Volt ami VOLT, a Maiden tarolt, avagy Dickinson színháza: Iron Maiden – VOLT Fesztivál, Sopron, 2018. 06. 28.

A sárba gumicsizmával beleröffentő részeg pocsolyamalacok és az igazit mindenáron túlüvölteni akaró önkéntes Dickinsonok ellenére ez egy nagyon jó koncert volt. Mert az igazi Bruce Dickinson csúcsformában volt, és szinte színházi produkciót nyújtott, ahogy éneklés közben kardpárbajozott a háromméteres Eddie-vel a The Trooperben, vagy a túlméretezett madárketrecbe bújva kivégzésére várt a Hallowed Be Thy Name alatt. A színpadi installáció meg eszméletlen volt az Aces High második világháborús vadászgépétől a Flight Of Icarus repülő emberén át az Iron Maiden alatt megjelenő kosszörnyig, még ha felfújható gumibabák is voltak, mint az AC/DC Whole Lotta Rosie-ja.

Hétfős minibuszunk menetrend szerint – egy órával a Tankcsapda koncert kezdése előtt – landolt a soproni Lővér kemping közelében, hogy legyen idő az előző napi videókban látott hosszadalmas becsekkolásra (ami a valóságban egyáltalán nem volt vészes) és a sör-pisi körforgás lebonyolítására. Ennél már voltak problémák, mert a „sör be” tranzakcióra még könnyedén vár az emberfia akár negyedórát is egy hosszú sor rossz végén állva, ám a másik iránynál már hamarabb elfogy a türelem. (Csak azt nem értem, miért kerültek sáros lábnyomok az ülőkére? A beszivárgott migráncsok ezt is meggyalázták?)

A Tankcsapdáról az elmúlt két hónapban kétszer is írtunk, úgyhogy legyen elég annyi, hogy azok jobban sikerült bulik voltak. A koncertjük alatt egyébként is azzal voltunk elfoglalva, hogy miután sikeresen kikerültük a füves placc folytonossági hibáiból adódó tankcsapdákat, be ne terítsenek a részeg pocsolyamalacként ezekben dagonyázó fiatalok által szándékosan robbantott sárgránátok.

Az Iron Maiden tagjai viszont előbb megnézték az angol meccset a backstage-ben, sőt ki is tárgyalták a vereséget, mert csak este 10-kor hangzott fel a Doctor Doctor, minden Maiden-koncertek bevezetője. (A Schenker-élménytől még itt sem tudok szabadulni!) Két katona, akik a nóta első felében vigyázzban álltak a színpad két szélén, a második versszak tájékán lerántották a leplet a letakart színpadképről, de úgy jártunk, mint aki a csomagban egy kisebb csomagot kap és azt is ki kell bontania: álcahálóval volt borítva az egész nagyszínpad, szegény Nickónak is csak a gongja látszott ki mögüle.

Ám amikor Churchill beszédének végén berobbant a színpadra a hat zenész, föléjük meg beúszott egy Spitfire vadászgép, már senki nem volt kíváncsi rá, mit rejtenek a hálók. Körülöttem meg főleg megszűnt a külvilág. Úgy éreztem, itt és most bezárult a kör, véget érhet minden. 1984-ben barátaimmal egy kis Polskiba zsúfolódva mentünk Sopronból Budapestre, hogy megnézzük az Iron Maiden koncertjét a BS parkolójában, 2018-ban Budapestről mentem Sopronba, hogy újra átéljem ezt az élményt. Kedvenc feleségem rezignáltan kérdezte: „Ez az a banda, akik miatt ott hagytál az oltárnál?” „Igen” – válaszoltam. (1992. szeptember 4-én volt az esküvőnk. Ezen a napon jelent meg a 'Fear Of The Dark' magyar nyomású bakeliten, és én csapot-papot, menyasszonyt hátrahagyva, az anyakönyvvezetőtől egyenesen a lemezboltba száguldottam, hogy a frissen nyomott vinylt magamévá téve máris megcsaljam újdonsült arámat. Ennek ellenére 26 év után még mindig velem van a párom, ez a tolerancia azért megsüvegelendő!) Erre lemondóan legyintett, mert tudta, hogy hiába ijesztget a hazaúton a volán mellett elalvás rémével, és a várhatóan nyakunkba szakadó özönvízen is Mózesként kelek át, ha egyszer a fejembe vettem, hogy ott leszek.

