ezredforduló környékén néhány nagyszerű album napvilágot látott a zenekar műhelyéből, miután a régi tagok visszaszivárogtak, (’Walk On Water’ 1995, ’Covenant’ 2000, ’Sharks’ 2002) az utóbbi években erősen inflálódott a zenekar produkcióinak értéke. Igaz, az említett lemezeken Michael Schenkernek hívták a gitárost.

Ez a negyedik album Vinnie Moore pengetésével, az infláció nem mérséklődött, sőt! Az új anyag valahogy piszok öregurasra sikeredett, nincs egy nóta, amely elvinné az egész cuccot. Jó, senki nem vár tőlük egy Rock Bottom-ot, egy Too Hard Too Handle-t, egy Doctor, Doctort meg végképp nem, de amikor Schenker ott volt, kiváló témákat bírtak összeeszkábálni. Persze a német gitárzseni utóbbi szólóprodukcióitól sem dobtam hanyatt magam, igaz, a korábbi magántevékenységét sem favorizáltam kritika nélkül. Számomra a konzekvencia, hogy Mogg és Schenker együtt teszik ki az egészet, külön-külön csak fércmunkákra telik. De hát Michael már messze jár, rá aztán végképp nem érvényes az állandóság. „Michael az Michael!” - válaszolt Phil Mogg csattanósan a Schenker távozását firtató kérdésemre egy évekkel ezelőtti telefonbeszélgetésünkkor.

A hangzás valamit javít a minőségen, mert az legalább elég vastag, de sajnos ez nem elég. Az Amerikából importált Vinnie Moore jó penget, néhány szólója menti az amúgy elég tragikus helyzetet, viszont ő is csak tatarozni képes. Olyan lassú az egész, ami még nem lenne baj, de hogy ebben a lassúságban még erő sincs, az már gáz. Phil Mogg hangja pedig gyenge, egyes helyeken én hamisnak is hallom. Nem hiszem el, hogy ennyire megöregedett.

Pedig a kezdet még nem is lenne rossz. A Fight Night tökös, AC/DC-s riffje jól hangzik, de Mogg Mester nem ér fel az alapokhoz. A folytatás már metalos, mert a Wonderland a Judas Priest modorában szakít, felismerhető benne Halfordék Electric Eye című 82-es slágere. Innentől kezdve unatkozunk egy sort, nem sok említésre méltó történik, egészen a kilencedik dalig: a The Fair szájharmonikás bluesa odavág, Mogg önmagához képest szokatlanul mélyen nyomja az énektémát. Waving Goodbye – szól az utolsó dal, mi pedig megkönnyebbülünk ennyi közhely után. A két bonus felvételt inkább nem említeném. 

Ez a lemezkritika már a Hard Rock Magazin új pontozási rendszere alapján készült.

Pontszám: 5