Red Hot Chili Peppers: Unlimited Love

Odakint havazásmentes fagy, idebent ütemtévesztő ásítások, várakozásmorzsákat felélő tanácstalanság, a nosztalgiakényszer otthonos kietlensége, szóval egy átlagos februári nap lehetett. Sokasodtak a ködképek a kedély láthatárán. Tudtunk már a vírusról is persze, minden jel arra mutatott: komoly ember most jobban teszi, ha egy darabig nem vár semmit. És akkor jött a hír. A tékozló csodagyerek visszatért. Természetesen a Throw Away Your Television koncertváltozata, a Can’t Stop improvizációs felvezetése és John szólóalbumai kerülnek fel a YouTube- és Spotify-playlistre. Véletlenül sem a Chili utóbbi két albuma. Kontúrtalan messiásvárás kezdődik, kéztördelésből imádkozás, imádkozásból kéztördelés, gyúrom-nyújtom a rockevangéliumot. John Frusciante és a Red Hot Chili Peppers harmadszor is megpróbálja közösen – a mit is?

A kérdés az RHCP fénykorában is szélsőséges reakciókat provokált volna. Magáról a fénykorról is. Rendes, klasszikus hitvita ez. Szubjektív benyomásaim szerint a magyar közönség oroszlánrésze a ’Californication’ mindent átütő sikere után csatlakozott rá az életműre. Itthon talán a kisebbségnek, a tengerentúlon egészen sokaknak ugyanez az album a harminc produceri ezüstért kiosztott Júdás-csók, ami után alig győzik takarítani a nyáltengert. Megrökönyödésüket nem osztom, de megértem. A ’80-as évekbeli hipermaszkulin „tetovált deszkás istenek” punkos, metálos zúzásába és hip-hopos bolhapattogásába előbb belehal a gitáros Hillel Slovak. A helyébe az éppen csak nagykorú John Frusciante lép, szinte tökéletes Hillel-klónként kezdi, de hamar az utolsó konszenzusosan remekműnek tartott ’Blood Sugar Sex Magik’ kulcsfigurájává válik. Szikrázó tehetsége gitárosként vitathatatlan, de emberileg ekkora ugrást drogabúzus nélkül lehetetlen elviselni. Nemsokára az ő pszichés integritását is felőrli a Chili-rajongóból Chili-megváltóvá válás. A ’99-es ’Californication’ előtt Flea és Anthony Kiedis személyesen rángatják el az egykori barátjukat csak nyomokban tartalmazó emberi roncsot elvonóra.

Egy ilyen pedigré után érthető, hogy a második nagy összeborulásnál hidegzuhanyként ért sokakat, hogy a banda a híd alatt veszi fel a fonalat: arculat terén glam rock előadókra indulnak rá a nyugati part legdrágább samponreklámja címért, a hangzásban viszont a grunge és a post-punk szentimentálisabb vonulata kerül előtérbe. Szó se róla, abszurd fúzió. Én viszont azok közé tartozom, akiket a kommersz-underground szembenállás önazonossági licitje helyett mindig is az érdekelt: mégis mi tartja egyben ezt a zenei kimérát? Mi az, amitől ez a kulturális hibrid működik?

A választ – legalábbis most – hiánylista formájában érdemes megadnom. A ’Unlimited Love’ többszöri meghallgatása után a messiásvárás narkotikuma a macskajaj sivárságába fordult. Ahogy az lenni szokott. Az Otherside-ot a balatonalmádi diákitatóban átszellemülten pengető tinédzserkori önmagam iránt érzett sóvárgás, mint minden nosztalgia, veszteséglistába fordult.
Miért működik működött tehát a „poppos” RHCP hibriditása szerintem? Több szinten lehet válaszolni. Mindenekelőtt ott van a mesterségbeli tudás aranytartaléka. Úgy voltak képesek slágert írni, hogy a szerkezet a majdani koncerten improvizációs szabadságot is jelentsen egyben. A számok sose teljesen befejezett termékek, hanem egy zenei beszélgetés kiinduló témái. Ez a sztárok rideg távolságát kinyitotta a közösségi élmény felé, ahol a selyemsálas jazzer együtt örül a zord homlokú hardrockerrel és a kinyúlt pulcsis, hülyesapkás, szomorú kamasszal. A patikamérlegen kimért fülbemászás mellett megkaptuk a társalkotóvá válás ígéretét is a három hangszeres zenésztől. Anthony Kiedis pedig a szabadasszociációs dalszövegekben, vagy még inkább a harmadik ritmushangszerként funkcionáló dallamvezetéseiben inkább a szemünk előtt születő zenei kollektívára irányította az energiákat, mintsem saját személyére.

