Az Iron Maiden meglepett egy koncerttel a szülinapomon! Igaz, nem a kertemben zenéltek, hanem úgy 22 000 emberrel kellett osztoznom rajtuk a Groupama Arénában, de akkor is! 1984-ben Sopronból egy kis Polskiba zsúfolódva négyen mentünk fel Budapestre, hogy megnézzük a bandát a BS parkolójában, legutóbb pedig egy lényegesen kényelmesebb hétszemélyes minibusszal mentünk Sopronba a VOLT fesztiválra, de az esküvőmről is az első utam egy lemezboltba vezetett, hogy az aznap megjelent magyar nyomású ‘Fear Of The Dark’-ot megvegyem bakeliten. Szóval miért is csodálkozom, hogy éppen a születésnapomon jött el az Iron Maiden, hogy pontot tegyen erre a „kétéves sz.rságra”, ahogy Bruce Dickinson fogalmazott. Egy kis számmisztikával élve: 6. hó 7-én volt a koncert, és 6+7=13, a ‘Legacy Of The Beast’ volt a Maiden 13. turnéja, ami elérte hazánkat, és Bigfoot kollégám is 13. alkalommal látta őket (nem mindig idehaza), még mondja valaki, hogy a 13-as szám balszerencsét hoz!
Fura volt, mintha visszarepültem volna az időben ’84-be, amikor a csövesek az aluljáróban ittak a koncert előtt. Most már ugyan nem csövesek, de tény, hogy könnyebb volt bejutni a kapun, mint átverekedni magam az aluljárón. Az ezer forintos sör, meg a soha vissza nem váltható repohár megtette a hatását. És hogy miért Schenker-pólóban mentem rá? Minden koncertjük a Doctor Doctorral kezdődik, ami Michael Schenker egyik első UFO-slágere. Szóval tökéletesen helyénvaló viselet volt. Tudni kell stílusosan kilógni a sorból!
Fél hétkor kezdtek a gótok, vagyis hivatalosan a Lord Of The Lost nevű német gótikus metál formáció, Chris Harms éneke Dave Gahant idézte a Depeche Mode-ból, de zenéjük sokkal inkább a HIM-re emlékeztetett, ám volt benne egy jó adag Rammstein– és Nine Inch Nails-féle indusztriál is. Ők még természetes fényben, világítás nélkül játszottak, illetve ami fény volt, az sem érvényesült. A színpadot takaró fekete lepel viszont jól ment a zenéjükhöz.
A zenészek ruháit jól kiegészítették testfestéseik – gyanítom, hogy nem tetkók, mert lemezről lemezre változnak. Erről a Powerwolf jutott eszembe. A „Lord”, Chris Harms viszont ki van varrva rendesen, ezt a végén félmeztelenre vetkőzve meg is mutatta. Gared Dirge billentyűs az utolsó nótában, a La Bombában még második ütősként is beszállt bizonyos helyeken.
Hét nagylemezzel a hátuk mögött is csak egy hétszámos bemutatkozásra futotta az Iron Maiden előtt, bár a nézők közül sokan velük énekelték a dalokat, a fél ház még – az aluljárókban vagy a helyi büfékben – a védőitalokkal volt elfoglalva a nyári kánikulában. De akiket érdekelt a banda, azok ott voltak és jól szórakoztak. (CsiGabiGa)
Ha meg kellene határozni a Maiden előtt majdnem 1 órát játszó amerikai kvartett, a Shinedown zenei stílusát, bajban lennék, hiszen van benne brit pop, modern metál, de U2-hatások is felbukkannak az amúgy dinamikus zenéjükben. A két évtizede létező bandának ’Planet Zero’ címmel július 1-jén jelenik meg a hetedik stúdióalbuma.
Alapjáraton zúzott a muzsika, a négyes olyan erővel játszott, hogy vibrált a stadionban az energia, ugyanakkor ellensúlyként édeskés énektémák jöttek ki az egyébiránt erőteljes stílusú Brent Smith torkán.
