Harmadik egymást követő napom volt ez a Budapest Parkban, az előző napok miértjéről majd egy másik beszámolóban, de pechünkre a jóisten nem fogadott minket a kegyébe, szinte zuhogó esőben értem oda. A nézőszámról már valamit sejtetett, hogy a megszokott távolsághoz képest sokkal messzebb találtam csak parkolót. Az esőnek köszönhetően az előzenekar alatt a közönség nagy része a fedett büfék elé ágyazta be magát, így szinte középen, a keverő előtt találtam magamnak kényelmes helyet.
A Nashville-i The Foxies melegített be a főhősnek. Ők életükben először játszanak Amerikán kívül, eddig csak hazájukban koncerteztek. Az eső ellenére a zenekarnak sikerült felforrósítani a hangulatot, elsősorban a frontcsaj, Julia Lauren Bullocknak köszönhetően. A rockos, itt-ott punkos muzsikát toló banda énekesnője engem nagyon emlékeztetett a mi Péterfy Borinkra.
![](https://hardrock.hu/wp-content/uploads/2024/02/huacdcbepo.jpg")
Bevallom, engem is jobban érdekelt a csaj produkciója, mint a banda többi tagjáé, ami részben a harmadik szám után ledobott cipzáras felső után megmaradt csipkés melltartó-nadrág kombónak köszönhető. Azt nem tudom mennyi technikai segítséget kapott Julia az ének alatt, de amikor a felkonfokat, átkötő szövegeket mondta, sokkal vékonyabb és erőtlenebb volt a hangja, mint éneklés közben. De amúgy nagyon tudja, hogy kell eladni egy bulit, végig ugrált, táncolt, vonaglott a színpadon és incselkedett az első sorokkal.
A két hatalmas kivetítőnek köszönhetően a lány mimikája jól kivehető volt, nagyon érzi, hogyan kell levenni a közönséget a lábáról. Az őt kísérő srácok szinte mozdulatlanul tolták le a koncertet, a gitárokért és effektekért felelős Jake Ohlbaum gitáros mozgott valamennyit a két hangszer között.
Sajnos több esetben a vokálokból semmit nem hallottam, pedig láttam, hogy Jake és a beugró basszusgitáros énekel a mikrofonnál. A közel 40 perces műsor alatt sikerült elérnie a bandának, hogy az egyre gyarapodó közönség kimerészkedjen az esőtől védett helyekről és bulizzon egy jót, ez pedig egy előzenekar számára kellő elismerés.
16 év nagy idő! Ennyi idő telt el az utolsó találkozásunk óta. A 2018-as koncerten nem voltam, így én még a Petőfi Csarnok szabadtéri koncertjén láttam utoljára a 80-as évek egyik ikonját, Billy Idolt, aki azóta is folyamatosan dolgozik, nemcsak most tért vissza a színpadokra. Kíváncsi voltam, hogy mennyire tud magával ragadni a produkció és mennyire emlékszem gyerekkorom slágereire. Mindkét kérdésre a válaszom, hogy NAGYON! Jó, bevallom, engem azért nagyon érdekelt hű társának, Steve Stevens gitárosnak a produkciója is.
A kezdésre az eső is elállt, és a közel 10 000 ember már a táncparketten várta a Mestert! Kis késéssel, de máris egy slágerrel nyitottak, a Dancing With Myself kellően megalapozta az estét, mely igazi slágerparádé volt, megspékelve pár friss tétellel.
Szinte közvetlenül az elejétől engem is beszippantott a feeling, az évek óta nem hallott dalt már együtt énekeltem a bandával. Újabb kedvenc érkezett a Cradle Of Love képében. A kétemeletes színpad lehetőséget adott a tagoknak, hogy folyamatos mozgásban legyenek, főhősünk is kihasználta a hatalmas teret.
A látványt amúgy a hatalmas hátsó ledfal prezentálta, ahol 3 digitális kép változott folyamatosan, megspékelve kis extra effektekkel. Nem volt túl változatos, de az ötletes megvalósításnak köszönhetően remekül passzolt a dalokhoz. Csak néhány dal kapott rendes videóval megtámogatott látványt.
Billy minden értelemben véve remek formában van a mai napig. Néhány helyen ugyan elcsalta a hangokat és azokat rábízta a közönségre, de amit énekelt, az engem visszarepített azokba az időkbe, amikor ezek a dalok megjelentek. És 66 évesen is úgy néz ki, hogy sok fiatal megirigyelhetné, a Flesh For Fantasy alatt a közönség hatalmas ovációja közepette félmeztelenre vetkőzött háttal a közönségnek és csak egy kigombolt bőrdzseki maradt rajta, nagy örömöt szerezve a női rajongóknak.
Így indultunk neki egy új tételnek, a Cage erejét jelzi, hogy nem nagyon lógott ki a többi sláger közül. Eztán egyik kedvencem érkezett, amire nem is számítottam, hiszen egy filmhez készült dal, és azt a filmet szintén nagyon szeretem. A Speed talán egy picit lassabb volt, mint arra emlékeztem, de előjöttek ugyanazok az érzések, amiket a film első megtekintésekor éreztem.