Az új albumon mindebből a Flea és Chad Smith nevével fémjelzett ritmusszekció jazzes alapokon nyugvó jéghideg profizmusán kívül túl sok minden nem maradt. Ők ketten azok, akiknek minden hallható jel szerint tényleg volt kedvük ezt az albumot megcsinálni: a poszt punktól a hard rocokon és a funkon át a smooth jazzig, a pengetőtől a slap technikáig, a cinektől a bőrökig teljes egészében felszántják a pályát. A korongot az Aquatic Mouth Dance-hez és a Here Ever Afterhez hasonló groove-ok, illetve a One Way Traffic-végi basszerszólót körbeindázó kakofón agymenés menti meg a teljes érdektelenségtől. A ritmusszekció túlsúlya már az előző két albumon is érződött, Flea képességei viszont nem pótolják, sosem pótolták a két tényleges dallamfelelőst. Anthony viszont ezen az albumon inkább kellemetlen, mint lelkesítő. A 17 (!) számos albumon jószerivel nincs egy valamirevaló refrén, és ami van, az is a Stadium Arcadium és/vagy a By The Way szám reprójának tűnik – lásd a Black Summer című állatorvosi lovat. Az említett One Way Traffic, illetve a Poster Child halandzsabetétei elég bicskanyitogatóak lennének önmagukban is, de ez még nem minden. Dúdolható refrének és jellegzetes rapper flow helyett kapunk soulos hangszálgimnasztikát. Egy kiváló rapperből lett szükségénekestől. Hadd gratuláljak! Mindezt a dalszövegekben az „Elveszett libidó fosztogatói” címmel illethető, mérsékelten izgalmas pszichokomédia keretezi. A lassabb számok nagy részében – Not The One, White Braids & Pillow Chair – komolyan az volt az érzésem, hogy a saját gyerekeik esküvői zenekarává avanzsáláson kívül „Sir Psycho Sexy” már elég kevés dolgot ambicionál ténylegesen.

És hát itt van velünk John Frusciante. Harmadszorra is. Az az ember, aki egyszer gilmourosan éteri, másszor hendrixesen nyers játékával mindig is a féligáteresztő hártyát jelentette a bohém aranyifjak és a szorongó különcök között. Ráadásul egy minden eddiginél kísérletezőbb, sokszínűbb szólómunkásság után, amiben a ’Californication’ utáni éra legjobb vonásait ötvözte az elektronikus zeneszerzés kínálta lehetőségekkel. Olyan projektekkel a háta mögött tehát, amikbe az ’Unlimited Love’ megjelenése előtt jó okkal lehetett kapaszkodni. Ehhez képest visszatért egy egyszerű kiegészítő embernek. Hiába állította helyre Rick Rubin producer kiválóan a harminc évvel ezelőtt gitárhangzást, ha Johnnak alig nyílik több tere megcsillogtatni ötleteit, mint az eddigi Frusciante-protézis Josh Klinghoffernek. A Bastards Of Light kissé Lady Gagát idéző szintis nyitánya ígéretes, de persze a refrénre Anthony „Mindenki Kellemetlen Nagybácsija” Kiedisnek ebből is country balladát kell gyártania akkor is, ha cserébe az egész kompozíció szétesik. Anthony vérszegény teljesítményének tükrében szintén elég érthetetlen számomra, hogy miért nem adtak legalább egy esélyt kettejük – az Otherside nyomán legendássá vált – vokálpárbajának, bár jobban utánagondolva, ezt a kontrasztot az énekes egója nem biztos, hogy kibírná. Johnnál persze legalább a képességprobléma kizárható. A The Heavy Wingben eldanolhat egy relatíve lelkesítő refrént, a The Great Apes gitárszólója pedig megment a totális pofáraeséstől, jelezvén, hogy mégsem volt teljesen rossz helyen az a bizalom.

Összegzés:

Ha egy szóval kéne jellemeznem az ’Unlimited Love’-ot, az az erőlködés lenne. Erről a felemásságról mintha tudna maga az alkotás is, az albumzáró Tangelo egyértelműen a ’Californication’-t záró Road Trippin’ emlékére játszik rá. A zárást önreflexív gesztusnak tekintem: „Oh, let it go and now I must pray / Let’s pray!” dúdolhatnám keserű messiásváróként magam is, hogy aztán az utolsó akkord visszhangja mintegy beleragadjon a stúdiótechnika repetitív morajlásába. Váratlan hibrid kapcsolódások helyett az emlékrögzítés magányos és monoton visszhangkamrája marad. Amiben egy hang eltűnik, hogy aztán egyre halványabban visszatérjen egészen addig, amíg már a forrásvidékét se sejtjük. (Fülöp Barnabás)

Pontszám: 5

Megjelenés: 2022
Kiadó: Warner Music Group
Stílus: funk-rock
Származás: Amerikai Egyesült Államok

Zenészek:

Anthony Kiedis – ének
Flea – basszusgitár, zongora, trombita
John Frusciante – gitár, vokál, ének, szintetizátor, mellotron, akusztikus gitár
Chad Smith – dob, ütőhangszerek, basszusgitár
Lenny Castro – ütőhangszerek

Dalcímek:

01. Black Summer
02. Here Ever After
03. Aquatic Mouth Dance
04. Not The One
05. Poster Child
06. The Great Apes
07. It’s Only Natural
08. She’s a Lover
09. These Are the Ways
10. Whatchu Thinkin’
11. Bastards Of Light
12. White Braids & Pillow Chair
13. One Way Traffic
14. Veronica
15. Let ‘Em Cry
16. The Heavy Wing
17. Tangelo