Steven Wilson: The Raven That Refused To Sing (And Other Stories)

írta nagybandi | 2013.02.26.

Megjelenés: 2013

Kiadó: Kscope Records

Weblap: http://stevenwilsonhq.com/

Stílus: Progresszí­v rock

Származás: Anglia

Dalcímek

Értékelés

Mikor túl voltam az album első meghallgatásán, úgy döntöttem, nem fogalmazok meg magamban semmit és nem írok a lemezről egyelőre egy árva betűt sem. Olyan érzésem volt, hogy ebben az anyagban sokkal, de sokkal több van, mint ami egyszeri hallás után az emberben le tud ülepedni. Azon zenék közé tartozik, melyek igénylik a többszöri lejátszást, a bensőségesebb megismerést, a befogadást. Amit itt alapjában véve hallunk, az a jazz, a jazzrock, a hetvenes évek nagyágyúinak nyomdokain haladó zenefolyam, az akusztikus hangszerekkel kísért csodálatosan szép és érzelmesen lágy ének, az elvont, és nehezebben befogadható fúziós zene olyan masszává gyúrva, amely első körben mindössze kerülgeti, kóstolgatja, lebegteti a hallgatót. Aztán mikor másodszor és harmadszor hallgatom, már leültet, belém harap, átitat, megfertőz és magával ragad, nincs mese, elvarázsol. Elvarázsol, ahogy az előző Steven Wilson lemez is tette, nem jobban, nem kevésbé – ugyanúgy. Annak ellenére azonban, hogy a kettő között eltelt idő nem kimondottan sok – bő egy év –, itt teljesen más irányba haladunk, mint a ’Grace For Drowning’ idején 2011-ben. A sok helyen bonyolult dzsesszes fordulatokat felvonultató, máshol mintegy kontrasztként könnyedén lebegő témákkal gazdagított albummal most egy jóval rövidebb zenei anyagot kapunk. Ez mindenképp a lemez előnyére válik, hiszen így jobban áttekinthető, könnyebben befogadható az itt hallható és amúgy egyáltalán nem könnyed progresszív muzsika.

Az említett dzsesszes elemek mellett a régi Genesis és Yes, valamint a korai Pink Floyd hatása nagyon kiérződik; talán mindez Alan Parsons-nak köszönhető, aki bevállalta és tökéletes hangzással látta el a ’The Raven...’-t. Ne felejtsük, ő volt az, aki annak idején mérföldkőnek számító megszólalással ruházta fel a ’Dark Side Of The Moon’ című Floyd lemezt is. Mindezeken felül feltételezem részben szintén az ő személyéhez kapcsolható, hogy a hangszerek között számtalanszor felhangzik a Mellotron egyedi hangja is, mely időutazásra szólít fel, és visszarepít minket Karmazsin Király udvarába, ugyanis a King Crimson legendás első lemezének hangulata kétségtelenül ott lebeg az egész album felett.

A dalok nagyon változatosak, legjobb példa erre talán a 10 perces The Holy Drinker. A jazzrockos kezdéssel a zenészek igen magasra teszik a mércét; őrült ritmusváltásokban bővelkedő, szinte improvizatív játék szaxofonnal fűszerezve, rockos folytatás, majd kicsit fellélegzünk Wilson melankolikus dallamaival, aztán hirtelen a levegőbe hasít a billentyű és a gitár, aztán visszatérünk a fő témához. Nem a lemez csúcspontja, de a legérdekesebb dal, mely igencsak magán hordozza a ’The Raven...’ jellegzetességeit. Szenzációs még a The Watchmaker és az albumzáró (egyben címadó) The Raven That Refuse To Sing is, ezekben a dalokban Wilson szívszorító éneke és dallamai talán a legszebbek azok közül, amiket valaha hallottam tőle. Mindezek mellett természetesen a többi három dal sem törpül el. A nyitó Luminolt már ismerhetjük a mexikói koncert DVD-ről, itt hangzásban egy kicsit eltér, de gyakorlatilag ugyanazt kapjuk stúdió verzióban. A Drive Home floydos lebegése és a The Pin Drop progresszivitása ugyancsak minden igényt kielégít.

Tökéletes mű, de ennek ellenére sem mondhatom ki kerek perec, hogy ez lesz 2013 legpazarabb progrock lemeze. Nem jelenthetem ki, de nem csak azért, mert messze még az év vége, hanem mert az aranyéremért már a célegyenesbe érkezett egy csapat Lengyelországból is – szintén egy zseniális alkotással. Azonban ne rohanjunk ennyire a dolgok elejébe, ez már egy másik történet...

Pontszám: 9.5