Metallica: 72 Seasons

Nehéz véleményt megfogalmazni egy ekkora mamutzenekar esetében, mint a Metallica, mert legyen a saját véleményed bármi, biztosan fájni fog valakinek. Jómagam a One klipjének hatására kezdtem a hajamat növeszteni 13 éves koromban, tehát elég régi a kapcsolatunk ahhoz, hogy elmondhassam magamról, hogy erősen meghatározták a suhanckoromat. Mindig is rajongva vártam az új anyagaikat, még azután is, hogy már igazából nem volt tétje, mert már rég túl voltak a zeniten. Nálam a ’Load’-’Reload’ páros is fordítva működött, mert a megjelenéskor lelkes voltam és nagyon tetszettek, az idő múlásával azonban egyre jobban szerettem ki belőlük, és mára már olyan szintre jutottam, hogy soha nem veszem elő azokat a lemezeket. Persze egy-két dalt meghallgatok szökőévente a videómegosztókon, de ennyi. A ’Death Magnetic’ lemezt tudtam újra szeretni és a ’Hardwired…To Self-Destruct’ koronggal sincs alapjában véve bajom, 1-2 dal kivételével rendben van az anyag.

A ’72 Seasons’ koncepciója nagyon tetszik. A 72 évszak, amely az életünk első 18 éve, ami a valódi és a nem valódi énünket formálja. Benne lehet az, amit a szüleinktől örököltünk, amit tőlük vagy akár épp az ellenük való lázadásból tanultunk. Valamint a sebek és csalódások, amelyeket gyerekként vagy fiatal felnőttként sokkal nehezebben dolgozunk fel, mint meglett és sokat tapasztalt emberként. Végül pedig valahol itt a 18 éves kor környékén lehet az egyik legfontosabb választóvonal az életünkben, és itt dől el igazán, hogy milyen emberekké válunk. Megragadunk-e a gyermekkorban és kényszeresen ragaszkodunk minden emlékhez, amit gyerekként megtapasztaltunk vagy tovább tudunk lépni, és tudunk érett felnőttként viselkedni a társadalom részeként. Ezek nagyon kemény pszichológiai gondolatok és felvetések, amelyek bizony a tudat alatt mindenkinek meghatározzák az életét, még ha nem is jut eszünkbe ez a hétköznapokban, amikor akármilyen apró kis dologban döntést kell hoznunk.

A semmiből érkezett Lux Æterna nagyon meglepett. Nem is azzal, hogy minden előjel nélkül egyszer csak megjelent, hanem azzal, hogy már első hallásra tetszett. Valóban igazi old school hozzáállás jellemzi, mintha valami fiók mélyéről ásták volna elő a próbateremből. Végig húz a lendülete és James óriásit énekel benne. Fel is csigázott annyira, hogy várjam a komplett anyagot. Az azt követő Screaming Suicide-hoz és az If Darkness Had A Sonhoz kellett néhány hallgatás, hogy leessen a tantusz, de összességében azok is rendben vannak. A címadó tekintetében viszont azt éreztem, hogy alapjában véve jó a dal, csak túl van játszva, felesleges körökkel húzzák el, a negyedik perc után már tulajdonképpen nem történik benne semmi.

A nagyon jó marketingfogásnak bizonyult mozi hírére is hevesebben vert a szívem és tényleg újra tinédzsernek éreztem magam, annyira vártam az élményt. Sajnos már a második dalnál összeráncoltam a szemöldököm és tettem fel a kérdést magamnak: „Ez mi?” Én kis naiv azt gondoltam, hogy biztosan látunk majd 12 kafa kis klipet – mert a Metallicától ezt vártam volna, hogy megadja a módját –, de sajnos legtöbbször csak némi Winamp-vizuálra futotta, amely nemhogy nem adott hozzá a zenei élményhez, hanem még talán el is vett belőle. Így sajnos csalódottan, leszegett fejjel távoztam a moziból. Azóta persze már javították a hibát, mert a Shadows Follow és a Room Of Mirrors is egy egész korrekt képregényes klipet kapott. Szerintem a jegyvásárlók megérdemelték volna a minimum ilyen minőségű kisfilmeket.

Többszöri meghallgatás után az album egésze viszont rendkívül felemás érzéseket vált ki belőlem. Rohadt fura dolog szembesülni azzal, hogy minden hibája ellenére egyszerűen nem akarok mást hallgatni. Annak ellenére működik, hogy a címadó túl hosszú, a Shadows Follow-t se tettem volna második dalnak – mert az is inkább a gyengébbek közé tartozik –, a Crown Of Barbed Wire és a Sleepwalk My Life Away – még ha a refrén javít is rajtuk valamicskét – is elnyújtott. Egyben az album nálam valamiért mégis működik. Talán épp a nosztalgiafaktor miatt, amit a kamaszkoromban tapasztaltam valahol az 52. évszak környékén. Talán azért, mert minden dalban találni egy-egy kiugró riffet vagy dallamot, ami a fülemben ragad és ami miatt érdemesnek találom újra és újra elindítani.
A záró Inamorata viszont nemcsak a hosszával emelkedik ki, hanem maga a dal is a legélvezetesebbek egyike az albumon. Rendkívül jól felépített a szerkezete, amelynek a hossza sem vesz el semmit az értékéből. Black Sabbath-hagyományokra épülő doomos dal óriási refrénnel és középrésszel, amelyre az ikerszóló teszi fel a koronát. A dal 11 perce észrevétlenül repül el felettem. A ’Load’-korszakot idézi fel, valahol a Bleeding Me–The Outlaw Torn–Fixxxer mezsgyéjén haladva, de magasan túlszárnyalva azokat.

Összegzés:

Nyilván az idő fogja eldönteni, hogy mennyire lesz tartós a lelkesedésem, de jelenleg azt gondolom, hogy a ’72 Seasons’ egy erős album, amely persze lehetett volna még jobb, ha ösztönzi valaki Kirköt arra, hogy a kamuzás helyett olyan fülbemászó és dúdolható szólókat írjon, mint amilyenek a ’Black’ albumon voltak, vagy ha Lars Ulrich többet vállalt volna a 2/4-nél, mert sokszor tényleg egysíkú és unalmas, amit üt. James viszont talán még sohasem énekelt ilyen jól, mint itt. Azt is gondolom, hogy ez az eddigi legönismétlőbb album, ami talán abból adódik, hogy nem akartak mások lenni, mint amik, hanem végre csak lazán nyomni, ami jön belőlük. Ez a felszabadultság át is jön a dalokból, igazi örömzene ez, ami már rég nem thrash metal, ez egyszerűen csak a Metallica, amely minden megmozdulásával rezgésben tartja a világot.

Pontszám: 8

Megjelenés: 2023
Kiadó: Blackened Recordings
Stílus: metál
Származás: USA

Hivatalos hazai forgalmazónál kapható fizikai formátumok: CD, fekete és lila színű dupla vinyl.

Zenészek:

James Hetfield – ének, gitár
Kirk Hammett – gitár
Robert Trujillo – basszusgitár
Lars Ulrich – dobok

Dalcímek:

01. 72 Seasons
02. Shadows Follow
03. Screaming Suicide
04. Sleepwalk My Life Away
05. You Must Burn!
06. Lux Æterna
07. Crown Of Barbed Wire
08. Chasing Light
09. If Darkness Had A Son
10. Too Fare Gone?
11. Room Of Mirrors
12. Inamorata