A műsor szenzációs volt, az 1984-es koncert dalaiból kilencet is játszottak. A többit meg  – a Where Eagles Dare kivételével – nem is játszhatták volna. Bruce Dickinson hatvanéves, túlélte a rákot, és energikusabb, mint valaha. Zenés színházzá varázsolta az előadást. Ennyiszer talán sohasem öltözött át egy koncerten és ennyi kelléket sem használt még egy estén. Persze volt ott még öt másik örökifjú a színpadon, akik a szokásos módon hozták a show-t, Dave Murray Iron Maiden pólóban, Steve Harris meg rövidnadrágban, Janick Gers a kisfiús mosollyal ráncai közt és Adrian Smith a védjegyévé vált fejpánttal és csuklószorítókkal, melyeket a koncert végén az első sorok közé szórt. És ott volt a most még alig látszó Nicko McBrain, aki pedig vadiúj dobszerkóval készült a 'Legacy Of The Beast' turnéra, és a végén ő is a közönség kegyeire bízott két dedikált dobbőrt (egyet a főműsor, egy másikat a ráadás végén). Ezek a fiúk (mert lélekben biztosan azok még most is) megbízhatóan nyomták a megszokott minőségű zenét, rengeteg rohangálással, állati jó szólókkal és persze Nicko monumentális dobjátékával. Érdekes, hogy ezek a zenészek biztosak magukban annyira, hogy nem éreznek késztetést, hogy minden koncerten elnyomjanak egy öt-tízperces dob- vagy gitárszólót, bizonyítandó állati nagy tehetségüket és elvéve értékes perceket a műsoridőből, ráadásul megtörve a koncert lendületét. Ők csak zenélnek, de úgy, ahogy kevesen, és én imádom ezért őket, ahogy mások is sokan. De ez most valahogy Bruce színházává nőtte ki magát.

Már a 2008-as Sziget koncerten is ilyen elhúzható festett vászon hátteret használtak, mellyel minden egyes dalnak új hangulatot adhattak, és persze mindig, minden koncerten megjelent a színpadon egy hatalmas termetű Eddie, de – a Hungáriával szólva – „ilyen show nem volt még, mióta áll a világ!” A koncert első harmadába gyűjtött harci dalok – legyen az második világháborús brit pilótákról, XIX. századi angol könnyűlovasságról, vagy középkori skót szabadságharcosokról szóló nóta – után elsötétült a színpad, és némi effektzajok leple alatt lerántották a leplet – akarom mondani, az álcahálót – végre a színpadról, mely a turné plakátján is látható, mozaiküveg díszítésű templommá változott. „Welcome to the church of the poisoned mind” – üvöltötte Bruce fekete palástban és mi mással nyithatnák meg a templomot, mint a Jelenések Könyvével: Revelations. Libabőr!

Ilyen koncepciózus műsorösszeállítást még sohasem csinált a Maiden. Jöttek a vallással, hittel vagy éppen eretnekséggel foglalkozó dalok sorban, és ha az első blokk nagy és örömteli meglepetése a Where Eagles Dare volt, ezé a szakaszé meg a Flight Of Icarus, melyet a '84-es turnén még játszottak, aztán az 1986-os turné közepén levették a műsorról. Legutoljára éppen nálunk, az MTK-pályán játszották 1986. szeptember 17-én, hogy most 32 év után elővegyék újra és egy látványos köntösben, „felújított változatban” tárják elénk. Nemcsak a hatalmas szárnyas gumibaba dobta fel a show-t, hanem a Bruce karjára szerelt lángszóró is, mellyel igyekezett elégetni Ikarusz szárnyait. Sajnos a nagy szél miatt úgy tűnt, inkább saját magát pörkölte meg egy alkalommal. A műsor harmadik harmadában, a Fear Of The Darktól kezdődően a „kötelező gyakorlatok” jöttek, itt talán csak a The Evil That Men Do ráadásban szerepeltetése volt a meglepetés.

