Rohadt nehezen indult ez az ominózus hétfői nap, de szerencsére a papok gatyába rázták a lelkiállapotomat. A munkában töltött erőltetett menet után kicsit sikerült megpihenni a háromszáz kilométeres táv megtétele alatt, és agyban is ráhangolódtam az estére, amely hozta a várt magas minőséget.

A megérkezésünkkor egy elég hosszú sor látványa fogadott a sportaréna bejáratához közelítve. Szerencsére azért rugalmasan ment a beengedés, nem voltak nagy fennakadások, így nem maradtunk le semmiről, és még a koncert előtti szokásos bazári mustra is belefért. Sajnos ez rövidre sikeredett, mert az árak láttán elég hamar elment a kedvem a vásárlástól. Persze számítottam arra, hogy vastagon fogják mérni a portékát, de szembesülni vele azért szívszorító volt. Ezután igyekeztünk megtalálni a legjobb helyet a teremben, de itt fura dolgot tapasztaltunk. A kiemelt állóhelyek leválasztásához használt kordontól egy bő méterre ki volt húzva egy szalag, amit nem lehetett átlépni. Nem igazán tudtam, hogy ezzel mi volt az elképzelés, mert a kordonok között okosan ki volt alakítva egy közlekedőfolyosó, így erre az extra térre nem igazán volt szükség. A koncert kezdetén – amikor elsötétült a nézőtér – ezt leengedték, és oda lehetett menni a kordonhoz, de így sem tudtam mire vélni ezt az intézkedést. Na de mindegy is, mert a lényeg csak ezután jött.

A bemelegítő szerep most a The Dead Daisiesnek jutott. Bár a választott stílusuk nem igazán a zsánerem, a hangszeresek miatt mindenképpen megérte időben érkezni a nézőtérre. A banda nem kutyaütők gyülekezete, hanem sokat látott igazi veteránok, akik közül Glenn Hughes már életében legendává vált, de Doug Aldrich, David Lowy és Brian Tichy is méltán büszke lehet a karrierjére, mert már mindannyian kiérdemelték a rocksztár titulust.

Ezek az óriási muzsikusok ennek ellenére mégsem tudtak végérvényesen falhoz állítani. A színpadi előadásmódba nem tudok belekötni, mert tisztességesen odatették magukat. A zene iránti tisztelet és alázat is áradt a színpadról, ahogy az őszinte muzsikálás öröme is körbelengte az arénát.

Bemozogták a színpadot és rendesen megkínozták a hangszereiket is. Tichy meg legalább egy tucat dobverőt felküldött az égieknek. A dobolás magasiskolája, amit ezen az estén bemutatott.

Glenn hangja még mindig elképesztő, egyszerűen nem fog rajta az idő. De valami mégis hiányzik a dalokból, nekem valamiért nem sikerül belekapaszkodni a zenébe – ahogy mondani szokták –, nincs meg az a bizonyos plusz, ami az átlag felé emelné őket. Ez alól talán a pincébe hangolt Shine On képez kivételt, az egy hatalmas dal, szerintem az eddigi legjobban sikerült Daisies-szerzemény.

A két Deep Purple-dal viszont mindenért kárpótolt. A Mistreated különösen jót tett a lelkivilágomnak, mert a kedvenc Deep Purple-dalom, a Burn pedig akkora energiákat képes felszabadítani, hogy nem lehet nem beindulni rá.

Az Arénában nagyon nem mindegy, hol állsz, ezért én általában középre orientálódom, bízva abban, hogy a keverőpult közelében talán nagyobb az esély a jobb hangzás megtalálására. Ez a koncert viszont – a HammerFall-lal ellentétben – túl hangos volt és a hangerőből adódó torzítás csak rontott az összképen, így nem tudtam száz százalékig élvezni a hallottakat.

Long Way To Go / Unspoken / Rise Up / Bustle And Flow / Mistreated / Radiance / Shine On / Burn

A Judas Priest ezzel a körrel az ötvenéves fennállását volt hivatott megünnepelni, ami lássuk be, nem kevés idő. Mindezt pedig ezen a színvonalon végigcsinálni, az bőven megérdemli a tiszteletet. Szerencsére sikerült nekik 50 év esszenciáját másfél órába csomagolni.

