Whitesnake - The Blues Album

Megjelent hát a ‘Red, White & Blues’ trilógia harmadik része, a vörös és a fehér után végre itt a kék, így teljessé vált az amerikai zászló színkavalkádja. Ja, hogy David Coverdale angol? Tényleg, az angol zászlónak a színei is ugyanezek, de erről a válogatásról nekem mégis az amerikai jut eszembe. Hogy miért? Mert az egész koncepciója arról szól, hogy a trendeket felismerve hirtelen stílust váltó énekes 1984 utáni éráját méltassa, megfeledkezve a korai évekről, melyben olyan nagyszerű zenészekkel játszhatott együtt, mint Ian Paice, Jon Lord, Micky Moody vagy Bernie Marsden. Kicsit olyan ez, mintha az Edda válogatáslemezén A kör lenne a legrégebbi dal. Ott is ugyanez történt: nem azért fordult el sok ősrajongó a zenekartól, mintha Slamó jobb gitáros lenne, mint Alapi, vagy mert jobb zeneszerző, mint Göme. Egyszerűen történt egy alapvető stílusváltás, a Deep Purple, Uriah Heep fémjelezte angol hard rock muzsikától elfordulva az amerikai aréna rockot kezdték játszani, és ezt sokaknak nem vette be a gyomra, mint Bigfoot kollégánknak a McAuley Schenker Group lemezeit, holott korábban imádta az MSG-t. Coverdale is hasonló pálfordulást végzett, igaz, őt még az is presszionálta, hogy 1984-ben újjáalakult a Deep Purple, elvéve ezzel az ő utódzenekarként tündöklésének lehetőségét. Az 1984-es ‘Slide It In’ albumot újrakevertette az amerikai hangzásnak megfelelően, a gitársávokat is újravették, és a színpad sarkában csendesen elslide-ozgató, kopaszodó Micky Moody helyébe felvette a látványosan gitározó és a trendi hajmetálnak is megfelelő John Sykest. Most pedig átírva a történelmet, innen datálja a Whitesnake munkásságát, sőt, belevette a 2000-es szólóalbumát is a Whitesnake-életműbe, kijelentve, hogy a Whitesnake úgyis csak az ő énekéről szól.

Hogy ez miért most jutott eszembe, a harmadik résznél, mikor már az első kettőnél, a ‘The Rock Album’-nál és a ‘Love Songs’-nál is nyilvánvaló volt? Mert a blues-rock az, ami sokkal inkább jellemző volt a korai Whitesnake-re, mint az itt hat dallal sztárolt Doug Aldrich-érára. Olyan alapvetések maradtak ki, mint a Walking In The Shadow Of The Blues, a Wine, Women An’ Song, a Rough An’ Ready, az Ain’t Gonna Cry No More, vagy az Ain’t No Love In The Heart Of The City, ami ugyan feldolgozás, mégis ikonikus slágere volt a Whitesnake koncertjeinek. Még szerencse, hogy a ‘Restless Heart’-ot nem felejtették ki, mint az 1984 utáni korszak legbluesosabb lemezét.

De hogy valamit mondjak a lemezről is: az előző kettő hagyományait követve Chris Collier hangmérnöki munkáját dicséri a durván feljavított hangzás. A ‘Restless Heart’ dalainál most is Joel Hoekstra gitársávjaival és Derek Sherinian Hammond-játékával turbózták fel a dalokat, legutóbb panaszoltam, hogy a Too Many Tearsnek a Coverdale-szólólemezen szereplő verziója került a válogatás második részére, most itt az eredeti Vandenberg-verzió is, így ez az egyetlen dal, ami kétszer szerepel a trilógia dalai közt. A bookletben Coverdale lelkesen sztorizgat, így azt is megtudhatjuk, hogy a másik két dal, ami erről a lemezről való (Take Me Back Again, Woman Trouble Blues), eredetileg egy második Coverdale / Page lemezhez készült, ám amikor nyilvánvalóvá vált, hogy abból nem lesz semmi, Adriannel átdolgozták az újjáalakult Whitesnake számára. Azt a kis színest is innen tudtam meg, hogy például az ezen a lemezen doboló Denny Carmassit az óraműpontosságú játéka miatt elnevezték Rock An’ Rolexnek. Már csak az ilyenekért is érdemes megvenni a lemezt, mert ezekről bizony lemaradnak a Spotify-hallgatók.