Ha már Bruce színházáról beszéltem, mesélnem kell a számtalan átváltozásáról és a rengeteg színpadias kellékről is, melyek kiegészítették a látványos előadást. Hol katonazubbonyban és vadászpilóta sisakban énekelt az Aces Highban, hol meg pestisdoktor maszkban és cilinderben a Fear Of The Dark, ahol lámpásával igyekezett eloszlatni a sötétséget. A The Clansmanben kardot ragadott, hogy győzelemre vezesse a skótokat, de ha már nála volt, a The Trooperben kardélre hányta a gitárosait lekaszabolni akaró háromméteres Eddie-t, és csak úgy, bohóckodásból tökön szúrta Janickot is. És persze ne feledkezzünk meg a magyar zászlóról, melyet büszkén lengetett győzelme jelképeként. A Revelationsben fekete lepelbe burkolózva hirdette az igét, de csuklyás leplet öltött a Sign Of The Crossban is, ahol egy (led)égő kereszttel flangált fel s alá. A The Number Of The Beasthez felvette bőrdzsekijét is a fűzős bőrgatyóhoz, igazi '80-as évekbeli feelinget sugározva ezzel (holott abban az időben ő cicanadrágban és izompólóban nyomta). A ráadás is tartogatott meglepetést, mert Bruce ingujjra vetkezve bújt az emberkalitkába, hogy elénekelje a halálraítélt utolsó dalát, melyben a kötelet is leeresztették neki. Már vártam, hogy Alice Cooper módra ő is előad egy nyilvános kivégzést a színpadon, de ennyire brutálba nem mentek át.

A hangzás jó volt, bár az erős szél időnként okozott meglepetéseket. Az égszakadást viszont megúsztuk, csupán egy pár percre kezdett el szitálni az eső, de gyorsan meggondolta magát. Bruce Dickinson az időjárást is legyőzte ezen az estén. Így még azt is megbocsájtottuk neki, hogy a koncert egy pontján elég bugyuta okfejtésbe kezdett a vasfüggöny mögötti szabadságról – ahogy ő látni vélte a túloldalról – és a „Scream for me, Szopron” kiáltásokat is elnéző mosollyal nyugtáztuk, és teli tüdőből ordítottunk a kedvéért, mintha minden a legnagyobb rendben lenne. Mert úgy is volt. A Maiden tarolt, az ott lévő 33.000 ember nagy része jól szórakozott, a többi meg azt se tudta, hogy ott van.

Éjfélkor az Always Look On The Bright Side Of Life dallamára elindultunk a kijárat felé, újból megkísértve a szerencsénket, hogy (most már sötétben) ki tudjuk-e kerülni ismét az ellatyakosodott részeket, de végül sikerült viszonylag konszolidáltan beszállni az autóba, és a hazaúton gondolatban húztunk egy újabb strigulát az „Iron Maiden-koncertek” rovatba, megállapítva, hogy ez volt az eddigi legjobb műsor, amit láttunk / hallottunk tőlük.

(Intro: Churchill's Speech) Aces High / Where Eagles Dare / 2 Minutes To Midnight / The Clansman / The Trooper / Revelations / For The Greater Good Of God / The Wicker Man / Sign Of The Cross / Flight Of Icarus / Fear Of The Dark / The Number Of The Beast / Iron Maiden /// The Evil That Men Do /  Hallowed Be Thy Name / Run To The Hills

Szerző: CsiGabiGa
Fotók: VOLT Fesztivál Official (Major Kata és Csudai Sándor)
Videó: magnerix
Köszönet a VOLT Fesztiválnak a lehetőségért!