fbpx

Legközelebb legyen öt lépcsővel kevesebb: HammerFall, Battle Beast, Serious Black – Barba Negra, 2020. 02. 20.

A nagy gazdasági fellendüléseket rendre recesszió követi. Így van ez a koncertéletben is. Nem lehet mindig jobb és jobb előadásokat produkálni, egyszer csak nem tud elég újat, érdekeset kitalálni a banda, és a rajongók csalódást érezhetnek az előzőek után. Így jártam most én is a HammerFall-koncerttel kapcsolatban.

Voltam már teltházas koncerten, de így még nem jártam (itt), hogy a meghirdetett kapunyitás után pár perccel érkezve az úttesten kelljen sorakoznom, mert odáig ért a sor. Írtam is Dzsó barátomnak, hogy BS méretű sor kígyózik a Barba Negra előtt. Akit egyébként kurvára nem érdekelt ez, mert éppen ekkor a Megadethen élvezkedett a BS-ben.

Szóval mindenki időben érkezett, hogy láthassa már az előzenekarokat is. Jó hír volt ez a Serious Blacknek, akik eddig kétszer léptek már fel headlinerként 200 fő előtt, most 1000 embernek mutathatták meg magukat, be is jelentették a színpadról, hogy szeptemberben az új lemezt is megturnéztatják, hátha ezúttal sikerül átkerülni a Dürer nagytermébe.

Rövid, félórás műsoruk a debütalbum slágereire épült, a playback intrón és outrón kívül még három dalt játszottak róla, a csak pár hete megjelent új lemezt nem erőltették, letudták a We Still Stand Tall bemutatásával, viszont az előző ‘Magic’ két legerősebb dalával, a Mr. Nightmisttel és a Serious Black Magickel sokat dobtak a hangulatomon.

Az időközben négyfősre zsugorodott csapat (Bob Katsionis éppen az előző turné előtt lépett ki) persze most is két gitárossal állt ki, Christian Münzner (Eternity’s End, ex-Obscura) segítette ki őket, ahogy 2017-ben is, bár elsőre nem ismertem fel. Akkori tejfelszőke hajából kiment a festék, most természetes szőkésbarna hajjal lépett színpadra, viszont a szólókból jóval látványosabban kivette részét, ami azt feltételezi, hogy az akkori hirtelen beugrás óta is tartják a kapcsolatot. Talán véglegesíteni kéne a fiút!

A dobos a Freedom Callból átigazolt Ramy Ali volt, aki igazán erőteljesen és látványosan dobolt, James Kottak showmanségére emlékeztetett. És persze a Freedom Callnál megszokhatta a kis költségvetésű turnékat, mert az este végén lelkesen osztogatta a többiekkel együtt az őszi turné szórólapjait.

Az eredeti felállásból megmaradt egyetlen gitáros, Dominik Sebastian 2009 óta az Edenbridge másodgityósa is Lanvall mellett, itt is sokáig ebbe a szerepkörbe volt visszaszorítva, de mióta kikoptak mellőle a nagy nevek (Roland Grapow, majd Bob Katsionis), fő gitárossá és dalszerzővé lépett elő. A billentyűk viszont samplerről mentek, ami továbbra sem szimpatikus, de lassan már megszokom.

A két főhős „Mario és a varázsló”, Mario Lochert basszer, zenekarvezető és showman, valamint a nevét továbbra is nemecsekesen író Urban breed énekes volt, aki az előző album óta beleragadt Mr. Nightmist szerepébe. Nem ragozom, profi produkció, remek énekteljesítmény, de kevéssé elismert szelete a műfajnak, amit művelnek. Ezért szorultak az elő-előzenekar pozíciójába.

(Intro: Temple Of The Sun) / Akhenaton / I Seek No Other Life / Mr. Nightmist / Serious Black Magic / We Still Stand Tall / High And Low / (Outro: As Daylight Breaks)

Battle Beast egységes csapat érzetét keltette, 2005 óta szinte változatlan felállásban játszanak, „csak” az énekesnőjüket és a szólógitárosukat cserélték le, aki egyben a fő dalszerzőjük is volt. Más banda ennyitől simán beleáll a földbe, ők azonban tovább meneteltek, és 2020-ra eljutottak odáig, hogy tüntetőleg ignorálták a Beast In Blackbe távozott Anton Kabanen dalait. A teljes műsoruk a tavalyi ‘No More Hollywood Endings’-re és az azt megelőző ‘Bringer Of Pain’-re épült.