Az átdolgozott ‘Restles Heart’-dalok mellett a harmadik rész különlegessége még, hogy az 1987-es lemez nagy slágerének, a Give Me All Your Love-nak az 1988-as kislemezverzióját tették rá, melyben Vivian Campbell szólózik, aki csak rövid ideig volt tagja a csapatnak Sykes távozása után, így ez az egyetlen felvételük vele. A 2000-es ‘Into The Light’ szólóalbumról – melyet, mint mondtam, az énekes utólag a Whitesnake-életmű részének nyilvánított – csak egyetlen dal szerepel itt, az viszont egy Jimi Hendrixnek szóló tiszteletadás, a The River Song (az eredeti lemezen csak River Songként szerepelt). A dalban orgonán közreműködik az a Mike Finnigan, aki még játszott Hendrixszel az ‘Electric Ladyland’ lemezen. Ami még viszonylag ritkaságnak számít, mert sorlemezen nem jelent meg, az If You Want Me, mely a ‘Live In The Shadow Of The Blues’ koncertlemez végére pakolt négy stúdiófelvétel egyike, ezek voltak Coverdale legelső közös munkái Doug Aldrichcsal. És végül, hogy minden zsörtölődésem ellenére pozitív legyen a végkicsengése az albumnak, az egyik legnagyobb slágerrel, a Crying In The Rainnel zárják azt (halkan megjegyzem azért, eredetileg ez is 1982-es ‘Saints & Sinners’ albumon volt rajta, de tény, hogy a John Sykesszal átdolgozott verzió sokkal nagyobbat durrant).

Összegzés:

Still Of The Nighttal indul, Crying In The Rainnel zárul a 45 számos, háromlemezes válogatás, melyet nyolc hónapra elosztva adtak ki. A dögösen megszólaló, újrakevert, néhol utólagos rájátszásokkal korszerűbbé tett dalok részben már a sorlemezek sokadik újrakiadásának előhírnökei, akinek van kedve és pénztárcája ilyenekbe beruházni, máris dörzsölheti a tenyerét. A magam részéről megelégszem ezzel a merítéssel, mely valóban élvezetes hallgatnivaló, de én sajnos kihallom belőle a rá nem tett dalokat is, amitől kissé lefelé görbül a szám sarka.

Pontszám: nincs

Megjelenés: 2021
Kiadó: Rhino Entertainment
Stílus: hard rock / blues-rock
Származás: Anglia

Zenészek:

David Coverdale – ének
Joel Hoekstra
– gitár
Reb Beach
– gitár
Adrian Vandenberg
– gitár
John Sykes
– gitár
Doug Aldrich
– gitár
Mel Galley
– gitár
Vivian Campbell
– gitár
Doug Bossi
– gitár, vokál
Earl Slick
– gitár
Michael Devin
– basszusgitár
Neil Murray
– basszusgitár
Uriah Duffy
– basszusgitár
Guy Pratt
– basszusgitár
Marco Mendoza
– basszusgitár
Derek Sherinian
– billentyűs hangszerek
Jon Lord
– billentyűs hangszerek
Timothy Drury
– billentyűs hangszerek
Bill Cuomo
– billentyűs hangszerek
Brett Tuggle
– billentyűs hangszerek
Don Airey
– billentyűs hangszerek
John X. Volaitis
– billentyűs hangszerek
Mike Finnigan – billentyűs hangszerek
Tommy Aldridge
– dob
Aynsley Dunbar
– dob
Chris Frazier
– dob
Brian Tichy
– dob
Cozy Powell
– dob
Denny Carmassi
– dob
Beth Andersen – vokál
Maxine Waters – vokál
Tommy Funderburk – vokál
Chris Collier – vokál

Dalcímek:

  1. Steal Your Heart Away
  2. Good To Be Bad
  3. Give Me All Your Love
  4. Take Me Back Again
  5. Slow An’ Easy
  6. Too Many Tears
  7. Lay Down Your Love
  8. The River Song
  9. Whipping Boy Blues
  10. If You Want Me
  11. A Fool In Love
  12. Woman Trouble Blues
  13. Looking For Love
  14. Crying In The Rain
Megosztás