Közben derekasan végigrohangászta a színpadot, Zach Myers gitárossal és Eric Bass basszusgitárossal együtt – ilyen névvel csak ezen a hangszeren lehet játszani.
Barry Kerch, aki Brent mellett a másik alapítótag, gyilkolta dobszerkóját, nem maradt le társaitól. A színpadon bele kell dögleni, akkor még másnap is hallja a muzsikát a tisztelt zsűri, ez a helyénvaló hozzáállás egy rock and roll bulin!
Amúgy sikerült a népet bevonni a produkcióba, hangos tetszésnyilvánítással honorálták a banda kissé eklektikus, hibrid zenéjét, ami teljes mértékben a kor hangján szólalt meg. A Shinedown nemcsak felmelegítette a hangulatot a Maiden előtt, emlékezetessé is tették fellépésüket a magyar közönség számára. (Bigfoot)
Kilenc előtt pár perccel felhangzott a Doctor Doctor, és azok a rajongók is teli tüdőből üvöltötték mellettem, akik korábban rácsodálkoztak a pólómra, fogalmuk se volt, ki az a Michael Schenker. Pontban kilenckor lett vége a dalnak, és ez egyben az Iron Maiden 2022-es koncertjének kezdetét is jelentette. A pandémia kicsit felborította a rendet, a Maiden az utóbbi években ráállt arra, hogy felváltva adott lemezbemutató turnékat és „best of” koncertsorozatokat. Ám most a ‘Legacy Of The Beast’-et félbeszakította a járvány és a látványos (és drága) díszletek ott maradtak, félig-meddig kihasználatlanul. Nekünk persze abban a szerencsében volt részünk, hogy már láttuk ezt a show-t 2018-ban Sopronban, akkor le is hidaltam rajta.
Azóta készült egy új nagylemez, néhány meghökkentő dallal, az első két kislemezdalt el is tolták a koncerten, na meg a címadó Senjutsut, amiről akkor azt írtam: „Nicko félelmetes harci dobokat imitáló játéka a tamokon egy brutál hangulatú lemezkezdést produkál.” Hát bizony, koncertkezdésnek sem volt utolsó! Ahogy a hozzá tervezett látványvilág sem, a japán téma, a buddhista templom és a pagoda már ismerős volt a digipak belső oldaláról, ezt építették meg nagyban a zenészek mögé.
És ha mindez nem lett volna elég, a dal vége felé, a szólók alatt berontott szamuráj-Eddie, de kardjával nem akarta szétkaszabolni a zenészeket, mint a Trooper-Eddie, inkább csak a közönséget buzdította nagyobb éljenzésre. Mintha szükségük lett volna rá!
A folytatás előtt a megszokottnál hosszabb átépítés folyt a színpadon, a sötétben különböző hangeffektekkel töltötték ki az időt, miközben a színpad átalakult templommá ólomkristály üvegekkel, Bruce pedig dementorköpenyben tért vissza a Revelationsre.
A Blood Brothers előtt hosszabb köszöntőbeszédet mondott az énekes – korábban láttuk, hogy megy ez neki akár órákon át is – „a mai nappal vége ennek a kétéves sz.rságnak, a világ minden rajongója, és a magyar rajongók is, akik eljöttek, mind a vértestvéreink!” Jó végszó!
Innen a műsor nagyjából ugyanaz volt – látványra is –, mint 4 éve, elsőre nagyobbat ütött, de volt benne annyi plusz, hogy megérte másodszor is megnézni. A Where Eagles Dare, 2 Minutes To Midnight, For The Greater Good Of God, The Wicker Man és a The Evil That Men Do kikerült, az új lemez 3 dala, valamint a Blood Brothers lépett a helyükbe, és megvariálták kicsit a sorrendet. Az Aces High a legelejéről a legvégére került, ahogy a The Clansman és a The Trooper is a ráadásba csúsztak át.
