A következők elé annyit, röviden, de muszáj: elég váratlanul adott ki a Saxon még egy feldolgozás-albumot. Sejtem én, hogy maradtak még felvételek a pandémia korszakából, amikor az első ilyen típusú lemez megjelent tőlük. Bár voltak fenntartásaim azzal a lemezzel is – mint ahogy az ilyen jellegű lemezekkel általában –, mindjárt az elején leszögezném, az  ’Inspirations’ jobban sikerült, mint ez a mostani, ott többségben voltak a jól sikerült átiratok, jelen esetben a mérleg nyelve inkább a rossz felé billen.

Ami pozitív vonása ennek a szelekciónak, hogy beválogattak olyan felvételeket, melyek a kiválasztott előadóknak nem a legnépszerűbb dalai: például a Cream Tales Of Brave Ulysses, a ZZ Top Chevrolet című felvételeit nem biztos, hogy az átlag rockrajongó ismeri. Alex Harvey nem tartozott a szupersztárok közé a fénykorában sem – ami korántsem jelenti azt, hogy tehetségtelen volt, sőt –, így a The Faith Healer, mely a The Sensational Alex Harvey Band egyik legnépszerűbb felvétele, sem mondható rockrádiós slágernek. A Saxon nem nyúlt hozzá a dal szerkezetéhez, megtartották a dal pszichedelikus hangulatát is, csak egy kis fazonigazítást végeztek rajta.

Nos, a problémám onnan ered, hogy általában mondva a dalokat ezúttal nem sikerült interpretálni a kívánt szinten. Pedig a kezdés, az Animals We’ve Gotta Get Out Of This Place hangulatát eltalálták, de közben eleget  tettek a metál elvárásainak is. A KISS Detroit Rock Cityjéhez viszont nem tudtak mit hozzátenni, a Rainbow Man On The Silver Mountainje Ronnie James Dio énekével megugorhatatlan akadály Biff Byfordnak, a Uriah Heep Gypsy örökzöldje pedig nagyon rosszul sikerült. Először is, ez a szaggatott, metálosított gitárriff nem jellemző az eredetire, nem is jó így, másodszor ezt a dalt nehéz elképzelni egy Hammond-gyilkos orgonaszóló nélkül,  Mindent összevetve a gitárszólóval egy jellegtelen metálnótává degradálták ezt a zseniális dalt. Sajnos nem tudok jót mondani a Nazareth Razamanaz, a The Who Substitute interpretációjáról sem, elmennek a hallgatóság mellett.

Érzésem szerint felesleges volt kiadnia két tribute-lemezt a Saxonnak, a kevesebb több lett volna – a kettőből lehetett volna összerakni egy erősebb szelekciót. Jobban járunk, ha inkább a legutóbbi stúdióalbumot, a ’Carpe Diem’-et hallgatjuk, jóval nagyobb élmény.