Sorcerer: In The Shadow Of The Inverted Cross

1983 júliusát írjuk. Ekkor szabadítja a világra a Manowar második nagylemezét ’Into Glory Ride’ címmel. Amely nem túl szerény véleményem szerint Minden Idők Legnagyobb Epikus Metal Albuma. Mondhatnám, mindörökké… Bevallom, a szubjektív értékítélet stemplijét igen erőteljesen nyomtam most rá. Természetesen számtalan kiváló követője akadt azóta, és nyilván ízlés kérdése, hogy ki melyikre esküszik (Virgin Steele? Manilla Road? Martin-korszakos Black Sabbath?), nálam azonban még mindig ez a hétszámos, háromnegyedórás dalcsokor a műfaj alfája és ómegája. És hogy miként kapcsolódik írásom tárgyához, a Sorcerer debütálásához? A svéd brigádra ugyan az epikus doom címkét szokás ráaggatni, ámbár – ahogy a fent említett Manowar-klasszikus esetében is – náluk a tempósabb, tradicionális heavy metalnak csaknem ugyanannyi szelet jut a tortából, mint a lassan gördülő, lovagias doom-témáknak, így hát nem ördögtől való az összevetés. A dalok színvonalát tekintve sem… Merthogy az ’In The Shadow Of The Inverted Cross’ egy rendkívül impozáns lemez!

Én vagyok a legboldogabb, hogy az utóbbi években ez a főként doom metalban gyökerező, hősies hangzásvilágú, középkori-mitikus mondavilággal átszőtt műfaj a virágkorát éli (legalábbis az underground mélyhomályában); elég csak górcső alá venni az Atlantean Kodex, a Capilla Ardiente, a Solstice vagy a Below legutóbbi anyagait – mind csupa-csupa remeklés! És akkor végre-valahára megérkezik a Sorcerer bemutatkozó stúdióalbuma is – megalakulásuk után 27 (!) év elteltével! Mi ez, ha nem rekordgyanús kult-státusz? 1988-ban Stockholmban született meg az együttes Johnny Hagel vezérletével (aki aztán ’92 és ’96 között a Tiamatban basszusgitározott), ám már négy esztendővel később, mindössze két demóval a tarsolyukban feloszlottak. 2010-ben Hagel viszont újra megragadta a kormányrudat, a banda újjáéledt, és teljesen friss ötletekből kezdték összegyúrni a jelen szerzeményeit. (Az ínyencek kedvéért azért megsúgom, hogy érdemes felkutatni a korai demók alkotta, 1995-ös névadó válogatáslemezt is, amely a maga 70 percével hűen prezentálja, hogy már a ’80-as évek legvégén micsoda erő és mágia lakozott e zenekarban!)

Az „A fordított kereszt árnyékában” cím pedig senkit ne tévesszen meg, szó sincs itt kecskevérrel megöntözött, pentagrammákkal agyontűzdelt kénköves black metalról, hiszen amit e szűk 55 percben hallunk, az a doom és heavy/power metal legszebb hagyományainak csaknem tökéletes lenyomata. Vegyük például a Lion’s Share-ben is megfordult, morózus arcszerkezetű Anders Engberg énekest, akinek férfias-heroikus hangja szinte uralja a teljes lemezanyagot; kétségkívül a műfaj egyik legjobb torka az övé, emellett mindvégig karakteres énekdallamaival tulajdonképpen a hátán cipeli az egész produkciót.

Nincs hát helye a köntörfalazásnak: már az első három dal egy orbitálisan nagyszerű Triumvirátus, így nagybetűvel, egyenként 10 pontos remekművek, kész, punktum. Menjünk is szépen sorban: a már a címében is beszédes The Dark Tower Of The Sorcerer egy roppant erős kezdés Candlemass-szerű riffjeivel; ez egy középtempóban fogant, kitűnő himnusz, amelynek már a verze/bridge-párosa is fölöttébb hatásos (és áthallásos a Europe Final Countdown-jával), a hidegrázóan fogós refrénről pedig tényleg csak szuperlatívuszokban beszélhetek, azonmód a bőröd alá kúszik, s nem is szabadulsz tőle jó ideig. A Sumerian Script-ben is főként a hatalmas ívű refrén viszi a prímet, ám ne feledkezzünk meg a fifikás riffekről és a szinte fütyülhetően melodikus ikergitáros szólókról sem, a finálé hömpölygő, monumentális kórusai pedig egészen az égig nyúlnak… Az egyik legjobb dal mindközül a Lake Of The Lost Souls címet viseli: ez egy 8 és fél perces doom-klasszikus módfelett emlékezetes szólókkal, porlepte, sötét, ódon-misztikus hangulattal és egy, nyomorúságos atmoszférájában is megrázó refrénnel megkoronázva – az egész műfaj most boruljon le előttük. Én is ezt teszem…

S mint pedzegettem, közel sem csupán a doom metal uralkodik e helyütt: az Excorcise The Demon például egy viszonylag gyorsabb tempóban vágtázó, hagyományos heavy/power szám a ’80-as évek szellemében; koncertfavorit ez a javából a bő hét perces hossza ellenére – no, igen, ezek a srácok ilyet is tudnak, megint csak le azzal a kalappal! Hasonló formákba öntötték a The Gates Of Hell-t is: a kissé butácska verzék olyan egyszerűek, mint a faék, összességében azonban mégis egy vérbeli potenciális slágert kapunk; a ragyogó refrén úgy mászik a füledbe, mint ama bizonyos alattomos bogárfajta. Elsősorban a címadó szerzemény az, amelyben le se tagadhatják a Black Sabbath-hatásaikat (de a Solitude Aeturnust is említhetném); akárha a ’Headless Cross’ vagy a ’Tyr’ idejében szülelett volna, s eddig a fiókban pihent, majd most előkerült és szépen lefújták róla a port. Erre maga Iommi mester is büszkén bólogatna – ennél nagyobb bókot pedig egy zenekar sem kaphat, azt gondolom.

No, és hát a fergeteges refréndallammal felvértezett Prayers For A King-ről csak annyit, hogy nem más, mint egy bő hét percbe csomagolt Epikus Doom Metal Klasszikus, mese nincs! Lassan mondom, hogy megértsd: ez biza’ MES-TER-MĹ°! Az albumzáró „barbárromantikus” Pagans Dance meg egy méltóságteljesen áramló-menetelő doom-folyam némileg a Candlemass és az Avatarium modorában, a refrénben pedig a méltatlanul alulértékelt, zseniális Atlantean Kodex hangulatát és dallammeneteit idézik meg. Dicsértem itt már minden tételt, nos, hát ez sem különb, egy igazi magasztos, királyi gyöngyszem, méltó lezárása ennek a kimagasló színvonalú, fenséges hangzással megtámogatott korongnak! Amely eleddig számomra kétségkívül az Év Bemutatkozó Lemeze! Komolyan mondom, le vagyok nyűgözve!

„Midőn megjelennek az első napsugarak
Elhagyják a ködös partokat
Hallgatag ember könnyes szemmel
Többé nem lesz övé a reggel.”

(Lake Of The Lost Souls)