Steven Wilson: To The Bone

írta Wardrum | 2017.10.22.

Megjelenés: 2017

Kiadó: Caroline International

Weblap: www.stevenwilsonhq.com

Stílus: progresszív / art rock

Származás: Nagy Britannia

 

Zenészek

Steven Wilson – ének, gitár, basszusgitár, billentyűk
Ninet Tayeb, Sophie Hunger – ének
David Kollar, Paul Stacey – gitárok
Nick Beggs, Robin Mullarkey – basszusgitár
Adam Holzman – billentyűk
Craig Blundell, Jeremy Stacey – dobok
Pete Eckford – ütőhangszerek
Mark Feltham – harmonika
The London Session Orchestra – vonós hangszerek

Dalcímek

01. To The Bone
02. Nowhere Now
03. Pariah
04. The Same Asylum As Before
05. Refuge
06. Permanating
07. Blank Tapes
08. People Who Eat Darkness
09. Song Of I
10. Detonation
11. Song Of Unborn

Értékelés

Idő. Az olyan komoly zenészek lemezeinek, mint Steven Wilson, mindig időt kell hagyni, hogy érjenek, munkálkodjanak a hallgatóban. És most először jött ki olyan lemez az angol úriember kezei közül, amiről ezt nem nagyon lehet elmondani. Az előzetes nyilatkozatok és beharangozók elég egyértelműen sejtették, hogy ez a lemez hangulatában és összetettségében szellősebb és könnyebben befogadható lesz, mint az eddigi anyagok. Véleményem szerint már az előző, Hand.Cannot.Erase. lemez is ebbe az irányba kacsintgatott, de ez a mostani mű még ölesebb léptekkel halad egy szélesebb közönség felé. Vajon baj-e ez?

Minden perspektíva kérdése. Itt az enyém: Wilson keze alatt bármi arannyá válik. Legyen az produceri munka, kollaboráció vagy saját lemez. De! Nagyon gyorsan hozzáteszem, hogy bár a szóló-életműben szép számmal találhatóak olyan dalok, amiket örökre a szívembe zártam, viszont én sose fogok megbékélni azzal, hogy Wilson szólista ambícióinak áldozatul esett minden idők egyik legjobb bandája, a Porcupine Tree. Én minden szólólemezt ebből a perspektívából szemlélek, ez azonban szerencsére nem akadályoz meg abban, hogy ezeket a szólólemezeket a helyükön kezeljem. És az biztos, hogy a ’To The Bone’-nak szintén nagyon magas polcokon van helye, ugyanis annak ellenére, hogy nagyon könnyedre lett véve a hangulat, a lemez természetesen a megszokott és elvárt lehengerlően magas – színvonalat nyújtja. Nagyon érdekes egyébként, hogy első nekifutásra valóban popos a hangvétel, de tüzetesebben megvizsgálva az anyagot az tűnik szembe, hogy Wilson az összes eddigi stílusjegyét és jellemzőjét ötvözte egy zseniális arányossággal kikevert turmixba.

Van itt nem egy és nem is kettő olyan dal, amit vígan műsorra tűzhetne bármelyik rádió, de akadnak olyan meredeken elvont dalok is, amik után bármelyik prog rajongó elégedetten csettinthet. Sokszor még a Porcupine Tree-hangulatok is visszaköszönnek, ám ezekből a kvázi múltidézésekből sajnos nagyon tud hiányozni a néhai banda többi tagjának zsenije.

Szeretnék szót ejteni a két vendégénekes hölgyről: Ninet Tayeb már megszokott vendég Wilson stúdiójában, ám ennek ellenére – vagy éppen emiatt – továbbra is lehengerlően jól illeszkedik és illik ebbe a zenei kontextusba. A csodálatos Pariah című dalban a művésznő pedig olyat megy, amit én személy szerint évek óta nem hallottam ebben a műfajban. Sophie Hunger pedig az egészen hipnotikus Song of I-t dúsítja föl kellemesen simogató hangjával, ez a dal szintén maradandó élmény, főleg a szürreális klippel együtt.

Klipek terén egyébként én egy kicsit haragszom Wilsonra, ugyanis nagyjából tizedannyi kreativitás van ezekben a hangosfilmekben, mint az eddigiekben. Erre jó példa a Pariah klipje. Én őszintén soha nem fogom megérteni, milyen funkciója van azoknak a zenés videóknak, amikben összesen annyi történik, hogy zavarbaejtő közelségből nézhetjük az előadókat.

A Nowhere Now se javít sokat a helyzeten, bár ott legalább a forgatási helyszínek izgalmasak. Így vagy úgy, ha a jelen videók közül bármelyiket odatesszük a The Raven That Refused To Sing, a Drive Home vagy a Routine című káprázatos mesterművek mellé, akkor nem nagyon van miről beszélni.

Úgyhogy klipek terén is megfigyelhető az egyszerűségre való törekvés, emellett némi nárcizmus is. Sok nyilatkozat előzte meg ezt a lemezt, melyekből előre tudhattuk, hogy milyen hatások alatt dolgozott Wilson, valamint hogy milyen irányt kívánt megvalósítani a lemezzel. A hatások közül ami nekem nagyon-nagyon fület szúrt, az egyértelműen a Peter Gabriel-párhuzam. A ’To The Bone’ sok elemében és hangulatában idézi a mestert. És ez lehet egyfajta célkitűzés is, hiszen ő a saját zenéjével arénákat tölt meg, és kicsit olyan, mintha Wilson is ebbe az irányba szeretne menni. De lehet akár főhajtás is, ezt sose tudjuk meg. A másik nagyon nyilvánvaló párhuzam pedig az ABBA, ami természetesen a Permanating című dalnál merül fel. Értem a szándékot, aminek szellemében ez a tétel íródott, ennek ellenére is az album Achilles-sarkának tartom. De szerencsére ez csak egy dal a tizenegyből.

Nagyjából ugyanezt tudom elmondani egyébként az egész lemezről is. Érzem és értem, hogy milyen intenciók és motivációk mentén íródott, ezt elfogadom és élvezem is. (Bár igazából Wilson művészetét sose esett nehezemre elfogadni, élvezni meg még annyira sem.) Minden lemeze egy merész kötéltánc, egyensúlyozás a befogadhatóság és a progresszivitás között. Első ránézésre úgy tűnhet, hogy most inkább a befogadhatóság felé billent a költő, de amíg kapunk azért olyan dalokat is, mint mondjuk a Detonation, addig nem érdemes temetni a progresszivitást sem.

Pontszám: 8