The Doobie Brothers: Quadio

A ‘Quadio’ nem a Doobie Brothers új lemeze, hanem a legsikeresebb négy. És nem is azért quadio, mert négy lemez, hanem mert négycsatornás újrakeverést kaptak.

Tavaly nyáron írtam a nosztalgiakoncertjükről, melyen az 1972-es ‘Toulouse Street’ és az 1973-as ‘The Captain And Me’ albumaikat mutatták be teljes egészében, majd a ráadásban a következő két album, az 1974-es ‘What Were Once Vices Are Now Habits’ és az 1975-ös ‘Stampede’ kislemezslágereit – a Black Watert és a Take Me In Your Armsot – játszották el. És ennyi volt a koncert. Nos, most pedig éppen ezt a négy leghíresebb lemezüket adták ki újra.

Tom Johnston és Patrick Simmons gitáros-énekesek alapították a zenekart, melynek első nagylemeze nem nagy port kavart. Az americanának nevezett műfajt játszották, melyben a blues, rhythm and blues, country, gospel, bluegrass és rock and roll keveredik izgalmas eleggyé. Ebben a műfajban alkotott akkor már pár éve a Chicago, bár ők inkább a fúvósokat nyomták előtérbe, míg a Doobie Brothersnél a két, majd három gitáros és a két ütős által meghatározott southern rock hangzás volt a domináns. Legalábbis a hetvenes évek első felében, a sikerkorszakban. De ez az értekezés most nem a zenéjükről akar szólni.

A hetvenes évek első felében volt egy technológiai próbálkozás a bakelitlemezekből négycsatornás hangzást kicsikarni, de ez zsákutcának bizonyult és idővel elhalt, azonban a hetvenes években sok lemezt kiadtak négycsatornás változatban is, Santana és John McLaughlin, Rick Wakeman, a Blue Öyster Cult is készített így lemezeket, sőt, a Pink Floyd híres ‘The Dark Side Of The Moon’ lemezének is van kvadrofon változata. Nekem Mike Oldfield ‘Boxed’ gyűjteménye volt meg bakeliten, melyen az első három albumát (‘Tubular Bells’, ‘Hergest Ridge’, ‘Ommadawn’) adták ki négycsatornás változatban. Persze megfelelő lemezjátszóm sose volt hozzá, hogy meghallgassam. Szerencsére lefelé kompatibilisek voltak ezek az LP-k, tehát sztereóban bátran meghallgathattam.

A ’90-es években a házimozi-termékek térnyerése ismételten népszerűvé tette a többcsatornás hangvisszaadást új, digitális alapú formátumokban. Mike Oldfield is felismerte az ebben rejlő lehetőséget, és lemezeinek deluxe CD újrakiadásai mellé DVD-n odatette az Dolby 5.1-ben újrakevert hangot is. Az ifjabb generáció zenészei közül pedig például a Rhapsody gitárosa, Luca Turilli adta ki ‘Prometheus’ albumát Blu-ray lemezen Dolby Atmos technikával újrakeverve. Ezeket is szívesen hallgatom a nappalimban, egészen másfajta élvezetet nyújt, amikor körülölel a zene.

A 21. századi technikát kihasználva Steve Woolard producer és Craig Anderson hangmérnök elővették a hetvenes évek eredeti kvadrofon mesterszalagjait és azok segítségével reprodukálták a négycsatornás hangzást. A lemezeket védő papírtasakon grafikus ábrák segítségével magyarázzák el, mi a különbség a monó, sztereó, a mátrix típusú négycsatornás hang és a quadio között. Az egy-, illetve kétcsatornát értjük, a lényeg a kétféle négycsatornás keverés között van. Míg a hagyományos, mátrix alapú keverésnél a csatornák között áthallás van, csupán az egyes hangszerek dominanciáját tolják el egyik vagy másik irányba, addig a quadio hangzásnál a négy csatorna teljesen zajmentesen határolódik el egymástól, és csak azt a hangszert hallod az egyes csatornákon, amit a hangmérnök odahelyezett.

Elsőként nem kisebb fába vágták a fejszéjüket, mint a Chicago lemezeinek remaszterelése ebben a formában. 2016-ban jelent meg a Chicago ‘Quadio’ box, mely a zenekar első 10 lemezét tartalmazza újrakevert négycsatornás hanggal. A Doobie Brothers négylemezes boxa a második ilyen kiadvány. Maga a csomagolás is roppant igényes, a keményfedelű dobozban a négy album mini vinyl replikája található gatefold borítókkal (a ‘What Were Once Vices Are Now Habits’-ot nem gatefoldban adták ki annak idején, ellenben egy 30 x 60 cm-es posztert tartalmazott, ennek replikája is a doboz részét képezi), azon belül a lemezeket az említett papírtasak, sőt, a karcolódástól még egy nejlontasak is védi. Ilyet korábban csak japán nyomású lemezeknél láttam.

