Május 29-én jelent meg az ’EI8HT’, a Shinedown legújabb stúdióalbuma. A címe első pillantásra egyszerűen arra utal, hogy ez a banda nyolcadik lemeze, ugyanakkor ennél valamivel többet is jelent. A (fektetett) nyolcas szám a végtelen szimbólumával is kapcsolatba hozható, ami jól illeszkedik az anyag visszatérő témáihoz: a kitartáshoz, az újrakezdéshez, a túléléshez és az állandó fejlődéshez. Ezek a gondolatok szinte végigkísérik az egész lemezt, akár a dalszövegeket, akár a dallamokat figyeljük.
2008-ban találkoztam először a Shinedown nevével, amikor a ’The Sound Of Madness’ dalai és videóklipjei szinte megkerülhetetlenek voltak a magyar zenetévék és rockrádiók kínálatában. A floridai zenekar 2003-ban debütált a ’Leave A Whisper’ albummal, az igazi áttörést azonban a már említett 2008-as ’The Sound Of Madness’ hozta el számukra. A Second Chance, a Sound Of Madness, vagy az If You Only Knew nemcsak a banda legismertebb dalai közé tartoznak, hanem azóta a modern rock meghatározó szerzeményeivé is váltak.
Bár a Shinedown az Egyesült Államokban az elmúlt két évtized egyik legsikeresebb rockzenekarává nőtte ki magát, Európában soha nem tudott hasonló népszerűségre szert tenni. Nevük természetesen ismerősen cseng a rockrajongók körében, ám kontinensünkön inkább kultikus státuszt vívtak ki maguknak, mintsem széles körű ismertséget. A magyar közönségnek ráadásul kevés alkalma volt élőben találkozni velük, a zenekar első koncertjére a Barba Negra Trackben került sor 2018-ban, aztán 2022-ben -ben a Groupama Arénában, amikor az Iron Maiden vendégeként léptek színpadra.
A rajongókat nem érte váratlanul az új album érkezése: a Dance, Kid, Dance, a Three Six Five, a Searchlight és a Killing Fields már hónapokkal korábban megjelent kislemezként, így az anyag kiadása hosszabb ideje a levegőben lógott. A Warner egyébként a gyűjtőkre is gondolt, hiszen az ’EI8HT’ több különböző vinylváltozatban került a boltokba. A klasszikus fekete kiadás mellett evergreen és orange smoke színekben, pink/fekete/fehér fröccsöntéssel is készült több limitált exkluzív változat mellett.
A külsőségeknél azonban természetesen sokkal fontosabb maga a zene. Márpedig a Shinedown ezúttal sem fogta vissza magát. A tizennyolc dalos játékidő első látásra talán túlzásnak tűnhet, de a zenekar korábban elárulta, hogy eleve dupla vinyl kiadásban gondolkodtak, ami részben magyarázatot ad a bőséges játékidőre. Viszont bennem azért felmerült a kérdés, hogy vajon sikerül-e végig fenntartani az érdeklődést. A válasz egyértelmű: igen. Az albumon gyakorlatilag nincs üresjárat.
Az At The Bottom rögtön erős kezdésnek bizonyul. Egyetlen zongoraleütéssel és Brent Smith érzelmes énekével indul, majd a fokozatosan bekapcsolódó hangszerek és effektek építik fel a dalt, mielőtt egy hatalmas refrénben teljesedne ki. Az At The Bottom remekül összefoglalja mindazt, amit a Shinedowntól megszokhattunk: egyszerre erőteljes, dallamos és érzelmes. Nyitódalként tökéletesen működik, hiszen annyira fülbemászó, hogy az ember azonnal újra meg akarja hallgatni. A tempót a Dance, Kid, Dance viszi tovább, amely az album egyik legenergikusabb darabja.
A Burning Down The Disco meglepő, rapes kezdését és felszabadult, játékos hangulatát a Three Six Five töri meg. Ez a dal az album érzelmi középpontja (vagy inkább mélypontja), amely az elvesztett szerettek emlékét dolgozza fel. A tagok szerint azok, akik már nincsenek közöttünk, valójában nem tűnnek el teljesen, hiszen mindaz, amit tanítottak nekünk, tovább él bennünk. A szerzemény alapját elsősorban a dob és a billentyűs hangszerek adják, miközben a gitárok ezúttal tudatosan háttérbe húzódnak. Smith végig visszafogottan énekel, hangjából pedig folyamatosan kiérezhető a melankólia és a fájdalom, ami tökéletesen illeszkedik a dal témájához.