Most Bruce talán kevesebbszer öltözött át, mint legutóbb, viszont ugyanolyan jól énekelt, mint 4 éve. És láttunk 3 Eddie-reinkarnációt a színpadon. Volt az elején szamuráj-Eddie, a turné logójában is szereplő kosszörnyfej az Iron Maiden szám végén, és persze a brit katona a The Trooper alatt, akit Bruce a magyar zászló rúdjából kicsapó lövedékkel sebesített meg. És megmaradt a felfújható Ikarosz a Flight Of Icarus közben és a világháborús bombázó is az Aces Highban.
A csapat remek formában játszott, a hatvanas éveik közepén járó zenészek még mindig rengeteget izegnek-mozognak a színpadon – nem beszélve a 70. évét épp a napokban betöltő Nicko McBrain dobos teljesítményéről –, Janick Gers talán még a többieknél is többet, látszik, hogy a régi dalokat nem három gitárra írták, néha látványosan unatkozott, és ezt értsd szó szerint: hol Angus Young-léptekkel rótta a deszkákat, hol Yngwie Malmsteen módra tekergette maga körül a gitárt, míg a többiek zenéltek.
A két veterán Maiden-gitáros, Dave Murray és Adrian Smith hagyományosabb formában produkálta magát, gitárszólóik is nagyon rendben voltak, hozzá a 30-40 éve megszokott pózokat tolták, és ha kellett, bohóckodtak a színpadra tévedt Eddie-vel. Steve Harris pedig szokásos rövidnacijában – ha lassabban is mozgott egykori önmagánál – kilométerrekordot döntött senior kategóriában, csupán a The Clansman alatt cövekelt le akusztikus basszusgitárja mellett. Ja igen, Bruce a The Clansmanben elsütötte az „és most magyarul…” poént az össznépi „ooooo”-zás előtt.
Nicko a főműsor végén egy dobbőrt és néhány dobverőt szórt szét a közönség között, az első ráadás végén pedig repetát is adott mindebből. A két ráadással együtt 110 percet játszottak az öreg rókák, éppen kétszer annyit, mint a fiatalok a Budapest Parkban egy héttel korábban. Az eső érdeklődés hiányában elmaradt, csak a hazaút utolsó pár száz méterén jelent meg néhány óvatos csepp a szélvédőmön.
Lehet azon vitatkozni, hogy ki a legjobb heavy metal zenekar, de hogy az Iron Maiden csinálja a legnagyobb show-t jelenleg ebben a műfajban, az vitathatatlan. Fiúk, köszönöm, hogy újra láthattalak titeket, és hogy épp a szülinapomon! (CsiGabiGa)
Kettősséget érzek az Iron Maidennel kapcsolatban. Stadionokban játszanak, nagy tömegek kíváncsiak rájuk, ugyanakkor mégsem szerepelnek a tömegmédiában, a bulvárban meg végképp nem. A zenekar nem erről szól. Túl vad, túl dübörgős és túl igényes zenéjük nem fér rá a kereskedelmi rádiók zenei trágyadombjára. A védjegyük, Eddie sem az a Barbie-pofa, aki mindenki számára oly cuki lenne. És mégis ott van minden lemezborítójukon, pólókon, figuráját megvásárolhatjuk. Elpusztíthatatlan: utcai merénylőként, a pokol lakójaként, kötözni való őrültként, akin lobotómiát hajtottak végre, egyiptomi múmiaként, sírboltból feltámadó zombiként, vagy legutóbb szamurájként támadt fel. Ő még azt is megteheti, hogy a néhai Vaslady, Margaret Thatcher hulláját húzza maga után a sötét utcákon.
Ők heten, Steve, Dave, Adrian, Bruce, Nicko, Janick és persze Eddie újra eljöttek hozzánk, hogy találkozzanak, ahogy Bruce fogalmazott, az Iron Maiden-család tagjaival Magyarországon is, ennek szellemében játszották a Blood Brotherst. Mert voltunk páran a Groupamában, legalább húszezren. Sokunk pólóján természetesen ott virított Eddie, hogy ezzel is jelezzük az összetartozást a világ egyik legnagyobb metálbandájával. Ami engem illet, több mint negyven éve így teszek, volt pár pólóm az évek során, amiket elnyűttem.
