Bár a Gotthard utolsó négy lemezével nem vagyok maradéktalanul elégedett, élőben még mindig tarolnak. És bár meggyőződésem, hogy Nic Maederrel sohasem jutottak volna olyan magasságokba, mint Steve Leevel, frontemberként és énekesként egyaránt remekül teljesített.
Sok víz lefolyt a Dunán, mióta a Gotthard először lépett fel az A38 Hajón, „lealázva” az akkori főzenekart, a Tony Martin Bandet, a mostani előzenekarnak, a Sexnuggetsnek finoman szólva nem sikerült ugyanez a bravúr. A zenekar – saját bevallása szerint – alapvetően rockzenét játszik, de ebbe – a tagok eltérő zenei érdeklődésének megfelelően – ösztönösen csempésznek grunge, funk vagy hip-hop elemeket is. A 2013 óta folyamatosan változó banda egyetlen alapító tagja Drucker Richárd gitáros, aki Gibson SG gitárját Angus Younghoz hasonló jó ösztönnel kezeli, a riffek és a szólók is méltóak voltak egy rockzenekarhoz.
A stílus összetettsége viszont a fiúk ruházatán is tükröződött, hogy is mondjam… kissé eklektikus volt a megjelenésük. Ahogy Savafan megjegyezte, a Stardust jobban illett volna a Gotthard elé, de legyünk nyitottak, ezt a fajta modern, hibrid rockzenét igen jól játszották.
Nemcsak a zenei stílusokat, a nyelveket is keverték, hiszen angol és magyar nyelvű dalok egyaránt megszólaltak a repertoárban, és itt most nemcsak Jerry Lee Lewis I’m On Fire című klasszikusának feldolgozására gondolok, saját számaik egy részét is angolol írják.
Az a megtiszteltetés is ért, hogy a húsvét hétfői premier előtt két nappal hallhattuk legújabb, Sót nyalok és Tequilát című dalukat. Rendesen odatették magukat, miközben a dobos, Fábián Máté őrülten csépelte a Gotthard szerkója elé helyezett felszerelését, a basszusgitáros, Németh Zoltán hébe-hóba az egyik néző kezébe adta hangszerét, úgy pengetett rajta, a billentyűs, Pap Dominik pedig időnként lekapta állványáról Korgját, hogy jobban bekapcsolódhasson a banda életébe.
A frontember, Horváth Csaba énekes – aki bőrdzsekijével egyértelműen a legrockerebb arcnak tűnt a mezőnyben – is igyekezett mindent megtenni a közönség érdeklődésének felkeltése érdekében, sajnos a zsűri nem tudott túllépni a műfaji különbözőségeken és nem szavazta meg nekik az egyébként kijáró magas pontszámot, azaz nem indultak be a zenéjükre.
Ezen felhúzva magát a zenekarvezető gitáros vette át a frontemberi szerepet, és ezzel onnantól ellopta a show-t a bandájától. „Sokat isztok, beb.sztok!” – volt a jelszava, amit sokszor hangoztatott a koncertjük alatt, és úgy tűnt, ennek szellemében is él. Viszont a játékában nem találtam hibát, olyan volt, mint a részeges karatemester, aki csak akkor van elemében, ha kellőképpen berúgott hozzá.
45 perces műsoruk után fél órája volt a közönségnek, hogy megeméssze a hallottakat, a lepakolás és átszerelés után pontban fél kilenckor színpadra lépett a svájci Gotthard.
Nem volt szerencsés szám a 13 a Gotthardnak, a 13 dalt tartalmazó, egyszerűen csak ‘#13’-nak elnevezett 13. nagylemezük 2020. március 13-án jelent meg, azaz néhány nappal a világméretű járvány kitörése után, így már a lemez megjelenésének napján is csak online koncerttel tudták megünnepelni azt. Két évet kellett várniuk arra, hogy színpadra állíthassák vadonatúj műsorukat, ennek megfelelően legalább olyan felfokozott volt a hangulat a zenészek, mint a jegyüket két éve őrizgető nézők között.
30 éve jelent meg a Gotthard első lemeze, abból a felállásból már csak ketten maradtak a színpadon, Leo Leoni gitáros és zenekarvezető, valamint Marc Lynn basszer. Mellettük a ‘Lipservice’ óta Freddy Scherer gitározik, akivel nagyon jól megérti magát Leo, bár kevesebb önálló szólólehetőséget kapott, látványos ikergitárszólókat nyomtak együtt több dalban is.
Hena Habegger gyermeke születése után vonult vissza a turnézástól, helyét a Gotthard példaképének számító, de azóta pályafutását befejező – szintén svájci – Krokusból Flavio Mezzodi vette át, akinek játéka számomra sokkal erőteljesebbnek tűnt, mint az eredeti dobosé. Erre a koncert vége felé bemutatott dobszólójával is ráerősített.
Egy ideje már turnébillentyűssel lépnek fel a srácok, 2018 óta Ernesto Ghezzi vette át ezt a szerepkört, aki nemcsak kitűnő játékával, de állandó vokáljával is segítette a csapatot. Akkor is vokálozott, amikor a három gitáros mással volt elfoglalva.
És hát az ausztrál frontember, Nic Maeder, akinek az a nehéz feladat jutott, hogy a pótolhatatlan Steve Leet pótolja, szintén mindent megtett azért, hogy jól érezzük magunkat. A bemutatásra váró ’13’-ról 5 dalt játszottak, a vele készült ‘Silver’-ről csupán egyet, a ‘Firebirth’-ről és a ‘Bang’-ről pedig kettőt-kettőt, a koncert másik fele a Steve Lee-korszak nótáiból állt.