A Young Again középpontjában az idő múlása áll. Arról szól, hogy miközben az ember a mindennapokat éli, szinte észre sem veszi, hogy fokozatosan maga mögött hagyja a gyerekkort és a fiatalságát. A Dizzy egy könnyedebb, játékosabb szám, amely a szerelem okozta „szédülést” próbálja körülírni. A dal azt az érzést ragadja meg, amikor valaki annyira hatással van ránk, hogy szinte elveszítjük a talajt a lábunk alól.
Az Impostert zeneileg nem érzem olyan erősnek, mint az album többi dalát, nem úgy, mint a következőt, a Machine Gunt, amely számomra az album leginkább odacsapó darabja. Nyers energiája és a pörgős dobtémák agresszív lendülete azonnal magával visz, a refrén pedig első hallgatás után is könnyen bemászik az ember fejébe (fülébe). Az Outlaw lassan bontakozik ki, tökéletes felvezetése a lemez másik zúzós tételének, a Safe And Soundnak. Utóbbiban az elektromos gitár, a basszus és a dob hatalmas energiát szabadít fel, amit az énekes erőteljes előadásmódja csak tovább fokoz. A Searchlight kellemes, lassú ballada, amelyben a hegedű üdítő színfoltot jelent, és számomra helyenként a régebbi Shinedown-dalok hangulatát idézi.
A Bear With Me ritmusával és hangulatával kissé kilóg a megszokott Shinedown-sablonból, de éppen ezért működik jól. A második félidőben a Deep End modernebb megszólalásával hívja fel magára a figyelmet, az elektronikus elemek pedig új színt visznek a hangzásba. A Back To The Livingben a zongora dominál, és mivel az énekes ma is a zenekar egyik legstabilabb pontja, itt különösen jól hallható, milyen könnyedén vált az erőteljes és az érzékenyebb megszólalások között. A dal a talpraállásról és az újrakezdésről szól, arról, amikor valaki egy nehéz időszak után ismét képes visszatalálni önmagához. A Wide Open és a So Glad You Asked az album két legérzelmesebb darabja. Előbbi a nyitottságról és a múlt terheinek elengedéséről szól, míg utóbbi az őszinte kommunikáció fontosságát helyezi középpontba. A lemez zárótétele, a The Pilot akusztikus gitárral indul, amelyhez Brent Smith kellemes hangszíne tökéletesen illeszkedik. A dal mondanivalója az album – és talán az élet – egyik legfontosabb kérdését járja körül: a saját sorsunk feletti irányítást. Mintha az album során felvetett kérdésekre adna választ, szinte láthatatlan keretbe foglalva ezzel az egész lemezt. A visszatérő „I’ve got the wheel, I am the pilot” sor azt hangsúlyozza, hogy végső soron mindannyian a saját életünk irányítói vagyunk, még akkor is, amikor az előttünk álló út bizonytalannak vagy nehéznek tűnik.
Összegzés:
A Shinedown ma már egyértelműen a dallamközpontú, rádióbarát modern rock egyik meghatározó szereplője, és az ’EI8HT’ tökéletesen tükrözi ezt az irányt. A lemez ugyan nem a zenekar legkeményebb anyaga, cserébe tele van erős refrénekkel, emlékezetes dallamokkal és olyan témákkal, amelyek sok hallgató számára ismerősek lehetnek. Hangszerelés terén is tudatosan egyensúlyoz a modern és a klasszikus elemek között: a zúzós gitártémák mellett fontos szerepet kapnak a billentyűs hangszerek, az elektronikus megoldások, sőt helyenként még a vonósok is, ami változatossá teszi a közel nyolcvanperces játékidőt.
Pontszám: 9
Megjelenés: 2026
Kiadó: Atlantic Records / Warner Music Group
Stílus: melodic heavy rock
Származás: USA
Hivatalos hazai forgalmazónál kapható fizikai formátumok: CD, zöld és magenta vinyl
Zenészek:
Eric Bass – basszusgitár
Barry Kerch – dob
Zach Myers – gitár, bendzsó
Brent Smith – ének
Dave Bassett – vokál, billentyűs és vonós hangszerek, lap steel gitár
Dalcímek:
01. At The Bottom
02. Dance, Kid, Dance
03. Burning Down The Disco
04. Three Six Five
05. Young Again
06. Dizzy
07. Imposter
08. Machine Gun
09. Outlaw
10. Safe And Sound
11. Searchlight
12. Bear With Me
13. Deep End
14. Killing Fields
15. Back To The Living
16. Wide Open
17. So Glad That You Asked
18. The Pilot
Legutóbbi hozzászólások