Nem is szerénykedtek, minden eddiginél látványosabb színpadképet sikerült varázsolni, amivel egy birminghami gyártelepet akartak lemodellezni. Mindezt pedig egy olyan műsorral koronázták meg, amire minden rajongó elégedetten csettinthetett.

Azt tisztelem a bandában, hogy minden egyes turnén bátran válogatnak a dalok között és a műsor gerincét alkotó kötelező klasszikusok mellé mindig beépítenek jó néhány ritkán játszott gyöngyszemet.

Rengeteg jó daluk van, és szerencsére merészen elő is csipegetik őket a kosárból. Az első meglepetésre nem is kellett várni, mert már rögtön a nyitóként eljátszott One Shot At Glory megalapozta a remek hangulatot. Utána a ’Firepower’ egyik legjobbja, a Lightning Strike következett, majd visszatértek a klasszikusokhoz és szinte levegővétel nélkül nyomták a You’ve Got Another Thing Comin’ – Freewheel Burning – Turbo Lover hármasát.

A Freewheel Burning különösen nagyot szólt, és látványban sem volt utolsó a kivetítőn látott kis filmecske. Ekkorra már a hangkép is összeállt annyira, hogy az óriási hangerő ellenére is élvezhető legyen a műsor.

Biztosan van még olyan rajongó, aki hiányolja a zenekar két alappillérét – természetesen jogosan – mert a Judas Priest K.K. Downing és Glenn Tipton nélkül olyan, mint az óriás, aki elvesztette mindkét karját a csatában, de be kell látni, hogy amit a kis híján végzetes szívproblémájából felépült Richie Faulkner bemutatott a színpadon, az maga a mágia. Véleményem szerint az elmúlt évek alatt már jócskán bebizonyította, hogy nem okoz neki nehézséget átvenni a stafétát az öregektől.

Rob Halford pedig minden túlzás nélkül kiérdemelte a Metal God becenevet, mert az az iskola, amit évtizedekkel ezelőtt létrehozott, megalapozta az egész műfaj alakulását. Neki és a zenekarának elvitathatatlan érdemei vannak abban, hogy az általunk annyira szeretett zenei műfaj megszületett és a mai napig virágzik. A jellegzetes sikolyok azért már kiveszik az erőt belőle, de a teljesítményére nem lehet panasz, főleg, ha figyelembe vesszük a korát. A dalok közötti átkötő szövegek mára teljesen elmaradtak, maradt a komótos színpadi séta, de bennem ez nem okozott hiányérzetet, mert a bulinak így végig volt sodrása, és nem vonta el a zenéről semmi a figyelmet.

A dalválasztás is fogamra való volt, mert olyan kedvenceim kerültek elő, mint a Hell Patrol és a Blood Red Skies, nem is beszélve a The Sentinel és a Victim Of Changes párosról. Utóbbiban a kivetítőn újra láthattuk Glenn játékát is.

Sajnos ez világossá tette számomra, hogy nem vagyunk olyan szerencsések, mint pár nappal korábban frankfurti barátaink, hiába vártuk Tipton mestert a ráadásban. A Painkillerrel véget ért a fő műsoridő, a ráadás már a megszokott volt, meglepetések nélkül, de bevetettek minden trükköt. A Hell Bent For Leather alatt beguruló motor, az ilyenkor viselt tányérsapka és ostor, a Breaking The Law a háttérre vetített zászlókkal és a (birminghami bull-baiting viadalok emlékét idéző szoborról mintázott) felfújható gigászi gumibika a Living After Midnight fináléjában, mind felejthetetlenné fokozták a hangulatot.

Ezután már nem volt más hátra, csak a búcsúzkodás, ami alatt a kivetítőn olvasható „The Priest Will Be Back” felirat reményt adhat a rajongóknak, hogy lesz még lehetőség elcsípni a papokat ebben az életben. Én reménykedem!

One Shot At Glory / Lightning Strike / You’ve Got Another Thing Comin’ / Freewheel Burning / Turbo Lover / Hell Patrol / The Sentinel / A Touch Of Evil / Victim Of Changes / Blood Red Skies / The Green Manalishi (With The Two Prong Crown) / Diamonds & Rust / Painkiller // The Hellion / Electric Eye / Hell Bent For Leather / Breaking The Law / Living After Midnight

Szöveg: Losonczi Péter
Képek: Török Tamás
Külön köszönet a Live Nation Magyarországnaknak a lehetőségért!