Rögtön az elején bedörrentették az új lemezt, ahogy megszoktuk tőlük – 2005-ben is a ‘Lipservice’ két számával nyitották a műsort, nem nosztalgiáztak –, az Every Time I Die-ban máris megénekeltették a közönséget. A 10.000 Faces szerintem nem tartozik a lemez erősebb dalai közé, de a rendőrségi hangosbeszélő, mint show-elem, megmentette a dalt, ám az igazi tombolás persze a Hushra indult be.
Visszatérve a kétéves „új” lemezre, elnyomták annak legjobbját, a Francis Rossival közösen írt Missteriát, majd a Stay With Me-ben rövid időre előkerült Leónál az ezüst rezonátoros gitár is.
A Top Of The Worldtől kezdődően egyre több régi dal került elő, innen már inkább az újakat éreztük közbeszúrásoknak. A The Call előtt Nic poénból felhívatta magát az egyik nézővel, kartonpapírra írták fel a telefonszámát, és aki a leggyorsabb volt, az beszélhetett vele. Azért arra kíváncsi lennék, hogyha ma felhívnám azt a számot, felvenné-e valaki! Az ABBA-feldolgozás érdekes lett ebben a power ballada átiratban, de a mellékelt videón is látszik, hogy bár élveztük, de erre azért nem nagyon lehetett úgy beindulni, mint a Hushra vagy a Mighty Quinnre.
A What You Get / Master Of Illusion páros alatt viszont már remegett a hajópadló a lábam alatt, tényleg felhőtlen volt a boldogság színpadon és nézőtéren egyaránt. Ám ekkor behúzták a kéziféket. Személy szerint a Let It Rain nagyobb kedvencem, mint az össznépi balladasláger, a Heaven, ezért elviseltem volna, ha végigjátsszák, de a zongorakísérettel előadott lírát az első refrén után sajnos abbahagyták, majd bekerültek a színpadra a bárszékek és hivatalosan is kezdetét vette az akusztikus blokk.
A One Life, One Soult négyen kezdték el, de a dal közepén beszállt a dob meg a basszus is, a Sweet Little Rock N’ Rollert és a Mountain Mamát már így játszották. Utóbbit szintén megvágták, mint a Let It Raint, de ez nem zavart annyira, ezt a dalt jobban szeretem rockverzióban, így Leo talkboxa elő sem került az este folyamán.
A Remember It’s Me már újra teljes pompájában, elektromos hangszereikkel a kézben mutatta a zenekart, a Starlight is működött élőben a stúdió verzióban bugyutának tűnő „türürüp-türürüp” vokáljával, és itt már az énekes is gitárt ragadott. Ismét kiviláglott: tudják, mitől döglik a légy. És hogy a koncert végére is maradjon új nóta, végül bedobták a Bad Newst is, melynek végén közönségszavazásra bocsátották, Mezzodi hány leütéssel zárja a nótát. A tíz nyert.
Mezzodi pedig megnyerte a dobszóló lehetőségét. Élveztem. Fifikás szólót mutatott be, sok tammal, nem a sebességre ment, hanem a technikára. Bár egyszer elejtette az ütőt, az sem zökkentette ki, profi módon kezelte a helyzetet.
Utána szusszanhatott egyet, mert a Lift U Up dobképlete samplerről ment, ráadásul Leoni és Scherer egy elnyújtott gitárintróval vezették fel a dalt, amelyben felcsendültek a Seven Nation Army és a Pink Panther dallamai, de még a Black Night riffjei is. A dobos csak az első refrén után kapcsolódott vissza a dalba, melynek végén Leoni bevetette még a fej mögött gitározást is, így zárult a koncert másfél órás főműsora.
Persze nem sokáig kellett várni a ráadásra, a telt házas (vagy jelen esetben telt hajós) koncert közönségének szűnni nem akaró tapsa közepette egyesével visszajöttek, hogy előadják a Heavent. Először csak egy zongora kíséretével énekelt Maeder, majd miután visszaszivárogtak a többiek is, a refrénnél belépett a teljes banda. A közönség teli torokból énekelte velük a nagy slágert, ahogy az azt követő Anytime, Anywhere-t is.
Negyed tizenegykor ért véget másodszor is a koncert, de most már le sem mentek, csak ismétlődő meghajlásokkal köszönték meg a nézők folyamatos ovációját, majd feltették a költői kérdést: „Akartok-e még egy dalt?” Hát hogy a fenébe ne! A második ráadásban a Mighty Quinnre ismét össznépi tombolás kezdődött és a bandának 600 tagú kórus segített be a refrénbe. 22:24-kor vastapssal köszöntük meg a közel kétórás produkciót, majd a dalokkal és az élménnyel a fejünkben elindultunk hazafelé. 12 év telt el Steve Lee halála óta, de még ma is fájó a veszteség. A Gotthard viszont felkelt a padlóról, újjászületett, és ha lemezen nem is olyan jók azóta a fiúk, de élőben továbbra is maradandó elváltozást tudnak okozni emlékeinkben.
Every Time I Die / 10.000 Faces / Hush / Missteria / Stay With Me / Top Of The World / Feel What I Feel / The Call / S.O.S. / What You Get / Master Of Illusion / Let It Rain / One Life, One Soul / Sweet Little Rock N’ Roller / Mountain Mama / Remember It’s Me / Starlight / Bad News / Dobszóló / Lift U Up /// Heaven / Anytime, Anywhere /// Mighty Quinn
Szerző: CsiGabiGa
Fotók: Savafan
Videó: Bogdan
Köszönet a lehetőségért a Livesoundnak!
Legutóbbi hozzászólások