2015 legjobb black/death/doom metal albumai

írta Hard Rock Magazin | 2016.01.15.

„A legjobb dolgok mindig az undergroundban történnek” – tartja az urbánus mondás. Némiképp túlozva persze. Ám azért van benne igazság, elnézve a múlt év, és akár az azt megelőző esztendők történéseit. Szigorúan az extrémebb műfajt górcső alá véve megállapíthatjuk, hogy talán soha nem ömlött ránk ennyi izgalmas, egyedi produkció, mint az utóbbi időkben. Ha egy kicsit is kisandítva elevickélek a hard rock és a heavy/power metal vizeire, valahogy nem látom a progressziót, a megújhodási szándékot, és még a nevében is „haladó” prog rock/metal felségterületén is mintha ugyanazokat a köröket futnák egyes előadók, tisztelet a kivételnek persze. Mert azok mindig, mindenhol akadnak.

A kissé félrevezető elnevezéssel megáldott „extrém metal” stílusfiókja azonban a föld felszíne alatt csak úgy termeli a zenészi kreativitás adta, invenciózus alkotásokat, akárha pisztolyt szegezett volna valaki a mesteremberek halántékához, hogy akkor mostan izzadjon ki mindenki egy-egy ötletes produkciót. És lőn, sokan könnyűszerrel „kiizzadtak”. Merthogy furcsamód mégis valami ilyesmi történik évek óta az undergroundban, szigorúan hat láb mélyen… Az egyik legszemléletesebb példa erre a Swallow The Sun tavalyi, fölöttébb grandiózus létesítménye, a tripla (!) ’Songs From The North I, II & III’. A finn banda ugyanis egy formabontó, laza két és fél órás anyaggal előrukkolva mutatta meg, miként párosul a monumentálisra hízott alkotói kedv az üresjáratokat hírből sem ismerő, kifogástalan minőséggel, oly módon, hogy az élvezeti értéken csorba ne essen. Ismétlem: 155 percben… Mi ez, ha nem a zseniális elme szabad szárnyalása? A gótikus/doom/death metal gárda emellett hazánk földjére is letette kézjegyét decemberben a Dürerben, egy nagyon kiváló fellépéssel…

Ugyan a „mainstream” trónján rendíthetetlenül sütkérező Slayer ismét felütötte véráztatta fejét, az általános közvélekedés szerint a megboldogult Jeff Hanneman mester nélkül is megugrották a lécet a halandzsacímű ’Repentless’-szel, a nagy nevek közül az Amorphis sem okozott csalódást (sőt!), mégis talán a Paradise Lost volt az, akik némileg meglepték a jónépet, hisz az egykoron (régen) még „metalos Depeche Mode”-ként becézett – vagy csúfolt – britek pályafutásuk egyik legsúlyosabb monolitját jelentették meg ’The Plague Within’-re keresztelve. Hallgasd csak meg Minden Idők Legzordabb Paradise Lost-eposzát, az ultra-doom Beneath Broken Earth című napfényes slágert, és mindjárt megtudod, hol tart manapság a tekintélyes szakállat növesztett Nick Holmes és szép arcú brigádja. A Dürert meg atomjaira bontották október végén, a miheztartás végett… Az Arch Enemy pedig fél éven belül kétszer is meghódította hazánkat, mi ez, ha nem Sabaton-féle „stréberség”, kérem szépen? A lényeg, hogy örültünk neki, avagy sem? Örültünk egyszer és még egyszer is…

