The Doobie Brothers: Live From The Beacon Theatre

írta CsiGabiGa | 2019.07.25.

Megjelenés: 2019

Kiadó: Rhino Entertainment

Weblap: thedoobiebrothers.com

Stílus: americana

Származás: USA

Dalcímek

Értékelés

A Doobie Brotherst nem a Doobie testvérek alkotják. 1970-ben, amikor alakultak, mindenki „elszállós” volt. Nekik is folyamatosan ott lógott a füves cigi a szájuk sarkában még játék közben is, így ragadt rájuk az amerikai szlengből (doobie = kannabiszos cigaretta) a név. A csapat zenéje az az americanának nevezett speciális műfaj – ahogy Tom Johnston is elmondja koncert közben –, ami a blues, rhythm and blues, country és gospel keveréke. Ehhez még egy kis bluegrass és rock and roll is társult, főleg az 1970-1975 közötti első sikerkorszakban, amikor Tom állt a zenekar élén frontemberként. Később az énekesváltás után, Michael McDonaldnek köszönhetően a soul került előtérbe. 1982-ben oszlottak fel. De az 1987-es újjáalakuláskor ismét Tom Johnston került az énekesi posztra, így visszatértek a rock and roll idők. Ez a nosztalgiakoncert az 1972-es 'Toulouse Street' és az 1973-as 'The Captain And Me' albumaikat mutatja be teljes egészében.

Havas utcák, a kivilágított bejárat, a backstage-ben készülődő zenészek... A 2018 novemberében felvett műsor intrójának aláfestéseként Simmons és McFee közös akusztikus szerzeménye, a 2000-ben született instrumentális Five Corners szolgál. A zenekar jelenleg hivatalosan három tagból (két őstag és egy régi társ) áll, de – a jelenleg négytagú TOTO-hoz hasonlóan – ez nem jelenti azt, hogy ne lennének minőségi zenészekkel megtámogatva a színpadon. Ahogy a Europe a 'The Final Countdown' 30 éves jubileumi koncertjén, ők is kénytelenek az egyik legnagyobb slágerükkel kezdeni (így borítékolható az ismétlés a ráadásban), már az első dalban alaposan megénekeltetik a közönségüket. Alaphangulat pipa.

Zenéjüket leginkább a Chicagóhoz szokták hasonlítani – annyira, hogy az átfedéses rajongótábor miatt gyakran adnak közös turnékat is Amerikában –, a fő különbség az, hogy a Chicagónál a három fúvós a főszereplő, itt inkább csak a háttérben dúsítják a hangzást. A főhős itt a három gitár és a négyszólamú vokál. Persze ne gondoljon senki Iron Maidenre, itt egész másfajta muzsikálás folyik, de azért ki vannak használva azok a hangszerek rendesen. Főleg, hogy a multi-instrumentalista John McFee időnként steel gitárra, csellóra, hegedűre vagy bendzsóra vált. A frontvonalban negyedikként mellettük áll John Cowan basszusgitáros, aki az idősödő Luke Skywalker fazonját vette magára. A háttérben szerényen meghúzódik – de hangszere mindig ott van, ahol kell – Bill Payne billentyűs, és precízen hozza a ritmust a dobos-perkás páros. Így hét fővel indítja a koncertet a háromtagú zenekar. Rögtön a harmadik dalban, a Mamaloiban bizonyíthat is a második vonal. Egy perka- és egy billentyűszólót is tettek a dalba.

Tényleg jó ez a muzsika, időnként még a UFO is beugrik egy-egy rock and roll riffjük alatt (a China Grove például tiszta Only You Can Rock Me), ügyesen fel tudják pörgetni a közönséget két countrysabb, akusztikus gitáros tétel között.

Az első lemez címadó dalában aztán megjelenik a szaxofon is (Marc Russo sűrűn visszatérő vendég a koncerten, a Don't Start Me To Talkin'-ban még unisonót is játszik a gitárral, a másik két fúvóst talán csak a műsor egynegyedében láttam), miközben McFee elektromos csellóra vált, a Cotton Mouthban pedig már tízfősre egészül ki a csapat.

Nagyon jók a közönségről készült pásztázó felvételek, látszik, mennyire élvezik a koncertet. Bár színházteremben vagyunk, sokan állva énekelnek, sőt tapsolva táncolnak is a széksorok között. Kicsit olyan érzésem van, mint egy gospel misén.

A Jesus Is Just Alrightban Pat Simmons igazi bluesgitárosként énekli is a dalt, meg a sorvégi szólókat is nyomja egyben. Ezt azért emelem ki, mert a három gitár miatt általában erre nincs szükség, az aktuális énekes többnyire megelégszik azzal, hogy akkordozik vagy riffelget közben. A másik Pathez köthető élmény, amikor elmeséli, hogy letette a füves cigit és kitisztult a világ, ekkor született a Clear As The Driven Snow című dal.

A The Captain And Me-ben előkerül a bendzsó, a ráadásban pedig a hegedű is. A második lemezen több a country, mint a rock, de ott van ellenpéldának az említett China Grove, vagy a másik nagy sláger, a rádiók által még hozzánk is eljutott Long Train Runnin'.

Hosszasan kiszólózzák magukat a dalokban, nem csoda, ha a stúdióban 35 perces első lemezzel élőben 48, az LP-n 42 perces másodikkal 55 perc alatt végeznek, a ráadással együtt pedig a koncert két órán át tart. A samplermentes profi, élő vokálok feldobják a műsort, ilyet Európában ritkán látunk (mondjuk, ha egy amerikai csapat, például a TOTO erre jár). A ráadásba is két korabeli kislemezslágert tettek be, Luke, akarom mondani John Cowan is főszerepet kap, a Take Me In Your Armsot ő énekelheti. Az 1975-ös lemez húzónótája után a Tom Johnston-korszak egyetlen No.1 slágere, a Black Water emeli az est pompáját és a közönség hangulatát, majd erre még rátesznek egy lapáttal, amikor a nyitó nóta, a Listen To The Music visszatér, ezúttal fúvósokkal megtámogatva.

Mindezt gyönyörű digipack csomagolásban teszi elénk a kiadó, a 2 CD + DVD kiadványra a teljes koncert hanganyaga ráfért. Az egyetlen szívfájdalmam a DVD-n a DTS hang hiánya, mindössze egy DD 5.1 és DD 2.0 közül választhatunk.

Pontszám: 8