1984 óta immáron tizenharmadik alkalommal találkozom Eddie-vel meg a haverjaival. Nem csak zenélnek, színházat is csinálnak. Pazar díszletek közt adják elő a műsort, nem digitális programok segítségével megalkotott helyszíneken. A paravánok, a vásznak, az alakok folyamatosan cserélődnek, igazítva az éppen dühöngő metálnóta témájához. A japán pagodákat templomi falak, ablakok követik, feltűnik Ikarosz vagy egy második világháborús bombázó. Eddie is valódi, kétszer is bejön a színpadra saját lábán, egyszer szamurájként, egyszer megtépázott brit katonaként. Még egy alkalommal óriásira nőve a színpad hátsó feléből vigyorog ránk, bár ekkor csak a feje látható.
A fiúk pedig ellentmondást nem tűrve zúzzák a nótákat, Bruce fáradhatatlanul énekel és alakítja szerepeit: legyen az halálraítélt, prédikátor vagy pilóta. Viszi a hátán az egész show-t, nélküle nem itt tartana a Maiden.
Emlékezzünk Blaze-re, akit Bruce távozása után verbuváltak a kilencvenes évek közepén, vele csak túléltek. Bruce kell a Maidennek, és Bruce-nak is kell a Maiden, mert bár szép sikereket ért el nélkülük is, ilyen magasságoknak a közelébe sem került. Tudja Bruce, tudja Steve, ketten teszik ki az egészet. Persze, hogy jó a koncert, milyen is lenne! „Ide kétszáz százalék kell!” – így határozta meg Steve az elvárásait és ez a könyörtelen hozzáállás meghozta gyümölcsét. A Maiden a rock történetének egyik legendája lett, ezt kár volna tagadni. Lehet őket cikizni, de csinálja valaki utánuk a színpadi teljesítményt, a lemezeket, a show-t. Ők is kifejezték szolidáritásukat a háború sújtotta Ukrajnával, igaz, nem szavakban: a The Clansman refrénje alatt Eddie kék és sárga harci színekkel mázolt arcát még jobban kiemelték az ugyanezen színkombinációban villogó reflektorok.
Elnézve, hallgatva a bulit, mára egy kicsit lelassultak a srácok, a végén az Aces High is lötyög, de így jócskán túl a hatvanon nem várható a huszonéves hév. Nicko nemrég elütötte a hetvenet, és Bruce után övé a legnehezebb pozíció a színpadon, ám nagyszerű munkát végzett, ahogy a többiek is. Mert nem egy fáradt produkciót szemléltünk, vibrált a színpad az energiától. Steve és Janick ugyan már nem szántják fel a deszkákat, Bruce sem ugrál annyit, ez azonban semmit nem von le a produkció hitelességéből. Apropó Janick: érzésem szerint sokkal többet szólózott, mint máskor, Dave és Adrian mintha hátrébb léptek volna.
Részemről nem volt katarzis a végén, hiszen számtalan alkalommal láttam őket, viszont megint egy kiváló Maiden-bulit láttam, elfogadható – nem tökéletes – megszólalással és lélegzetelállító színpadi show-val. Mert őket mindig jó látni, hozzám tartoznak – Eddie tizenéves kiskamasz koromban elkapta a frakkomat és a mai napig nem eresztette el. (Bigfoot)
Senjutsu / Stratego / The Writing On The Wall / Revelations / Blood Brothers / Sign Of The Cross / Flight Of Icarus / Fear Of The Dark / Hallowed Be Thy Name / The Number Of The Beast / Iron Maiden /// The Trooper / The Clansman / Run To The Hills /// (Intro: Churchill’s Speech) Aces High
Szerzők: CsiGabiGa és Bigfoot
Fotók: Török Tamás
Köszönet a lehetőségért a Live Nationnek!
Legutóbbi hozzászólások