1991. szeptember 28-án véget ért a dzsessz egyik legfontosabb korszaka: egy Santa Monica-i kórházban 65 éves korában, ezen a napon hunyt el Miles Davis, akinek a jazz-rock műfajt is köszönhetjük. Ez a dupla album az utolsó turnéja részeként elhangzott egyik koncerten, a franciaországi Vienne-ben lezajlott dzsesszfesztiválon készült július 1-jén, melyről filmet is forgattak. Ugyanebben az évben a magyar közönség is láthatta őt a Budapest Sportcsarnokban március 21-én.
Nemcsak a hatvanas évek végén – a ’Bitches Brew’-’In a Silent Way’ jazzrock-korszakában –, hanem pályafutása utolsó éveiben is rendkívüli megújulást történt Davis a zenéjében, pedig ekkorra már jócskán betöltötte a hatvanat, és nemcsak a trombitajátékára gondolok. Hangszerelésben és megszólalásban is a legmodernebb vonalat ütötte meg, muzsikájában nem kis teret engedve az elektronikának, köszönhető ez elsősorban annak, hogy együtt dolgozott az akkor még ifjú, de már nagy sztár Marcus Miller basszusgitárossal, aki azokban az években több albumán is játszott. Ekkor készült a ma már kultikus 1986-os ’Tutu’ – amely a nemrég elhunyt fekete dél-afrikai tiszteletes, Desmond Tutu tiszteletére íródott –, vagy a három évvel később kiadott ’Amandla’, amelyek lépést tartottak a trendekkel. A megújulás abban is tetten érhető, hogy Prince két szerzeménye is szerepel ezen a lemezen (Penetration, Jailbait), sőt, még a tinisztár Cindy Laupertől is is hallható egy dal, a Time After Time, mely az énekesnő 1983-ben megjelent ’She’s So Unusual’ című debütáló albumáról való.
![](https://hardrock.hu/wp-content/uploads/2024/02/huacdcbepo.jpg")
A felvételeken Davis nem játszik vezető szerepet, trombitája megbújik a szaxofon, a basszusgitár vagy a billentyű mögött, ám hangszere vázként, igazodási pontként szólal meg minden egyes dalban. Sűrűn használja a rá oly jellemző szordínót (vagy magyarul hangtompítót), melyet a hangszer korpuszába téve csalja elő a fojtott, recsegő hangokat. Richard Patterson basszusgitárja nem egyszerűen a ritmusszekció része, sok esetben önálló életre kel, de kíséret közben is sokszor elszakad a normál menettől Ricky Wellman dobossal karöltve. A virtuozitásban Kenny Garrett szaxofonos jár az élen, nehéz vele lépést tartani, egyedül Deron Johnson billentyűs bírja vele az iramot, tegyük hozzá, a többi zenésznek sem rosszak az ízületei. Ez a technikai bravúr a második lemezre jobban jellemző, ahol rendesen keverednek a stílusok. Mindjárt az első dal, a jazz-rockos Wrinkle zaklatott dobolására és basszusdübörgésére Kenny Garrett és Miles elképesztő unisonót nyom. Modernitás ide vagy oda, a már említett Amandlában Deron Johnson olyan tradicionális zongoraszólót játszik, hogy még Dave Brubeck is elégedetten bólogatna. Prince Jailbaitje blues alapú darab, alaposan kidíszítve. A Finaléban a mester már nem hallható, ezt öten nyomják, Ricky Wellman még egy dobszólót is elenged, és rendhagyó módon ezzel fejeződik be az album. Még egy szokatlan dolog hallható a felvételen, ez pedig a szólógitárt helyettesítő második basszusgitár, mert rendes gitár nincs a leosztásban. Joseph „Foley” McCreary Jr., a négyhúros hangszer kezelője inkább a funkhoz közel álló játékot produkál, annyit nem szólózik, mint a billentyű vagy a szaxofon, de mindenképpen különleges színfoltja a koncertnek. Ha a trombita nem is hallatszik annyira, Miles nélkül semmi nem történhetett a színpadon, a két budapesti koncerten erről személyesen is meggyőződtem 1989 novemberében és 1991 márciusában. Bár apró, laza mozdulatokkal, mégis elképesztő szigorral vezényelte az előtérből a zenekart, akik kicsit hátrébb, mögötte helyezkedtek el. Ő adott lehetőséget a szólókra is, talán a második koncerten történt, hogy nem tetszett neki Foley játéka, és visszaküldte a helyére, inkább Kenny Garrettet engedte kibontakozni. Ilyen volt Miles.
Miles Davis egész pályafutása alatt az újat kereste és mindig megtalálta, hiszen valamennyi korszakában találunk iránymutató alkotásokat. Ez a kiváló koncertalbum utolsó, rendkívül innovatív periódusát idézi meg, mely biztos, hogy még tovább fejlődött volna, ha marad rá ideje.
CD 1:
Hannibal /Human Nature / Time After Time / Penetration
CD 2:
Wrinkle / Amandla / Jailbait / Finale (Band Only)
Miles Davis – trombita
Kenny Garrett – szaxofon
Deron Johnson – billentyűs hangszerek
Foley – szóló basszusgitár
Richard Patterson – basszusgitár
Ricky Wellman – dob
Legutóbbi hozzászólások