A Beatles zenei örökségében a ’Let It Be’-re sokan úgy tekintettek, mintha egy utólag felvarrt gomb lenne a kabáton. Igaz, ötven évet kellett várni rá, de végre kijelenthető, hogy ez az elem igenis fontos része az egésznek. Ezzel az újrakiadással végre méltó helyére került az album.
Az a fura helyzet állt elő, hogy a két utolsó Styx-lemezt inkább érzem Tommy Shaw-szólóalbumnak, míg a Dennis DeYoung szólólemezekben érzem azt a potenciált, amit a 70-es és 80-as évek Styx-anyagai hordoztak.
A Beatles felbomlása után, de még 1970-ben mind a négyen rögtön fejest ugrottak a szólókarrierbe, és az egykori négyes örökségét önálló albumaikon vitték tovább. Érdekes lenne egymás után végighallgatni mai füllel a négy szólólemezt. Vajon melyik tud még újat nyújtani ennyi év után? George Harrison lemezének 50 éves bővített változata tudott!
1975-ben nagy fordulat állt be a Fleetwood Mac zenei világában, teljességgel maguk mögött hagyták a bluest és a könnyedebb popzene felé fordultak, a ’Rumours’ világviszonylatban is az egyik legnagyobb példányszámban elkelt album lett és ebből az időszakból származik a banda első hivatalos élő albuma is, melyen nemcsak tökéletes zenei teljesítményt nyújtanak, de remek a hangulata is. Azt viszont csak sajnálni tudom, hogy a korai korszakukból nem készültek hasonló szellemű kiadványok.
Az ’After The Gold Rush’ Neil Young egyik legfontosabb albuma, ám a kritika kezdetben nem fogadta túl jól, idővel tárták fel értékeit. A másik egy újabb előkerült ismeretlen koncertfelvétel, ami tovább gyarapítja a legendás kanadai muzsikus amúgy sem szegényes életművét.
Az ’A’ talán csalódás volt a Jethro Tull régi rajongóinak a modern hangzása és a zene könnyedebb hangvétele miatt, ám az újfajta megközelítés ellenére a zenekar nem felejtette el gyökereit. Ez a negyvenéves jubileumra összeállított bőséges csomag alapos elmélyülést kínál a lemez anyagában.
Legutóbbi hozzászólások