Aztán ott van Norvégia Talentuma, az Enslaved, valahol a fősodor és a föld alatti réteg között mozgolódva. Mozgolódva?! Hogyisne: tündökölve, baszki! Merthogy szerény − ámde korántsem elfogulatlan – véleményem szerint a tavalyi dalcsokruk (’In Times’ neki a címe) maga a Progresszív Black/Viking Metalba Oltott Varázslat Hat Tételben. Ennyi. Mestermű, na. (Andris, az a 9 pont mé’ nem 10?) Az epikus heavy/doom metal sosem volt divatos műfaj (és sose lesz az hál’ istennek!), a Dio/Martin-korszakos Sabbath-ra hajazó svéd Sorcerer azért csak megmutatta, hogy a megalakulást követően 26 (!!!) évnyi hiátus után miként kell debütálni a porondon: úgy, ahogy az a nagykönyvben írva vagyon! No és hát el ne feledkezzünk Leif Edling Candlemass-főnök idestova 3 esztendeje verbuvált csodacsapatáról, az Avatariumról sem, akik a jazz világából érkezett, kivételes hangú (és kinézetű) Jennie-Ann Smith énekesnővel a fronton másodízben is elkápráztattak kicsit doomos, kicsit pszichedelikus, kicsit ős-rockos remekművükkel, „A lány hollómaszkkal” cíművel. Ha nem hiszed, hallgasd csak meg a frissiben klipesített Pearls And Coffins című fe-no-me-ná-lis dalukat, hogy aztán a te álladat is úgy kelljen összeszedni valahol félúton…

Mint mondottam volt, az undergroundban tényleg csuda jó dolgok történtek: az izraeli Melechesh az egyik legizgalmasabb blackes death metal albumot szabadította a világra ’Enki’ címmel (szerintem könnyedén verte az eleddig megingathatatlannak látszó Nile tavalyi munkáját), a brit A Forest Of Stars műfajokon átívelő folkos post-black metal gyöngyszemével tűnt ki, ahogy a szintén black metal közeli norvég Galar is valami félelmetesen egyedit és emlékezeteset vitt végbe a ’De gjenlevendé’-vel. Az avantgárd black-vonal koronázatlan királya, a Dødheimsgard is egy eszement csavaros, ötletes koronggal ritkította párját, méghozzá 8 évnyi hallgatás után; ha jót akarsz magadnak, feltétlenül megismerkedsz a hallatlanul eredeti, szokatlan hangzásvilágú és semmihez nem fogható ’A Umbra Omegá’-val, hivatkozási alap lesz még nagyon sokáig! A sorlemezzel utoljára 2004-ben (!) jelentkező finn Shape Of Despair pedig nem csinált egyebet, mint a kisóvodások délutáni sziesztájának legkedveltebb altatójával, a ’Monotony Fields’ című mignon-puha finomsággal tért vissza és tarolta le a funeral doom metal rózsaszirmokkal tarkított romantikus színterét. A germán Doomed nevéhez hűen egy éjsötét, irgalmatlanul nehéz, ámde a törődést lassanként megháláló doom/death kolosszussal vétette észre magát, diszkográfiájuk negyedik állomásaként – és mint olyan, mindenképpen elismerésre méltó darabjaként! A komplex, progresszív death metal egyik legjobb kortárs zászlóvivője, a grindcore-ral is kacérkodó Cattle Decapitation sem tétlenkedett ám: egy kíméletlen mészárszéket kanyarított a ’The Anthropocene Extinction’-nel, míg a hagyományosabb „halálfémben” jeleskedő Sulphur Aeon is szépen kivette a részét a minőségi gyilokból (’Gateway To The Antisphere’).

És aztán vannak azok az alkotók, akik olyanok, mint a jó bor: a korral nemesednek. A veterán brit doom metal legenda, a My Dying Bride pediglen épp ilyen: immáron negyedszázadnyi szüntelen jelenlétet követően nemhogy belefáradtak volna az önnön maguk által generált mélabúba, hanem életművük egyik legpompásabb mérföldkövét tették le arra a bizonyos asztalra; a szeptemberben napvilágot látott ’Feel The Misery’ ugyanis a műfaj enciklopédikus esszenciájává ért csakhamar, mindezt úgy, hogy mögöttük megannyi remekléssel az ember hajlamos lenne azt hinni, hogy ők már rég kiadtak magukból mindent. Ámde még jócskán ott szunnyadt bennük a mérhetetlenül gazdag gondolatiság, amely rögvest utat talált magának egy roppant mélységeket bebarangoló, hovatovább máris klasszikussá nemesedett zenei anyag formájában, a bánat sújtotta doom/death metal színtér egészét tekintve. És még a balatonsoundos balatonszemesi koncertjük is hibátlan volt!

