Dio Bio

Ronnie James Dio is azon rockerek egyike, akikkel a műfaj iránti rajongásom hajnalán találkoztam, ugyanis kiskölyök fejjel hallgattam meg a Rainbow ’Long Live Rock ’n’ Roll’ albumát. Amikor a Black Sabbath ’Heaven & Hell’ albuma kijött, ahhoz is viszonylag hamar sikerült hozzájutnom  – hála Komjáthy Gyuri bácsinak.

Nehezen, lánctalpasan kezdődik a könyv, ugyanis a valós történet előtt három bevezetőt kell elolvasnunk. Egyet Wendy Diótól, a hitvestől – aki Sharon Osbourne-hoz hasonlóan a menedzser szerepét is betöltötte férje mellett –, egyet Ronnie-tól is olvashatunk, és még egyet magyar részről is, aminek egyszerűen nem látom funkcióját.

Az énekes szeretett élni, és bár keményen küzdött az eredményeiért, soha nem elégedetlenkedett, a sikereket nagyon megélte és beismerte hibáit, felvázolva más alternatívákat, hogy kellett volna azokat kiküszöbölni. Ez nem csak a rockzenész karrierjét taglaló fejezetekre, hanem a kora ifjúságát részletező részekre is igaz. Ugyan volt egy szigorú apja, de nem tekint rá vissza haraggal. Nem éltek szegénységben, de olasz bevándorló családként nem is volt fényűző életük. Nem akarok poéngyilkos lenni, de érdekes sztorikat olvashatunk az autók iránti korai vonzalmáról – nem éppen törvénytisztelő módon –, színpadi nevének létrejöttéről, és arról, honnan jött az ördögvilla, amit előszeretettel mutogatott koncertjein. (Nyilvánvaló: nem Gene Simmons találta ki, mint ahogy azt nem oly rég kijelentette a KISS-basszer.)

Biztos, hogy nem alakult gyorsan Dio karrierje, mert amikor igazán nagy sztár lett a Rainbow énekeseként, már nem volt éppen fiatal, a harmincas évei közepén járt és már több mint másfél évtizede a pályán volt. Korábbi bandája, az Elf nem vált a rocktörténet kimagasló zenekarává, hiába nyúlt a hónuk alá a Deep Purple. Korrekt rock and roll alapú, lendületes zenét nyomtak, de csak a második vonalban teljesítettek, és ezt Ronnie is jól tudta, ennél többre vágyott és lépett is. Szüksége volt Ritchie Blackmore-ra, majd Tony Iommira, hogy kifussa azt a formát, amiben megismerte őt a világ. Bár imponált neki, hogy ilyen élő rocklegendákkal dolgozhatott együtt, nem érezte teljesen szabad alkotónak magát sem a Rainbow-ban, sem a Sabbathban. Csak egy énekes volt, nem az történt, amit ő akart, különösen a Rainbow-ban nem. Ez személyiségéből is fakadt, mely épp oly erős és ellentmondást nem tűrő volt, mint Blackmore-é vagy Iommié. Amikor összerakta a saját bandáját – nem szólista volt, ezt hangsúlyoza is a könyvben –, a Dio úgy működött, ahogy ő akarta, erre ráerősített egy keménykötésű feleség is, Wendy, akire maximálisan számíthatott. Mindenesetre a Dio sikere bizonyította, hogy hősünk önállóan is életképes, erős személyisége mögött karakteres egyéniség állt. Valószínű, neve ezért forrt egybe a hatalmas mesebeli tűzokádó sárkánnyal, ami egy időben a koncertjein látványelemként tűnt fel.

Mindezekről kendőzetlen őszinteséggel ír, ha nem is sértően, de leírja véleményét egykori zenekarvezetőiről, társairól és a saját bandája tagjainak hibáira is nyílegyenesen rámutat.

Nem teljes az önéletrajz, véget ér a nyolcvanas évek derekán, amikor Vivian Campbell gitáros távozott a Dióból, ekkor még mindig majdnem negyed század volt hátra karrierjéből: ebbe belefoglaltatott szólópályájának folytatása, kétszeri újrakezdés a Black Sabbathtal – egyszer Heaven & Hell néven –, Ritchie Blackmore állítólagos erőfeszítései a Rainbow ’Rising’-felállásának újra összehívására – amit Cozy Powell halála hiúsított meg –, és az utolsó két évben küzdelme a rákbetegséggel. Talán Wendynek egyszer lesz ihlete, hogy megírja ezt a részt is. Amúgy maga az önéletrajz is sok szerkesztést igényelt, hiszen olvashatjuk benne Wendy jegyzeteit, és a veterán brit rockzenei újságíró, Mick Wall is alakította Dio kéziratait. Ezt szó szerint értsük, mert az énekes minden gondolatát kézzel vetette papírra.

Bár csonka írásmű, azért szórakoztató, szerzője könnyedén, élvezettel ízleli a szavakat, a sorokból egyértelműen lejön, hogy lételeme volt a színpad, az éneklés, a rajongókkal való kapcsolattartás. Ronnie James Dio korszakos, stílust teremtő énekes volt, akire halála után több mint egy évtizeddel is hivatkozási alapként tekintenek a hard rock és heavy metal bandák frontemberei, dalait énekelni pedig nagy kihívás. Apró termete fordított arányban állt jelentőségével.

Megosztás