„Mindig akadnak elégedetlen rajongók” – Interjú Roger Gloverrel

Javában zajlik a Deep Purple ez évi világ körüli turnéja. Észak- és Dél-Amerika, valamint Ázsia után május vége óta Európában turnézik a veterán kvintett, ennek keretében július 16-án érnek Magyarországra. Nem olyan régen, a krakkói koncertjük előtt Roger Glovert telefonon értük utol. Egy kicsit hektikusan indult a kapcsolatfelvétel, mert amikor a recepciós úriember kapcsolta a számot, nem a célszemély szólalt meg: „Bocsánat, ez rossz szoba, hívd újra a recepciót! Én Ian Gillan vagyok.” Második kísérletre végül beszédbe tudtam elegyedni Mr. Gloverrel.

 Egy korábbi interjúban Ian Gillan azt mondta Simon McBride-ról, hogy „ő északír, így megvan a maga hozzáállása a dolgokhoz.” Mit gondolsz erről, hogyan látod újdonsült kollégádat a zenekarban?

 Nehéz pillanat volt, amikor gitárost váltottunk. Körülbelül három éve Don [Airey] mutatott nekem egy dalt, amiben ő játszott, és tényleg jó volt, de akkor ez csak érdekességnek tűnt, amúgy Simon sok éve az ő bandájában játszik. Aztán volt egy koncertjük, ahol én is beálltam egy dal erejéig, ez volt Simonnal az első tapasztalatom és tényleg kiválóan muzsikált. Amióta a Deep Purple-ben gitározik, rájöttem, hogy egészen kivételes tehetség. Másképp hangzik a játéka, más a zenéhez való hozzáállása és teljesen eredeti figura. Nehéz ilyet találni manapság, mert mindenki a hősökhöz akar hasonlítani. Részünkről egyértelmű volt, hogy őt választjuk. Vele megváltozott a banda: ha egy sütirecepthez hasonlítanám magunkat, ő egy új hozzávaló benne.

 Azt mondják, Simon McBride játéka a régi iskolában gyökerezik, Steve Morse egy modernebb gitáriskolát képvisel. Te ezt hogy látod?

 Nem igazán tudom értelmezni, hogy mi az új és régi iskola. Simon játéka sokkal inkább bluesalapú, Steve pedig minden stílusban otthon van, természetesen eltérő módon játszanak mindketten.

 Tavasszal néhány hétig dalokat írtatok a soron következő Deep Purple-albumhoz. Befejeztétek a munkát?

 Nem. Van pár ötletünk, de ezeket még ki kell dolgozni.

 Simon is részt vett a komponálásban?

 Természetesen, lehetetlen, hogy ne vegyen részt, ő az új katalizátor. Egy hard rock zenekarban a gitáros az egyik legfontosabb tag, persze, hogy részt vett a folyamatban.

 Nem okoz problémát a generációs szakadék Simon és a többi tag között? Több mint harmincéves korkülönbségről beszélünk.

 Egyáltalán nem, teljesen jó a személyes kapcsolatunk. Így a hetvenes éveimben zenészként sokkal fiatalabbnak érzem magam, így ez a korkülönbség egyáltalán nem számít. Olyan előfordul, hogy felidézünk egy dalt a hatvanas évekből és ő nem ismeri, de ez nem gond.

 Az utóbbi tizenegynéhány évben a koncertműsor nem túl sokat változott.  A vázat mindig a ’Machine Head’ dalai adják, a Perfect Strangers is állandó része a show-nak, egy-egy meglepetés időnként belekerül, most ilyen például az Anya a ‘The Battle Rages On’ albumról. Nem gondoltatok arra, hogy lecserélitek a ’Machine Head’ dalait az ’In Rock’ vagy a ’Fireball’ nótáira?

 A koncertprogram mindig egy őrjítő dolog, minden rajongónak megvan a személyes kedvence. Sajnos vannak dalok, melyek egyszerűen nem működnek a színpadon és sokan nem értik, hogy a szetlista nem egyszerűen a dalok listája, ez maga a show, az egésznek van egy íve. Minden dalnak megvan a maga helye az elején, a közepén és a végén is. Ezt nem akarjuk feladni, ez így működik élőben. Ha állandóan változtatnánk a koncertprogramot, kikészülnénk. Sokan kritizálják, de nem akarunk ezen változtatni, hozzá is szoktunk. Hadd meséljek ezzel kapcsolatban egy történetet! Egyszer egy komikus fellépett egy klubban, sok időt töltött a műsor összeállításával, sikere is volt. A klubtulajdonos mondta is neki, övé az állás, jöjjön vissza jövő héten. Új viccekkel tért vissza, ám azok nem jöttek be a publikumnak. A tulaj azt mondta, az emberek szeretik a régi vicceket, ha változtatni akar, azt lépésenként tegye. Én megfogadtam ezt a tanácsot. Mindig akadnak olyanok, akik elégedetlenek, de mi vagyunk a színpadon.