Essen szó a zenekarról is, akik közül talán Paul Trudeau volt a legvisszafogottabb, mivel neki a harmadik gitáros szerep mellett a billentyűs részekért is felelnie kellett.
A nemzetközi fogat svéd tagja, a dobos Erik Eldenius végig betonbiztos alapot adott a művészek alá. Nagyon szimpatikus volt, hogy a két húrbűvész mellett a basszusgitáros Stephen McGrath is kiemelt szerepet kapott, gyakran a színpad elejére lépve kapott fejgépet.
Billy jól összeszedte a turnén játszó zenekarát, a korábbi The Cult-gitáros, Billy Morrison vérprofi volt, remekül egészítették ki egymást Stevensszel. A záró blokknál pedig, amikor cigivel a szájában jött vissza, majd úgy énekelt és gitározott, engem nagyon is arra a korra emlékeztetett, amikor még nem volt ennyi szabály, kötöttség, full lazán tolta.
A program egy számomra emlékezetes momentummal folytatódott, az Eyes Without A Face elején Steve Stevens egy akusztikus gitárt ragadott és egy laza intróval vezette fel a dalt, míg Billy elegáns szettet vett magára és belekezdett a dalba. A refrénnél az énekes kezével takarta arcát és csak a szemei látszódtak, amivel amúgy az egész este alatt remekül bánt.
Az mondjuk furcsa volt, hogy a refrén női témáját a hatalmas méretű Stephen énekelte, nem tudom, kinek a hangján, majd amikor a nóta átvált a gitárszólós részre, akkor Steve már hangszert cserélt és ugyanezt tette Morrison is. Tökéletes időzítés, profi gépezet, pár másodperc alatt végeztek a cserékkel.
A dal után Steve igazi percei következtek, visszatért akusztikus gitárjához és egy olyan szólót rittyentett, hogy arra sokáig emlékezni fogok. Amúgy is az egyik kedvencem a korai évekből – a Vince Neillel készített album is hatalmas kedvenc –, így hatványozottan kíváncsi voltam arra, hogy mivel rukkol elő. Legnagyobb meglepetésemre egy latinos, falmenco stílusú szólót adott elő, amiben volt dallam, tűz, feeling. Szívesen megnéznék egy hosszabb produkciót ebből a fajta muzsikából Steve előadásában, rég élveztem ennyire egy gitárszólót.
De térjünk vissza az este főszereplőjéhez, az egész este folyamán volt egy olyan érésem, hogy igazi bulinak fogja fel a koncertet és élvezi minden pillanatát. Volt egy olyan pillanat, amikor éppen őt láthattuk a kivetítőn, ahogy a szöveg végén szexisen megnyalta a szája szélét, majd nagyot nevetett. Vélhetően a 80-as években még elsősorban fizikai produktumával nyűgözte le a koncertek közönségét és berohangálta az egész színpadot, mostanra már elsősorban az arcával játszott, grimaszolt, mosolygott, szemei villództak. A koncertet lezáró tételnél már tényleg elszabadult a pokol, a Rebel Yellt szerintem nincs ember, aki ne hallotta volna még, a szólónál Billy egy játék lézerfegyvert adott Steve kezébe, aki azzal hozta le a szóló részt.
A rövid szünet után még két dal fért bele a programba, és mivel mással lehetne lezárni ezt a jó kis bulit, mint a White Wedding tétellel. Sajnos a végére már újra eleredt az eső, de ez sem tántorított el senkit, hogy egy jót szórakozzon erre az ikonikus számra.
Dancing With Myself / Cradle Of Love / Flesh For Fantasy / Cage / Speed / Bitter Taste / Eyes Without A Face / Mony Mony / Runnin’ From The Ghost / One Hundred Punks / Blue Highway / Rebel Yell // Born To Lose / White Wedding
Közel a hetvenhez még mindig egy ikon Billy Idol, és rekedtes hangja még mindig kitűnő formában van. A mozgással már csínján bánik, nem rohanja be a színpadot, de az arcával, a mimikájával képes kiváltani azt. Az este igazi slágerparádé volt, nagyon élveztem ezt az időutazást – nem a közelemben elszívott füves cigik hatása alatt „utaztam” –, amiben a régi slágerek közé vadiúj dalok is befértek, és nem lógtak ki a programból. Ez bizakodásra adhat okot, hogy nem utoljára láthattuk őt és bandáját, mert kreativitásban úgy látszik, nincs hiány, és amíg ilyen társak veszik körbe, addig a minőségre sem lehet panasz. Nekem pedig hatalmas élmény volt Steve Stevenst élőben látni, amilyen lazán, rágózva, feelingesen hozta le az estét. Az eső sem vette el a több ezer ember kedvét, aki bulizni jött és szerintem maradéktalanul elégedetten távozhatott.
Szöveg: Savafan
Fotók: Török Hajni
Köszönet a Budapest Parknak a lehetőségért!
Legutóbbi hozzászólások