Ennek ellenére nem volt rossz a műsor, sőt, azt kell mondanom, élvezetes volt hallani a zenei átfedéseket a nemrég headlinerként látott Beast In Black és a Battle Beast között. Noora Louhimo hangját hallva az volt az érzésem, a BIB-ben talán felvételi követelmény lehetett ennek a hangszínnek a reprodukálása.

Noora mintha enyhén megvastagodott volna az utóbbi időben, pedig igen sokat mozgott a koncerteken és ez most sem volt másképp. Ehhez még hozzájött a szarvakkal díszített fejfedő, amitől tiszta Brünhilda kinézete lett. De a hangja nagyon rendben volt és mint mondtam, most sem mozgott kevesebbet, teljes erőbedobással hergelte a headlinereknek is becsületére váló rajongótábort.

Kabanen távozása után a billentyűs Janne Björkroth öccse, Joona került a zenekarba, azóta Joona és Janne felváltva írják a dalokat, némi beleszólást engedve a basszer Eero Sipilänek és az énekesnőnek. Ők négyen, valamint a ritmusgitáros Juuso Soinio egy vonalban (Janne a nyakba akasztható billentyűt preferálva) és egymást kerülgetve rohangáltak a dupla dobcucc által szűkössé vált színpadrészen. Igaz, arra volt hely, hogy a The Hero előtt egy kordészerű, a többiek által tologatott kocsin játsszon a billentyűs, melyen a billentyűsor fölé még néhány tam is volt függesztve.

De legalább nem volt tripla dobcucc! Ha már a látványosan doboló Ramy Aliról szót ejtettem, nem hagyhatom ki az ugyanazon a szerelésen játszó Pyry Vikkit sem, ő is egy külön dobshow-t mutatott be a többiek háta mögött.

A műsort sikerült olyan jól összeválogatniuk, hogy nem igazán érződött a Kabanen-dalok hiánya, egyedül az új lemez címadója, a klipes No More Hollywood Endings lógott ki a sorból lefelé. Nem is értettem, miért vállalták be az előzenekari státuszt két headliner-turné után, miközben a Beast In Black megerősödése is őket segíti, a rajongótáborban – ahogy a zenében – nem kevés átfedés van.

Unbroken / Familiar Hell / Straight To The Heart / The Hero / Eden / No More Hollywood Endings / King For A Day / Beyond The Burning Skies

És eljött, amire vártunk: két és fél órával az utcai sorbanállás után, fél tízkor színpadon a HammerFall! Az egyébként igen látványos színpadon. Az előzenekarok alatt végig azt találgattuk, mi lehet az emeletes színpad felső szintjén letakart dobcucc fölé emelkedő – szintén letakart – valami. Nos, kiderült: egy óriás kalapácsfej, nem is akármilyen, világító!

A látvány tehát jól ki volt találva, a műsor sem indult rosszul, a két újlemezes dal után a régi rajongók megborzongatására elnyomták az örök klasszikus Heeding The Callt (mely előtt Joacim Cans átvette a fehér betétes dzsekijét is), majd a húszéves ‘Renegade’ lemezről a turné óta utoljára 2009-ben elővett The Way Of The Warriort. Ha ehhez hozzávesszük a ‘No Sacrifice, No Victory’ turnéja óta a szekrény mélyére pakolt Hallowed Be My Name-et (ami Oscar Dronjak szerint túl lassú ahhoz, hogy koncertnóta legyen), meg az ‘Infected’ album eddig sohasem játszott tételét, a lemezt záró Redemptiont (amiben valóban vannak lassú részek, de a nyitó riffek alatt ment a propellerezés is ezerrel: pörögtek a hajak színpadon, nézőtéren egyaránt), akkor a hozzám hasonló, sokat látott rajongók is megkapták a maguk csemegéjét.

Hogy mégsem volt felhőtlen az örömöm, arról egyrészt megint az internet tehet, ahonnan két perc alatt kiderült, hogy a turné első felében öt dallal hosszabb műsort kaptak a nézők a pénzükért, másrészt meg az a hozzáállás, amit csak a Helloween szégyenletes szigeti koncertjéhez tudnék hasonlítani. A lerövidített műsor 65 perc után véget ért, hogy mégse kelljen pironkodniuk a műsoridő miatt (amelyből naná, hogy hiányzott az az öt nóta!), a háromszámos ráadást (ami kb. három darab négyperces nóta) bohóckodással, poénkodással, közönséghergeléssel meg Pontus Norgren kamu gitárszólójával elhúzták 25 percesre, így az elfogultságtól mentes újságírók leírhatják, hogy egy másfél órás koncertet adott a banda.

