Én is ahhoz a feltehetően többségben lévő csoporthoz tartozom, akik a szép emlékű Porcupine Tree miatt kezdték el követni Steven Wilson munkásságát. Sosem fogom elfelejteni, mekkora erejű gyomros volt számomra, amikor először találkoztam az együttes zenéjével, egy mai napig tartó szerelem kezdete volt, nem tagadom. Viszont a zenekar 2009-ben kiadta azt a lemezt, ami valószínűsíthetően az utolsó volt részükről. Steven Wilson a főbandával párhuzamosan is építgette a szólókarrierjét, de a szétválás után érezhetően a legtöbb zsetonját arra tette fel, hogy szólóban is nagy sikereket érjen el, akár nagyobbakat, mint a Porucpine Tree-vel. Hogy ez sikerült-e? Egészen biztos vagyok, hogy igen, hiszen óriási koncerttermeket tölt meg a saját nevével, amire talán sosem lettek volna képesek a zenekarral.

Wilson számára nagyon fontos volt a teljes alkotói szabadság, hogy ne kelljen senkivel se megküzdenie azért, hogy a saját művészi elképzeléseit érvényesítse. Nem volt nehéz szeretni a szólólemezeit, mert a legmagasabb színvonalat képviselték egytől-egyig, magam is lelkes fogyasztója voltam a zenéinek, rengeteg katartikus élmény fűződik egy-egy szólódalához. De nem volt feladat szeretni ezeket a lemezeket, mert így vagy úgy, de rímeltek arra a stílusra, amit a Porcupine Tree-ben hallhattunk. Fontosnak tartottam mindezt leírni, hogy milyen perspektívából értékelem a ’The Future Bites’-t, mert számomra ez az első olyan lemez Wilsontól, amit hogy is mondjam…feladat szeretni. Itt ugyanis teljes egészében rálépett arra az útra, amire az eddigi zenéivel csak utalgatott. Jól nyomon követhető volt az előző két lemezen a ’Hand.Cannot.Erase. és a ’To The Bone’ kettősén egy szándékolt egyszerűsödés. Rövidebbek lettek a dalok, egyre kevesebb volt bennük a progrockos fordulat, hangzásukban is egyre inkább lényegre törőek lettek.

Támogasd Te is a Hard Rock Magazint, légy a Mecénásunk! Kattints a részletekért!

Ez a folyamat a jelenlegi korongon teljesedett ki. Wilson elkészítette a saját teljes értékű poplemezét, amelyet szinte teljes egészében az elektronikus hangzások uralnak. Eddig is sok ilyen megmozdulást hallhattunk tőle, de ennyire könnyen emészthető popcsomagolásban még sosem. Természetesen ismét tele van vendégzenésszel a lemez, de mégis olyan jellege van az egésznek, mintha egyedül készítette volna el az otthoni stúdiójában, összezárva a rengeteg szintetizátorával. Úgyhogy aki úgy vágna bele a lemez hallgatásába, hogy az előző anyagokhoz hasonlót akar hallani, az nagyon gyorsan felejtse el ezt az elvárást. Ezt kimondva természetesen Wilson nem tud kiugrani a saját bőréből, minden dalban ott van az a plusz, az a mágia, amit az ő zsenije tud csak előidézni. Viszont az electro-pop formátum miatt most már nagyon-nagyon könnyen fogyasztható lett az anyag. Tisztán mutatja magát albumról albumra az a szándék, hogy sokkal nagyobb közönséget érjen el a zenéjével, és ezért a célért meg kellett hozni azt az áldozatot, hogy egyszerűsödjön a megfogalmazás.

Tipikus wilsoni jelenség, hogy még így sem érzi azt a hallgató, hogy szemetet szórnak elé. Egyszerűen csak más a stílus. Nagyon érdekes dolgok hangzottak el a lemezt felvezető interjúkban is. Wilson sokat beszélt arról, hogy elfogadta a mainstream természetét, és hogy több elektronikát kell használni, valamint arról is sok szó esett, hogy újabban kissé már unja is a gitározást. Ezekből a kijelentésekből mind-mind egyenesen következik a jelenlegi lemez, de fontos hangsúlyozni, hogy a tőle megszokott színvonalból nem engedett továbbra sem. Személyes kedvenceim a lemezről a King Ghost és a Man Of The People, de jellemzően azért, mert ezekben megtalálható az a fajta PT-s keserédesség, ami eddig azért jellemezte a szólóanyagokat is.

Nem lehet elmenni szó nélkül amellett, hogy minden dalban ott van az a bizonyos plusz, ami bevonzza a hallgatót. Végletekig polírozott hangzás, ezernyi réteg, a Personal Shopper szerkezete is megér egy misét, vagy akár az is, hogy a 12 Things I Forgot tingli-tanglisága ellenére is milyen ragadós dal. Erről jut eszembe, azért érdekes, hogy akármennyire is hangsúlyozza Wilson, hogy mostanában mennyire unja a gitározást, azért majdnem minden dalban erőteljesen megjelenik a hangszer, de tény, hogy nincsen már annyira előtérben. Még egy-két szólót is elereszt hősünk a lemez során, de azok már valóban olyan szólók, amik egy unatkozó gitáros fel-le rohangálásai a hangszeren, valamint mindenféle avantgárd effektek, mint például az Eminent Sleaze-ben.