No és mi tagadás, hazánk fiai is brillíroztak ’15-ben: többek közt mind az avantgárd Thy Catafalque, mind a már onnan kislisszolt, majd szólópályára lépett Bakos Attila, mind post-black metalos kiválóságaink, a Perihelion és az Ygfan is nagyot dobbantott; szinte felesleges hozzáfűzni, hogy nem csupán honi viszonylatban, de nemzetközi mércével mérve is maradandót alkottak. (Merthogy már régen nem arról szól a fáma, hogy saját kölkeink fejét nyeglén megsimogatjuk a „kicsit sárga, kicsit savanyú, de a miénk”-féle kegyes sunnyogással a Nagy Nyugat ellenében; nem, ezek a srácok tényleg kurva jók minden tekintetben!) És elnézést, ha valaki(ke)t kifelejtettem…

A súlyos muzsikák uralta világ tehát teljes pompájában ragyog, így aztán aki azt merészeli mondani nekem, hogy korunk metalja egy langyos lábvíz, ahol az ég egy adta világon semmi sem történik évek óta, azt menten orvoshoz küldöm. És felírattatom neki recipére az alábbi 15 lemezt, hadd tudja meg, mi fán terem manapság az echte Hochkultur… (Mike)

Barren Earth: On Lonely Towers

A finnek harmadik alkotása bizony lehengerlő teljesítmény. Talán itt ért be teljesen a hangzásviláguk, amely a korai Amorphis, az Opeth, vagy az In Vain legszebb pillanatait idézi meg igencsak káprázatos dalok formájában. Nem beszélve arról, hogy egy új arcot is csatasorba állítottak, méghozzá azt a Jón Aldará énekest, aki a Cloudsban és a Hamferðben is érdekelt; elégikusan fátyolos és egyszersmind drámai hangja a legjobbak közé emeli – a progresszív death/doom metal műfaján innen és túl… Így lesz az ’On Lonely Towers’ nem csupán 2015, de az elmúlt évek egyik legelőremutatóbb, legizgalmasabb mesterműve! (Mike)

TELJES LEMEZ


Dødheimsgard: A Umbra Omega

8 év lemezcsendet követően egy újabb agybomlasztó koronggal tért vissza minden idők egyik legbetegebb formációja, a Dødheimsgard. A norvég művész urak olyan formabontó, elmeháborodott muzsikában gondolkodnak, aminek nincs párja, és így azt lehetetlen zenei skatulyába erőltetni. Értelemszerűen a zene alapja a black metal, ahonnan aztán mindenféle gátlás nélkül, meghökkentő megoldásokkal és váratlan váltásokkal képes egyik pillanatról a másikra bármilyen műfajba átcsúszni, így lehet az, hogy amíg az egyik momentumban egy humán elme számára teljesen befogadhatatlan zenei szélsőségen rágódunk, addig a következőben lágy melódiák simogatják szürkeállományunk összekuszálódott barázdáit. Az egyik szélsőségből a másikba sodródó, a mai metal mezőnyből minden szempontból kiemelkedő alkotás egyetlen hibája a gyenge megszólalás. (Pálinkás András)

TELJES LEMEZ


Kampfar: Profan

A norvég zenekar hibátlan erődemonstrációja a 'Profan', mely tökéletes tanúbizonysága annak, hogy ebben a sokszor leírt és kiégettnek titulált műfajban a mai napig mennyi erő és energia lapul. Pedig a Kampfar semmi újat nem csinál, de a régi dogmákat olyan hévvel és hittel tolmácsolja, hogy annak hitelességéről fikarcnyi kétségünk sem lehet. Ez bizony sallangmentes black metal a legjobb fajtából! (Pálinkás András)

