Nagyon pörgős és élvezetes bulit adtak a srácok, a zenekar szavaival élve az élő produkciójukra igaz a „pop-punk goes metal” kifejezés, mert iszonyatos energia robban le a színpadról és a lemezre vett verziókhoz képest szinte minden dal sokkal intenzívebb, sokkal dögösebb, metálosabb.
Leslie Westhez méltó emlékalbumot kalapáltak össze kollégái, tisztelői. Nem akarták túlgondolni a dalokat, úgy látták jónak, hogy a bennük rejlő őserőt továbbviszik és úgy tálalják a közönségnek. Kevésbé nyomták rá saját stílusuk bélyegét a dalokra, inkább ők alkalmazkodtak a néhai muzsikus zenéjéhez. Valahol ebben is rejlik az album ereje és egysége.
Olvasói kritikánk kíméletlen a Red Hot Chili Peppers új albumával szemben. “Ha egy szóval kéne jellemeznem az ’Unlimited Love’-ot, az az erőlködés lenne. Erről a felemásságról mintha tudna maga az alkotás is, az albumzáró Tangelo egyértelműen a ’Californication’-t záró Road Trippin’ emlékére játszik rá. A zárást önreflexív gesztusnak tekintem, amelyben az utolsó akkord visszhangja egyre halványabban visszatér egészen addig, amíg már a forrásvidékét se sejtjük.”
Bár a Gotthard utolsó négy lemezével nem vagyok maradéktalanul elégedett, élőben még mindig tarolnak. És bár meggyőződésem, hogy Nic Maederrel sohasem jutottak volna olyan magasságokba, mint Steve Leevel, frontemberként és énekesként egyaránt remekül teljesített.
Két év után újra külföldi zenekar koncertjén! Feltolulnak régi emlékek, előjönnek rossz beidegződések, a sarkokból öreg barátok bukkannak elő… Hogy hiányzott ez már! A Dynazty-koncert a maga négy fellépőjével ráadásul szinte egy minifesztivál volt. Egy vérbeli amerikai rockbanda, a cseh Metal Lady, egy norvég Edenbridge-klón és a svédek egyik új csodafegyvere lépett színre múlt vasárnap.
Ronnie Atkins alaposan átvágott. Azt mondta, már csak egy dobása van, a ‘One Shot’, aztán most itt a következő. Nem annyira jó, mint az elődje, de nem annyira rossz, hogy ne hallgatnám szívesen. Még mondja valaki, hogy a rockzenének nincs éltető ereje!
Legutóbbi hozzászólások