Ismeretlen remekművek - The Hideous Sun Demons: The Hideous Sun Demons (2004)

2004-ben David Lee Roth és csapata körbecsavarogta a világot, ám három zenészének, James LoMenzo basszusgitárosnak (aki később Megadeth-t is megjárta, de dolgozott Zakk Wilde-dal is), Toshi Hiketa gitárosnak és Ray Luzier dobosnak (2007 óta a Kornt erősíti) még nem lett elege a közös munkából és egymásból. Bár Roth-tal is stúdióztak – a nagyrészt feldolgozásokat tartalmazó ’Diamond Dave’ albumot vették fel –, szabadidejükben az új formációt építették. Talán nem volt annyira megerőltető az akkor éppen nem-Van Halen énekes felvételein bazseválni, mert számtalan hangszernyüvővel rögzítették az egyes felvételeket, elképzelhető, nem volt szükséges állandóan ugrásra készen lenni. Szóval megalapították triójukat, és úgy döntöttek, énekesre nincs szükségük, majd stúdióba vonultak és összeraktak ötvenhat percnyi anyagot, eltérőt attól, mint amit Diamond Dave-vel alkottak. Ez kérem szépen nem nagyarcú, egyszerű, szórakoztató amerikai rockzene, annál elgondolkodtatóbb, összetettebb. Vérprofi, minden ízében gondosan kiművelt, rendkívül magas színvonalú fúziós anyag.

Igen, fúziós, semmiképp nem mondom, hogy egy instrumentális rocklemez született, hiszen sok szerzemény erősen jazzbe hajló kompozíció, de még a rockos darabokról se állíthatjuk, hogy lineáris muzsikát hallanánk. Elképesztő sebességgel nyomul a három zenész, és nem esnek át a ló túloldalára, kordában tartják őrült futamaikat, az üzenet nem az, hogy minél több hangot pengessünk funkciótlanul egységnyi idő alatt. Szellemes, nem egy helyen kifejezetten dallamos témák váltják egymást, de a zaklatott tempóból csak ritkán vesznek vissza, és ebbe még az akusztikus gitár is belefér. Ez nem sport.

Pedig ahogy a húrok és a bőrök közé csapnak, azt a legnagyobb jóindulattal sem lehet finomnak nevezni: az Elevation rockos, törtető, nem éppen egyszerű alaptémája hamar véget ér, de hatásos az egész. Több ilyen földbedöngölést ugyan nem hallunk, azonban a vibrálás nem szűnik meg, és végig bőkezűen, szinte pazarlóan váltogatják a jobbnál jobb témákat. Valóban nem fukarkodnak az ötletekkel, hiszen több albumra való témát halmoztak fel. Még humort is képesek belevinni játékukba: A mindössze két és félperces Demon’s Blues hallgatása közben olyan érzésünk támad, mint amikor egy nem éppen szomjas polgártársunk bizonytalan léptekkel kacsázik végig az utcán. A „részeges” basszusfutamokra Toshi Hiketa disszonáns gitárszólót épít. A Mosquito-ban pedig folyamatosan zümmögnek körülöttünk azok a rohadt dögök.

A gitár az anyag központi hangszere, azért a másik kettőnek sem piskóta a szerepe, a kíséret is fogja magát és önálló életre kel. Három ember tökéletesen összehangolt produkcióját hallhatjuk, domináns hangszer nincs, mindenkire szerep vár egyenlő arányban. A trió ebben a felállásban nem lépett fel, igaz, például Japánban voltak bulik 2005-ben, de James LoMenzo már nem tartott velük. A három zseniális zenész sajnos nem gondolta, hogy folytatni kellene ezt a történetet, újabb Hideous Sun Demons album már nem készült. Így a végén csak azt tudom mondani, ez az anyag nem érdemli meg, hogy feledésbe merüljön, hiszena kétezres évek elejének egyik instrumentális mesterművéről van szó.

Szerző: Bigfoot