LEMEZKRITIKA • TELJES LEMEZ


Sorcerer: In The Shadow Of The Inverted Cross

Ami a svéd varázslókat illeti, már az öt évvel ezelőtti újjáalakulásuk is maga volt a csoda. Ha épp a Martin-érás Black Sabbath szétforgácsolódásakor megjelent ’Sorcerer’ című válogatáslemezt nem számítjuk, akkor pedig az sem semmi, hogy kis híján harminc évet kellett várni a debütalbumra. A ’Shadows of The Inverted Cross’ pedig – ahogy azt megszokhattuk – a Candlemass mellett rengeteget merít a késői Sabbath-albumokból is, a ’Headless Cross’-tól a ’Dehumanizer’-en át egészen a ’Forbidden’-ig. Bár az utóbbi napokban felcsillant a remény, hogy Tony Iommi és Tony Martin újra összehoz valamit, ez mit sem csorbít a Sorcerer albumának jelentőségén. Mit kaptunk az új albumtól? Kriptaszagú doom riffeket, sebes vágtákat, Tony Martin fénykorát idéző énekteljesítményt, epikus dallamokat, misztikus hangulatot, a Candlemass aranykorához fogható albumot, végül, de nem utolsó sorban a 2015-ös év egyik legnagyobb pozitívumát. (Csemény)

LEMEZKRITIKA • TELJES LEMEZ


Avatarium: The Girl With The Raven Mask

Nem vitás, Leif Edling főnök úr annak idején megfogta az isten lábát Jennie-Ann Smith énekesnővel, akinek ugyan nem igazán áll jól a puska a mancsában (lásd alant a bénácska klipet), füstös jazzklubokat idézőn igéző hangja azonban olyan fűszert ad az Avatarium-féle doom-rockos pszichedeliának, amely különlegessé és izgalmassá varázsolja az amúgy is nagyon príma szerzeményeket. A ’The Girl With The Raven Mask’ talán még igen impozáns debütáns elődjénél is ékesebben csillog, a Pearls And Coffins pedig – ahogy jó pár sorral fentebb taglaltam – a tavalyi év egyik legragyogóbb dala. Elnézést: DALA. Valaki hozza már el őket kishazánkba, a jóisten szerelmére! (Mike)

TELJES LEMEZ


Bakos Attila: Aranyhajnal

Túlzás, avagy sem, számomra ez az úriember készítette el az utóbbi 5 év legjobb hazai metal lemezét. Méghozzá egymaga. Bakos Attila a Thy Catafalque-ot maga mögött hagyva rukkolt elő első szólóanyagával ’Aranyhajnal’ címmel, és biza’ olyan magasra tette a lécet, amely a nemzetközi színtéren is könnyedén megállná a helyét borongós, ámde mégis ünnepélyes hangvételű eposzaival. Mert Attila eposzokban gondolkodott. És mindegyikhez versszerű, költői dalszövegeket kanyarított, mi több, az idehaza sajnos sok esetben gyakori ritmizálási problémákat és kínrímeket is mesteri módon kerülte el; tisztára csiszolt, fennkölt énekhangja pedig egyedülálló minden tekintetben. Kéretik kellő tisztelettel állni eme ötvenhárom perces stílusbravúrhoz! (Mike)

LEMEZKRITIKA • TELJES LEMEZ


 

Paradise Lost: The Plague Within

Esszenciális lemez. Benne van minden, amit a műfajról és amit a Paradise Lostról tudni érdemes. Mint a hasonszőrű zenekaroknak, úgy Nick Holmeséknak is megvannak a maguk korszakai, a ’The Plague Within’ pedig azért nagyszerű, mert – a ’Host’-féle könnyedebb vonalat leszámítva – képes ezt egységbe fogni. Nem puszta retró, de nagyon jót tett nekik, hogy visszakanyarodtak a death metalos gyökereikhez. Csak attól tartok, ezt a lemezt már soha nem fogják felülmúlni. (Tomka)

LEMEZKRITIKA • TELJES LEMEZ


Ritkaságszámba megy, hogy egy zenekar akkora változáson menjen át, mint a Neokhromeból Perihelionná érett debreceni gárda, hiszen Vasvári Gyuláék néhány éve még súlyos death/black metalt játszottak, most meg black metalban gyökerező, pulzáló, kavargó, örvénylő post metalt, amely elegánsan merít hazánk népzenei hagyatékából is. Ráadásul a 'Zeng' nem csak különleges zenei elegy, hanem egy igazán igényesen kivitelezett és felépített lemez, tele megkapó dallamokkal, valódi és őszinte érzelmekkel. Nem is csoda, hogy a nemzetközi zenei sajtó is felkapta a fejét erre a remekműre. (Pálinkás András)

