Október 2-án, azaz ma folytatja Oslóban ‘Free To Love’ elnevezéssel európai turnéját a Duran Duran, amely a nyári koncertkör során 14 év után Budapestre is visszatért. Simon Le Bonék június 28-án a Papp László Budapest Sportarénában bizonyították, hogy közel öt évtized után sem csupán a nosztalgiából élnek.
Nincs megállás a Duran Duran háza táján: a zenekar a nyári európai koncertek után ősszel ismét útra kel. Október 2-án Oslóban indul az újabb kör, majd többek között Stockholm, Hamburg, Köln, Glasgow, Belfast, Birmingham, Liverpool, Leeds, Brüsszel és Párizs következik, október 31-én pedig Londonban, az O2 Arenában rendezik meg a különleges Danse Macabre Halloween Partyt.
Az újabb európai kör apropóján most visszatekerem az időt nyár elejére. Június végén egy régi, magammal szembeni tartozásom került kiegyenlítésre. Egy legendás zenekar látogatott hozzánk, amely 14 év után jött vissza Budapestre. Alapvetően gyerekkori, még általános iskolás időszakom körüli kötődésem van a zenekarhoz. Nem kell ehhez más, csak egy nővér, aki felteszi a sztárok képeit a falra az akkori Bravo magazinból, és hallgatja kazettáikat, amelyek – mint azóta kiderült – időtlen slágerek zenei bölcsői. Pont azok a lemezek forogtak a lejátszóban akkor, amelyek a Duran Duran hosszú távú sikerének alapkövei, esszenciái, és koncertműsoruk vázát is képezik: elsősorban az 1981–1986 közötti időszak albumai.
Ugyan nem magamtól kerültek a lejátszóba ezek az albumok, mégis rögzültek a dalok, a dallamok és a refrének, amelyek gyorsan felszínre törtek a kezdés után. A kérdés, ami foglalkoztatott a koncert előtt, az volt, hogy ez az időtlen „szintipop”, „alternatív pop” vagy „new wave” kategóriába sorolt zenekar, amely időközben bekerült a Rock & Roll Hall of Fame-be is, ennyi évtized távlatából egy nosztalgiaestet fog tartani, vagy új lemezeit is felölelve rakja össze az esti dalcsokrot?
Mint sokaknak, nekem is a Duran-zenészek fiatalkori képei maradtak meg leginkább, amelyeket a hanghordozókon, magazinokban és videóklipekben láttam. Persze tudtam, hogy közben elröppent közel öt évtized, és ahogy a zeneipar, úgy ők is megváltoztak külsőben, öltözködésben és zenében egyaránt. A lényeg azonban az, hogy a mai napig jó formában vannak a tagok!
Külön öröm volt számomra, hogy az Angliában alakult zenekar klasszikus felállásának öt zenészéből (Simon Le Bon – ének, Nick Rhodes – billentyűs hangszerek, valamint a csak névrokon Taylorok: John Taylor – basszusgitár, Roger Taylor – dobok, Andy Taylor – gitár) négy ott volt Budapesten a színpadon.
Ennyi idő után is együtt turnéznak úgy, hogy a hosszú évek alatt volt jövés-menés a zenekarban, mégis a sors, a zene, az idő, a barátság – ki tudja még, mi – újra összeterelte őket. Mint arról a ‘Greatest Hits’ albumuk újrakiadása alkalmából írtunk, Andy Taylort egy komoly betegség tartja állandó harcban. Így nem tudhatjuk, hogy a 2006-os második kiválása után visszatér-e még a zenekarba…
Fontosnak tartom kiemelni, hogy ők is jelentős hatással voltak számos zenekarra és a divatra, miközben őket is számos zenész és rockzenekar inspirálta. Az est számomra legpozitívabb érzése pont az volt, hogy a négy zenész és az állandónak mondható vendégművészek egy olyan koncerttel ajándékoztak meg, amely nem hagyott bennem kérdőjelet afelől, hogy a Duran Duran még mindig egy aktív zenekar. Remélhetőleg hamarosan új nagylemezzel is jelentkeznek, és a ‘Reportage’ munkacímű album végül piacra kerül.
A műsor hosszabb volt, mint amire számítottam. Úgy gondoltam, másfél órás lesz a show, de majdnem két órát játszottak. 21 dalt kaptam – ha egynek számítom az összedolgozott dalokat –, így elégedetten távoztam a ráadás végén. Jelen turnén négy vendégzenész segíti a zenekar előadását estéről estére. A két háttérénekes hölgy, Anna Ross, aki 2006 óta kíséri a zenekart a világ körüli turnékon, és Rachael O’Connor, aki 2023-ban csatlakozott a Duranhoz. Simon Willescroft szaxofonos szintén 2006 óta van a zenekarral.