Az eddig megszokott nevek mellett felfedeztem egy-két olyat a közreműködők között, akiknek nagyon örültem, leginkább Richard Barbierinek, a néhai zenésztársnak a PT-ből. Barbieri egy-két jellegzetes szintihangszínt kölcsönzött a lemezhez. De a gazdagon használt háttérvokálok között felfedezhetjük Wilson feleségét, Rotem Wilsont is. Természetesen nem maradhatnak ki a szólóprodukció tősgyökeres zenészei sem, jelen van Nick Beggs basszusgitáron, vagy éppen Adam Holzman szintetizátorokon. A legnagyobb ász a pakliban Elton John, aki sajnos énekkel nem, de némi élőszóval hozzájárult a Personal Shopperhez.

Wilson nem adta alább most sem a lemez tálalását, a témák a jelenlegi korunkat jellemző masszív énközpontúság, a magunkról vetített hazug képek, a mértéktelen fogyasztás körül keringenek. Egy fiktív cég, a Future Bites megalapításához is vezetett ez a koncepció, aminek márkaneve alatt számos ötletes gyűjtői darab beszerezhető az énekes oldaláról. Tehát a koncepció természetesen ismét száz százalékos átgondoltságot és hibátlan tálalást mutat. Mégis akkor mi a túró bajom van a lemezzel? Az, hogy Wilson – bár maximálisan tiszteletben tartva saját gyökereit – most fordított hátat véglegesen eddigi önmagának. Minden megnyilvánulásából érződik, hogy ő már nem szeretne egy szűk progrock rajongói körnek zenélni, ő már arénákat akar megtölteni. És az a helyzet, hogy nagyon jó úton van efelé, ugyanis ez a legkönnyebben fogyasztható és emészthető dalcsokor, amit eddig letett az asztalra. Jól rímel erre a szándékára az is, hogy a mostanában készült interjúiban egyre többet beszél a mainstream zene természetéről. Vagy hogy például a Self klipjében mennyi aktuális híresség arcát használja fel deepfake technológiával, ezzel minél nagyobb port és nézettséget felverve.

Ha nyomon követjük a lemez promócióját, szintén észrevehető, hogy mekkora pénzzel meg lett tolva az egész, eddig például nem tudtam volna elképzelni, hogy valaha Wilson formátumú zenész lemezét fogják reklámozni a legnagyobb kijelzőn a Times Square-en, de elérkezett ez is. Őszintén örülök neki, mert a géniusza megérdemli a lehető legnagyobb sikert, viszont ezért súlyos árat fizetünk, mert ha egy mondattal kellene jellemeznem az anyagot, azt mondanám, hogy hiányzik róla a katarzis. Az a fajta, amit egy Drive Home, a The Raven That Refused To Sing, egy Pariah vagy egy Routine tudott és tud adni a mai napig. Nekem van egy olyan tippem, hogy érzékeli azt a betöltetlen űrt, amit David Bowie hiánya jelent, és készen áll a helyére lépni. Ez egyfelől nagyon jó dolog, mert a mainstreamben is nagy szükség van igényes és magas színvonalú produktumokra, és lehet, hogy nyertünk egy új David Bowie-t, másfelől ezzel együtt elvesztettünk egy Steven Wilsont.

Összegzés:

A ’The Future Bites’ fantasztikus dalgyűjtemény, de egyben egy lezárás is. Temetjük a régi bölcsész progrockert és itt van az új Wilson, aki zenéjével bár arénákat tölt meg, de egyre inkább leegyszerűsíti a zenei nyelvezetét, amelyből most már teljességgel hiányzik a megszokott katarzis.

Pontszám: 7


A legfrissebb Hard Rock-hírekért kattints ide!


 

Megjelenés: 2021
Kiadó: Caroline International
Stílus: progresszív rock/pop
Származás: Nagy-Britannia

Zenészek:

Steven Wilson – ének, gitár, billentyűs hangszerek, sampler, basszusgitár, programozás, ütőhangszerek
David Kosten – programozás, billentyűs hangszerek, dobok
Michael Spearman – dobok, ütőhangszerek
Nick Beggs – basszusgitár, stick
Adam Holzman – billentyűs hangszerek
Richard Barbieri – billentyűs hangszerek
Jason Cooper – ütőhangszerek
Blaine Harrison – vokál
Jack Flanagan – vokál
Elton John – beszédhang
Bobbie Gordon – vokál
Crystal Williams – vokál
Wendy Harriott – vokál
Fyfe Dangerfield – vokál
Rotem Wilson – vokál
The London Session Orchestra – vonós hangszerek

Dalcímek:

1. Unself
2. Self
3. King Ghost
4. 12 Things I Forgot
5. Eminent Sleaze
6. Man Of The People
7. Personal Shopper
8. Follower
9. Count Of Unease

 

 

Megosztás