TELJES LEMEZ • INTERJÚ


Melechesh: Enki

Egy végtelenül izgalmas, közel-keleti folklórba áztatott black/death metal hibriddel tarolt az izraeli Melechesh az ’Enki’ képében, amelynek minden apró rezdülésében több zeneiség lapul, mint sok más elvetemült horda egész életművében. Már az 5 évvel ezelőtti ’The Epigenesis’ is egy igen komoly munka volt, ám szerintem az ’Enki’ még azon is túltesz ötletességében, kreativitásában, letisztultságában, emlékezetes dallamokban. No és hát azok a hanyag eleganciával elővezetett, Roppantul Ragacsos Riffek tényleg élményszámba mennek! Ha mást nem is, hallgasd meg a közel 13 perces záró eposzt, a The Outsiderst, és garantálom, hogy te is ugyanúgy leborulsz majd a lábuk elé, ahogy én tettem a lemezzel való első ismerkedéskor. Remekmű. (Mike)

TELJES LEMEZ


A Forest Of Stars: Beware The Sword You Cannot See

Meg ne nézzétek a lemez amúgy legjobb dalához, a Drawing Down The Rain készült videoklipet, mert az album okozta agyf… csak még inkább elhatalmasodik. Árulkodó lehet, hogy már a lemez tagolása sem megszokott, a hatrészes Pawn On The Universal Chessboarddal például elég nehéz mit kezdeni. Hogy milyen a ’Beware…’? Jó, rossz, gyönyörű, randa. Ambivalens. Színes, fekete. Szürreális és pszichedelikus. Annyi minden történik a zenében, hogy igazán megszeretni csak a sokadik hallgatásra lehet, de szerintem teljességgel megéri munkát fektetni bele. A death, black, folk és ki tudja még milyen metalnak egy ízlésesen eltalált egyvelege. Tényleg napokig sorolhatnánk a sok összetevőt (csak hogy párat említsek: hörgés, károgás, hegedű, női ének, ezerféle szinti és gitáreffekt), de mégsem esnek a "mindent nagyon akarnak, de nem jön össze" hibájába. A 2015-ös év legizgalmasabb albuma. (Vica)

LEMEZKRITIKA  TELJES LEMEZ


Thy Catafalque: Sgúrr

Sokan magasra húzták a szemöldöküket, mikor Bakos Attila bejelentette, hogy többé nem vállal vendégszereplést a Thy Catafalque-ban, hiszen közreműködése nagyban hozzájárult ahhoz, hogy Kátai Tamás projektje valódi undergroud szenzációvá nőtte ki magát. Aztán az élet úgy hozta, hogy ezzel a döntéssel mi, zenerajongók jártunk a legjobban, hiszen amellett, hogy Kátai mester legújabb alkotása egészen elképesztő lett, Attila szólólemezéről is csak szuperlatívuszokban beszélhetünk. Persze a jó hangú énekessel ment a tiszta ének is, így a 'Sgúrr' egy barátságtalanabb, ridegebb, nehezebben befogadható mestermű lett, de a rengeteg brutális, durva riff mellett azért vannak itt szép pillanatok is, csak most hegedűn, na meg persze Sipos Ágnes felejthetetlen szopránjában testet öltve. A lemez összetettségét és változatosságát jól szemlélteti, hogy mindezeken túl itt hallható az év legjobb black metal dala is. Kampfar ide, Marduk oda, a Juránál mocskosabb durvulat nem született idén. (Pálinkás Andás)

