„Sometimes you shine and sometimes you’re down”: Shinedown, New Friend Request – Barba Negra Track, 2018. 06. 18.

A címben szereplő idézet még a kezdeti sikerek idején hangzott el egy Brent Smith-interjúban és előrevetítette az énekes későbbi küzdelmét a siker „velejáróival”, de ma már határozottan az látszik, hogy a „shine”-időszakát éli a zenekar.

A történet elejéhez tartozik, hogy Smith Dreve nevű előző bandájának lemezszerződése volt az Atlantic Recordsszal, amit a kiadó úgy bontott fel a zenekarral elég gyorsan, hogy Smithhez viszont ragaszkodtak és újabb lehetőséget adtak neki az építkezéshez. Mozgalmas 17 év és 3 tagcsere után 6 stúdióalbum és 10 millió eladott lemez a gyorsmérleg, a Shinedown népszerűsége töretlen, komoly rajongótáboruk van Európában és – mint ezen az estén kiderült – Magyarországon is, nem véletlen, hogy a világsztárokra szakosodott Live Nation szervezi a 100 (!) koncertből álló turnéjukat, amelynek Budapest volt a 46. állomása, először jártak nálunk. Amúgy meg a Shinedown nevet egy festmény ihlette, amelyet az első basszer Brad Stewart számára festett egy közös barátjuk.

Már sokszor szóba hoztam a korai és pontos kezdés hátrányait, amiből részesült az előzenekar New Friend Request is, akik tagadhatatlan lendülettel és lelkesedéssel, de mérsékelt sikerrel próbálták tűzbe hozni a színpad előtt gyülekező közönséget modern metaljukkal.

Az igazsághoz tartozik, hogy a tagadhatatlan lendületen és lelkesedésen kívül más értéket nem nagyon fedeztem fel a műsorukban, hamisak voltak, rosszul szóltak, a hosszúra sikerült és fellengzős összekötő szövegek pedig megtörték az egész ívét. Már-már az fogalmazódott meg bennem, hogy korai volt bizalmat szavazni a csapatnak és nagyszínpados rutin nélkül a Shinedown elé tolni őket, dehát nem kezdőkről van szó, meg a fellelhető zenei anyagaik is rendben vannak.

Ráadásul ezen az estén Kovács Zoltán (Depresszió) segítette ki őket basszusgitáron és a szet végén beugrott Karai Anna (LifeHack) is, színesítendő a zárást (meg a látványt), de ezzel együtt sem volt egyben a produkció. Nagy kár, mert ebből sokkal többet lehetett és kellett volna kihozni.

Nagy kontrasztot vártam a főattrakciótól és megérte várni, mert 20:25-kor színre lépett Villany Leó, majd a Shinedown és az Attention Attention intrójával valami nagyon más következett. Először ránk szabadították a Sound Of Madnesst 2008-ból, majd időutazás vette kezdetét az albumok között, az viszont csak a show végére derült ki, hogy az időutazásból kimarad az első két lemez.

Ritka jó fizikai és mentális formát mutatott a csapat, az alapító-dobos Berry Kerch stílusa ugyan nem kiemelkedő és nagy fókusz nem is került a játékára, de amit összecsépelt, az a tisztes iparosmunka tízpontos felsőfoka.

A basszer-billentyűs (meg néha még gitáros is) Eric Bass (stílszerű, de igen, ez a valódi neve) Flea módjára pörgött és ugrált a színpadon, és a lendület hamar átragadt a beugró Joshua Levi Sturm gitárosra is, aki a második gyermeke születése miatt átmenetileg háttérbe vonuló Zach Myerst helyettesíti a turnén. Josh Sturm után kicsit nyomozni kellett, mert sokat nem tudtam róla, és az derült ki, hogy egyrészről a Kairos (nem a magyar, nem a német, hanem az amerikai Kairos) nevű formáció tagja és mellékesen Lacy Sturm férje és kísérőzenésze, aki nem mellékesen a Shinedown előzenekara volt a 2017-es amerikai turnén, itt figyelhettek fel a gitáros kiváló játékára, összeállt a kép!

Foci VB-hangulatban azt mondom, hogy ennyit a hátvédsorról és következzen Brent Smith, aki az egycsatáros felállás Messijeként lőtte a Shinedown bombagóljait a 80 perces meccs alatt. A Messi-hasonlat megállja a helyét termetben és kvalitásban egyaránt, mert rendkívül magabiztos, és a közönséggel nagyon jól kommunikáló frontemberről van szó. Nekem kicsit hosszúnak tűntek ugyan az összekötő szövegei, amiből a másnyelvű környezetben nem is ült minden, de mentségére szól, hogy nagyon tisztán beszélt az anyanyelvén, meg 1-2 „köszönöm” erejéig a miénken is.

Essen szó a közönségről, ami a jó ötezres Barba Negra kb. felére volt elég nominálisan, viszont „teljesítményben” felért egy teltházzal, körülöttem mindenki kívülről fújta a szövegeket, headbang-tapsi-ugribugri, ennyi jó csajt meg ritkán látni ebben a műfajban, fesztiválhangulat volt a javából!

A műsorból – mint említettem – hiányzott az első két lemez (ami lehetett akár véletlen is) és – érthetően – kicsit fokozott hangsúlyt kapott a májusban megjelent új album, a műsor többi része viszont arányosan merített a repertoárból, de belefért mellé a nagysikerű ’The Expendables’-filmzene Diamond Eyes és a végén a Lynyrd Skynyrd 1973-as Simple Manjének előremutató feldolgozása is.

Két megmozdulás mindenképpen szót érdemel, az egyik a show közepén a State Of My Headre kiprovokált mobilfény-orgia (ilyet azért már láttunk máshol), a másik az Enemies alatt történt, ilyet viszont kevesebbet látni. Az énekes Brent Smith kettévezényelte a közönséget és minimális biztonsági kíséret mellett és sztárallűrök nélkül végigvonult a nézőtéren a keverőpultig az amatőr mobilfotósok legnagyobb örömére.

Sok effekttel, de az élő hangzást nem megerőszakolva játszott a zenekar, éltek a kórusok is, azzal meg belopták magukat a szívembe, hogy nem rendeztek kötelező levonulást-visszatapsolást, hanem „one more for the road” kommentárral lezúzták a Devilt az új lemezről és elvonultak végtelenített gitárgerjesztéssel.

Kicsit lehetett volna hosszabb a műsor, csak ennyi bajom volt velük, amúgy meg a hét(fő) koncertje.

Sound Of Madness / Bully / Cut the Cord / Kill Your Conscience / I'll Follow You / The Human Radio / State Of My Head / Enemies / Unity / Brilliant / Second Chance / Diamond Eyes (Boom-Lay Boom-Lay Boom) / Simple Man / Devil

Szöveg: Dzsó
Képek: TT
Köszönet a Live Nationnek!
További képek ITT