Én viszont elfogult vagyok, és miután az előző két turné megtépázta a 2003-as ‘Crimson Thunder’ turné sokáig megingathatatlannak látszó nimbuszát, magasak voltak az elvárásaim. Ám ahogy a bevezetőben írtam, minden fellendülést rendre recesszió követ. Így jártam most ezzel a HammerFall-koncerttel: hosszra játszottam, de elért minket a bessz. A Hector’s Hymn – Natural High kettős elhagyása még benyelhető lett volna, bár a koncert rövidsége nem indokolta a műsor kurtítását. De az ötperces egyvelegben összecsapott ‘Renegade’ lemezről legalább a Keep The Flame Burninget elnyomhatták volna, ha már a címadó is kimaradt az egyvelegben szereplő félperces porciója okán. Az új lemez címadója, a Dominion nem volt, hát nem volt. De az, hogy a Second To One balladát – melyben Cans az előzenekar énekesnőjével, Noorával duettezik éppen a turné beharangozójaként elkészített klipben – szkipelik, az olyan, mint amikor a csodacsatár kihagyja a ziccert. Nem csoda, ha fújol a néző!

Az előző koncerteken megszokhattuk, hogy a jubiláló húszéves albumuk riffjeiből és szólóiból egy tömény instrumentális egyveleget gyúrnak. A ‘Renegade’-egyveleg valahogy szintén nem sikerült olyan jól, mint az elődei. Pedig volt benne sok minden (Templars Of Steel nyitóriff / Always Will Be intró szóló / A Legend Reborn dallamszóló + riff / Living In Victory szóló előtti kiállásos riff és dallamszóló / Destined For Glory nyitó szóló + riff / Templars Of Steel szóló + riff)/ A Legend Reborn kiállásos szóló + riff / The Champion refrén énekkel / Renegade nyitóriff + refrén énekkel), csak valahogy nem volt olyan gördülékeny, mint a korábbiak. Ezt érezhették ők is, nem véletlenül szállt be az utolsó két tételnél Cans is, így az „Instrumental Medley”-nek induló tétel tulajdonképpen nem is volt annyira instrumentális. De a ‘Renegade’-egyvelegből kihagyni a zenekar legnagyobb instrumentális dalát (a talán összesen kettőből), a Raise The Hammert, legalább akkora bűn, mintha a hosszabbításban kihagytak volna egy tizenegyest (nem játszották volna el a Hearts On Fire-t).

A kétszintes színpadkép nem újdonság náluk, bár ennyire magasra talán még sose emelték a dobot. Szegény David Wallinból szinte semmi nem látszott emiatt, nem tudom a látványosságáért dicsérni a játékát, mint a két előzenekar dobosáét.  Ám ami nem látszott, az hallatszott: a szokásos intenzitással, halál precízen nyomta végig a bulit. A többiek meg föl-le rohangáltak a lépcsőkön, volt, hogy ketten fent, ketten lent álltak, de volt olyan is, hogy Fredrik Larsson basszert egyedül hagyták a „földszinten”. Szóval a színpadi mozgás intenzitásával nem volt baj. De talán ha öt lépcsővel alacsonyabb az az emelet, akkor nem tikkadnak ki annyira a zenészek és maradhatott volna az öt számmal hosszabb műsor.

A kimerültség főleg Canson érződött, a dalokat a lemezverziókhoz képest lefelé transzponálták, de még így is sokszor csalta el, hajlította lefelé a dallamokat, különösen a vége felé. Alapvetően azért nem volt annyira rossz a koncert. Annak, aki még nem látta őket. Én viszont csak azt mondhatom: volt jobb. És remélem, lesz is! Legyen legközelebb öt lépcsővel kevesebb és öt számmal több, akkor mindenki boldog lesz!

Never Forgive, Never Forget / One Against The World / Heeding The Call / The Way Of The Warrior / Any Means Necessary / Hallowed Be My Name / Blood Bound / Redemption / Renegade Medley / The Dragon Lies Bleeding / Last Man Standing / Let The Hammer Fall /// Hammer High / (We Make) Sweden Rock / Hearts On Fire

 

Szerző: CsiGabiGa
Fotók: Savafan
Köszönet a Concerto Musicnak a lehetőségért!
További képek ITT

Megosztás