LEMEZKRITIKA  TELJES LEMEZ • INTERJÚ


Amorphis: Under The Red Cloud

Az Amorphis megtalálta a helyét a Nap, és persze a vörös fellegek alatt is. Joutsenék az egyik, ha nem a legjobb albumukat alkották meg, amit a klasszikusoktól legfeljebb csak az idő választ el. Az ’Under The Red Cloud’ egy szuggesztív, mély érzelmeket, a természet közelségét és a néphagyományt is közvetítő dalcsokor, amely kiválóan szólal meg, egyúttal változatos is. Ezért is nagy szerencse, hogy a finnek a Papp Lászlóban tartott tavalyi koncert után nemsokára egy hosszabb szettel is bemutathatják a világukat a magyar közönségnek. (Csemény)

LEMEZKRITIKA  TELJES LEMEZ


Swallow The Sun: Songs From The North I, II & III

Juha Raivióék őrültek. Hogy miért? Mert – ahogy ők fogalmaztak – ebben a „nyomorult digitális és modern világban” bevállalták, hogy készítenek egy monstrumot, melynek címe ’Songs From The North I, II & III’. A lemez nemcsak azért különleges, mert a játékidő bő két és fél óra, hanem azért is, mert amilyen hosszú, legalább annyira minőségi a produktum. Az első korongon a dallamos, szívbemarkoló melankolikusság keveredik a doomos zakatolással, majd egy sokkal sötétebb világba csöppenünk a második, akusztikus lemezen, melynek merész harmóniaváltásai (például a lenyűgöző The Womb Of Winterben) azonnal libabőrt karcolnak az ember karjára. A Katatonia reményvesztettségét tökéletesen képezi le banda, míg az első felvonásban a korai Anathema hangulata is megelevenedik egy-egy tételben. Persze a csapat nem másolásból él, ezt leginkább a harmadik korongon bizonyítják, melyen nagyon súlyos funeral doomba fordulnak át, a merész harmónia- és hangulatváltások pedig továbbra is megmaradnak. Ha nekem kellene ezt a listát egyedül összeraknom, nem volna kérdés, hogy a Swallow The Sun vinné el toronymagasan az első helyet, mivel dicsérendő ez a lelkes hozzáállás, ami odafigyeléssel, precizitással, és természetesen egy nagy adag tehetséggel is párosul. 2015 egyik legkiemelkedőbb alkotása a ’Songs From The North’, amit mindenkinek hallania kell! (TAZ)

TELJES LEMEZ


Enslaved: In Times

Zenei megoldásait tekintve nem, hangulatát nézve azonban monokróm album, de a szó jó értelmében. Ha átadod magad a dalok közvetítette atmoszférának, biztosan beszippant. Az ’In Times’ mintha csak egy konceptalbum lenne, úgy kísér végig rajta valami misztikus, posztapokaliptikus hangulat. Sokkal könnyebben befogadható, mint például a korábbi, nagyon dicsért ’Axioma Ethica Odini’, de még így is meglehetősen sötét. Pont ezért is alkot nagyon érdekes kontrasztot a Building With Fire punk-rockos ritmusképlete, ami ráadásul tiszta éneket kísér, de hát lehet a black metalt így is. Sok az érdekes dalszerzői megoldás, nem lehet szó nélkül elmenni a One Thousand Years of Rain dinamikája és progresszivitása mellett, de bármennyire is magasztalom akár ezt a dalt, akár az egész  albumot, szerintem a norvégok tudnak ennél jobbat is. (Vica)

LEMEZKRITIKA • TELJES LEMEZ


My Dying Bride: Feel The Misery

Ha doom, akkor Black Sabbath, ha epikus doom, akkor Candlemass, ha gothic doom, akkor My Dying Bride. Ennyire tömény, ennyire tisztára párolt melankólia és szívfájdalom még a többi doombandában sincs, ez pedig egy különösen fantasztikus album a műfaj mestereitől. Az And My Father Left Forever nemcsak a zenekar, de a doom metal történetének egyik legjobb száma, ami ráadásul új ízt, új tempót, új hangot is hoz a My Dying Bride életművébe, a Feel The Miseryénél megkapóbb refrént pedig talán a ’Like Gods of the Sun’ lemezre írtak utoljára. Egyszerűen tökéletes. (Tomka)

LEMEZKRITIKA  TELJES LEMEZ