A hölgyek mindegyike kapott lehetőséget az este folyamán kiemelkedni, a színpad elején együtt énekeltek Simon Le Bonnal, ugyanúgy, ahogy Willescroft is több dalban csillogtatta szaxofontudását a színpad elején.
A negyedik „vendégzenész” Dom Brown gitáros. Ő Andy Taylor és Warren Cuccurullo után érkezett 2006-ban a zenekarba, így nem véletlen az idézőjel. A négyből hárman már húsz éve kísérik a Duran Duran produkcióját, és nem csak a koncerteken.
Dom Brown nem mellesleg elismert angol gitáros, dalszerző és producer. Szokás szerint ezen az estén is a mindig erős Duran zenei alapok színezését látta el gitárjátékával. Felvonultatta a klasszikus gitárformák többségét: Strato- és Telecaster, valamint egy Les Paul segítségével hozta a tökéletes gitártémákat és szép szólóit. A show vizuális körítése – brutális fények, három hatalmas kivetítő és a rajtuk futó kiváló minőségű háttérképek – nemcsak a fotózást segítette, gyakorlatilag nappali világosságot hozva a színpadra, hanem jelentősen növelte a kiváló és aktív hangulatot is.
Le Bon énekteljesítménye hibátlan volt, kommunikációja a közönséggel több mint rutinos. A nem zenei profilú oldalakon kiemelt, a választások után szerepet kapó magyarországi vezetésre tett megjegyzése számomra kimaradt, mert pont ekkor tettem le a fényképezőgépet az Aréna egy őrzött helyére, így már csak visszatérve, a közönségben hallottam a történetet. Az Ordinary World előtt pedig szinte hagyomány egy Le Bon-beszéd. Most a venezuelai földrengés áldozataira emlékezett ezzel a szerzeménnyel. Nick Rhodes a szintetizátorok mögött – szokásához híven kissé háttérbe húzódva – játszotta a dalok elektronikus billentyűs alapjait, míg a dobon precíz játékával Roger Taylor nem engedte, hogy bármelyik dal is szétcsússzon.
Ki kell emelnem John Taylor basszusgitárost, aki Dingwall hangszereivel – amelyekből bármelyiket elfogadnám – minden dalban valami pluszt adott. Azt a pluszt, amiért a mai napig is fölkerül a lemezjátszómra egy-egy Duran „bakelit”. Játéka átszólt minden dalon, gyanítom, nem véletlenül került különös hangsúly és talán egy picivel nagyobb hangerő is erre a hangszerre és az ő játékára. A Duran hangzásvilágának egyik kulcseleme ő, amit a dob, a gitár és az elektronikus billentyűs hangszerek tesznek teljessé és stílusspecifikussá.
A három hangszedős basszusgitárok gyönyörű hangzása föltette az estén az i-re a pontot nálam. Nem véletlen, hogy a Bass Player Magazin John Taylornak ítélte oda 2021-ben az Életműdíjat A mentaszínű gitárján lévő „A” betűről, ami engem az „Anarchia” jelére emlékeztet, szívesen megkérdeztem volna.
Az este közönségét alapvetően az 50 pluszos korosztály adta, de ennek ellenére mellettem és a hátsó részeken is számos fiatal, húsz év alatti nézőt és néhány gyermeket is láttam. És a hangulat, amiért sosem csak egyszemélyben a zenekar a felelős, tökéletes volt. Vevő voltam mindenre, ahogy a közönség többi része is aktívan reagált, legyen az éneklés, a telefon vakujának használata, taps, integetés vagy bármi, amit Le Bon kért.
Örülök, hogy részese lehettem a számomra hiánypótló koncertnek. Sajnáltam volna, ha ismét ki kell hagynom őket. Bízom benne, hogy a most futó turné nem az utolsó Európában! Ha van egy kis szerencsénk, hazánkat a jövőben sem fogják kihagyni a turnéállomások közül. Úgy marad meg bennem ez a sztárzenekar, mint egy lassan 50 éves zenei legenda, amely a nehézségein átlendülve életben tudott maradni, és folyamatos alkotásával meg tudta tartani rajongóit. Így ők is a nagy zenekarok közé emelkedtek – és ott is maradtak.
Dallista:
Is There Something I Should Know? / The Wild Boys / A View To A Kill / Hungry Like The Wolf / INVISIBLE / Evil Woman / Lonely In Your Nightmare – Super Freak / The Reflex / Ordinary World / Come Undone / New Moon On Monday / The Chauffeur / Notorious / Free To Love / White Lines (Don’t Don’t Do It) / Careless Memories / Planet Earth / (Reach Up For The) Sunrise / Girls on Film – Psycho Killer // Save A Prayer / Rio
Beszámoló és fotók: Török Tamás (TT)
Köszönet a bejutásért a Green Stage Productionnak!
Legutóbbi hozzászólások