És akkor jöjjön az élvezkedés! Megszólal a ‘Toulouse Street’ első dala, a Listen To The Music és én megfogadom a tanácsát, hallgatom a zenét. Mintha ott lennék a zenészek között a próbateremben vagy a stúdióban. A jobb első hangszóróban megszólal az akusztikus gitár, majd a bal hátsóban belép a másik gitár is, míg jobb hátulról érkezik a perkás és a basszus, miközben középen elöl jön az ének és a dob. Egészen új dimenziót ad az egésznek ez a négy csatorna. És kidob olyan részeket is, amiket korábban nem vettem észre. Persze az alapanyag is jó volt, Ted Templeman volt az eredeti kiadás producere, aki a Van Halen lemezeit is készítette később. A Rockin’ Down The Highway nyitó gitárriffjét a jobb hátsó csatornából hallani, aztán a basszusgitár itt már bal oldalt elöl lép be, bal hátul ott a zongora, de meglepetésre a refrénnél megjelenik jobb elöl is a zongora. Átkeverték ilyen gyorsan? Nem. Az már egy másik zongorasáv, bal hátul megvan még ugyanaz a rock and roll alap a másik zongorán. Ezt például nem hallottam ki a sztereó verzióból! És így tovább! Minden dalban máshol bukkannak fel a hangszerek, hogy meg ne unjam, csak az ének – és legtöbbször a dob – marad elöl középen. De például a Cotton Mouth intrójában a perkás kezdés körbejárja az embert, mielőtt belép a gitár hátul, a fúvósok meg elöl. És tényleg igaz! Ha odadugom a fülem a jobb hátsó csatornához, csak a basszusgitár szól benne, mert az lett odarendelve. Semmi áthallás a többi hangszerből. Nem megyek végig a négy lemeznyi dalon, de a lényeg az: teljesen új élményt ad ez a fajta megszólalás még annak is, aki úgy érzi, „betéve tudja” az összes dalt. Tisztább a megszólalás, jobban elkülönülnek a hangszerek, ezáltal új mélységet kap a zene a térhatáson felül is.

Amit profin megcsináltak a hangzásban és a nyomdai kivitelben, azt elsikkasztották a lemez menüjében. Egy állókép a lemezborítóról, és azon felsorolva a dalcímek, valamint az alján a két hangsáv közötti választás lehetősége. Különösen zavart, hogy az első lemeznél a gatefold borító belső oldalán található képet használták fel, ahol a zenekar meztelenül ült a fotós kamerája elé. A franc se kíváncsi Little John sonkás combjára 36 percen át! Szerencsére a tévét akár be se kell kapcsolnunk hozzá, hiszen a lemez behelyezésekor 4.0-ban indul el az autoplay.

A DTS-HD Master Quadio csatornán kívül az audiofilek választhatják a DTS-HD Master 2.0-t is, ami a vinyl hangzás dinamikáját adja vissza, sercegés nélkül. A négylemezes dobozt a Warner Music istállójához tartozó Rhino Entertainment adta ki.

The Doobie Brothers (1972-1975):

Tom Johnston – ének, vokál, gitár, szájharmonika
Patrick Simmons – ének, vokál, gitár
John Hartman – dobok, ütőhangszerek
Tiran Porter – basszusgitár, vokál
Michael Hossack – dobok, ütőhangszerek (1973-ig)
Keith Knudsen – dobok, ütőhangszerek (1973-tól)
Jeff “Skunk” Baxter – gitár (1974-től)

‘Toulouse Street’ (1972):
Listen To The Music / Rockin’ Down The Highway / Mamaloi / Toulouse Street / Cotton Mouth / Don’t Start Me To Talkin’ / Jesus Is Just Alright / White Sun / Disciple / Snake Man

‘The Captain And Me’ (1973:
Natural Thing / Long Train Runnin’ / China Grove / Dark Eyed Cajun Woman / Clear As The Driven Snow / Without You / South City Midnight Lady / Evil Woman / Busted Down Around O’Connelly Corners / Ukiah / The Captain And Me

‘What Were Once Vices Are Now Habits’ (1974):
Song To See You Through / Spirit / Pursuit On 53rd Street / Black Water / Eyes Of Silver / Road Angel / You Just Can’t Stop It / Tell Me What You Want (And I’ll Give You What You Need) / Down In The Track / Another Park, Another Sunday / Daughters Of The Sea / Flying Cloud

‘Stampede’ (1975):
Sweet Maxine / Neal’s Fandango / Texas Lullaby / Music Man / Slack Key Soquel Rag / Take Me In Your Arms (Rock Me A Little While) / I Cheat The Hangman / Précis / Rainy Day Crossroad Blues / I Been Workin’ On You / Double Dealin’ Four / Flusher