 Az ‘In Rock’ albumot sokan a hard rock egyik mérföldkövének tartják, Ritchie Blackmore mellett téged mondanak az album másik fő alkotójának. Hogy látod a lemezt?

 Megint visszatértünk oda, hogy a közönség meg akar változtatni valamit. Ők csak egy dolgot akartak megváltoztatni, de két dolog változott a zenekarban, mert Ian Gillan és én beléptünk. Nem csak a Deep Purple-nek, személy szerint nekem is komoly változást hozott az életembe, és a csapat karaktere is teljesen megváltozott. Addig a Purple kevesebbet komponált, inkább mások dalait dolgozták fel, és amikor Ian és én beszálltunk, abban különböztünk a többiektől, hogy sokat komponáltunk. Ez az album megmutatta, hogy valójában kik is vagyunk.

 Körülbelül másfél évvel ezelőtt hazánkban, Győrben te is részt vettél azon a Jon Lord-emlékkoncerten Bruce Dickinsonnal (Iron Maiden) és John O’Harával (Jethro Tull), ahol a Concertót is eljátszottátok a Győri Filharmonikus Zenekar kíséretében. A Deep Purple-lel nem terveztek hasonló megmozdulásokat?

 Nem zárom ki kategorikusan, azonban jelenleg nem foglalkoztat bennünket a gondolat. Én voltam az egyetlen, aki a Purple-ből színpadra lépett azon az estén. Épphogy túlestünk a Covid-korszakon, a dobos, Bernhard Welz hívott fel, hogy volna-e kedvem hozzá. Annyira nem volt, de akkor már két éve nem álltam színpadra és kellett valami bevezető, mielőtt újra összejöttünk a Deep Purple-lel. Ez nem az a fajta zene, amit minden nap játszanék, nem valószínű, hogy még egyszer belevágnék.

 A Deep Purple pályafutása során egyetlen stúdióalbum nem jelent meg vinyl formátumban, ez az ’Abandon’. Van rá esély, hogy kiadják a lemezt ilyen formátumban?

 Ez a lemezcég asztala, de nem is emlékszem, melyik cég adta, ki, talán a Polygram. Mi csak megírjuk és felvesszük a zenét, a többi a kiadó dolga.

 A szólóalbumaid közt számomra az abszolút kedvenc az ’Elements’, amely egy vérbeli progresszívrock-album. Mesélnél róla röviden, hogyan készült?

 Épp kirúgtak a Deep Purple-ből és producerként kezdtem el dolgozni más muzsikusokkal. De én mindig is dalszerző voltam, és azt gondoltam, készítenem kellene egy saját albumot. Írtam pár dalt, összehívtam pár embert, elkezdtük a munkát. Nem volt rajtam nyomás, hiszen a saját albumomról volt szó. A stúdióban együtt dolgoztam Simon Phillipsszel és Mickey Lee Soule-lal. Egy hét után négy vagy öt dallal kész voltunk, de nem tetszett a végeredmény. Két választás előtt álltam: vagy abbahagyom az egészet és akkor minden megy a kukába, vagy valami mást csinálok. Az utóbbi mellett döntöttem, ezt meg is mondtam a két cimborámnak. Aztán összehoztam valami olyat, amire pár hónappal előtte még csak nem is gondoltam. Agyaltam, miről is szól ez az egész, és kipattant, hogy ez a négy őselemről (Elements) szól. Egy reggel felkeltem, odaültem a zongorához és elkészült az egyik tétel, már nem emlékszem, pontosan melyik. Elhatároztam, hogy nem kell ide gitár, és én szeretem tartani magam a döntéseimhez a stúdióban. Mivel a Deep Purple akkor is egy gitáralapú zenekar volt, valami mással hozakodtam elő, ezért nincs elektromos gitár a lemezen. Egy vagy két évig tartottak a felvételek, még egy szimfonikus zenekar is rájátszott. Nem az volt a lényeg, hogy sokat eladjunk belőle, hanem az, hogy kifejezzem saját magam a zenémben. Nem is kelt el sok példányban.

(A cikkben Aggie Anthimidou képei szerepelnek.)