David Bowie nem kicsi életművének stúdióalbumai sorban megjelennek felújítva, ezúttal hármat mutatunk be, amelyeket egyszerre adtak ki újra, ezeket a 90-es évtizedben rögzítette. Akad köztük, aminek vajmi kevés köze van a rockzenéhez, dehát Bowie egy bekategorizálhatatlan előadó volt, viszont lelkes hívei követték őt mindenhova, mert fércmunkát sosem adott ki a kezei közül. A 80-as évek végétől – tehát már a Tin Machine idejében – kezdett el együtt dolgozni Reeves Gabrels gitárossal, aki szerzőként is formálta, meghatározta Bowie zenéjét sok éven át.


Black Tie White Noise (1993/2022)

A Tin Machine két albuma után, amelyek a tradicionális rockzene talaján állták meg helyüket, Bowie úgy döntött, hogy visszatér a népszerűbb zenékhez, és megkereste Nile Rodgers producert, akivel a hatalmas sikert aratott ’Let’s Dance’ albumot készítette. Ezúttal is valami hasonlót képzelt el, mint tíz évvel korábban, mégis ezen az albumon több a kísérlet, a progresszivitás, sőt a múltba való visszatekintés. Nem szokványos, hogy az anyag egy nagyon érdekes hangulatú instrumentális fantáziával indul, elektromos dobalappal, keleties szaxofonfutamokkal.

A retrospektív érzés leginkább ott tettenérhető, amikor felhangzik a Cream I Feel Free örökzöldje funk stílusban, teljesen „elbowie-sítva” és a vendégzenészek között feltűnik Mick Ronson gitáros – pont a Cream-nótában –, akivel hősünk a karrierje kezdetén játszott együtt. Szomorú tény, hogy a lemez megjelenése után nem sokkal Ronson örökre eltávozott ebből a világból. Az elektromos dobalap végigkíséri az egész lemezt, Bowie jellegzetes énekét háttérvokalisták segítik, pop és funky keveredik, de hogy ki vette fel a lemezt, az egy pillanatig sem kétséges. A legkiválóbb felvétel az I Know It’s Gonna Happen Someday feldolgozása Morrissey – az egykori legendás The Smiths-frontember – 1992-es ’Your Arsenal’ albumáról. Ez a blues az utolsó előtti a sorban, Bowie szenzációs éneklést produkál, szívét-lelkét beleadja az előadásba.
A sok vendégzenész – akik között ott találjuk a legendás jazztrombitás Lester Bowie-t is – megtette a hatását, mert bár a lemez a populáris kategóriába sorolható, rendkívül színes zenei palettát ölel fel.

The Wedding (instrumental) / You’ve Been Around / I Feel Free / Black Tie White Noise / Jump They Say / Nite Flights / Pallas Athena / Miracle Goodnight / Don’t Let Me Down & Down / Looking For Lester (instrumental) / I Know It’s Gonna Happen Someday / The Wedding Song

David Bowie – ének, gitár, szaxofon, kórus
Nile Rodgers – gitár, kórus
Poogie Bell, Sterling Campbell dob
Barry Campbell, John Regan basszusgitár
Richard Hilton, Dave Richards – billentyűsök, programozás
Philippe Saisse, Richard Tee – billentyűsök
Michael Riesman – hárfa, harangjáték
Gerardo Velez – ütősök
Fonzi Thornton, Tawatha Agee, Curtis King Jr., Dennis Collins, Brenda White-King, Maryl Epps – vokál, kórus
Al B. Sure! – ének
Reeves Gabrels, Mick Ronson, Wild T. Springer – gitár
Mike Garson – zongora
Lester Bowie – trombita
Frank Simms, George Simms, David Spinner, Lamya Al-Mughiery, Connie Petruk – kórus

Hivatalos hazai forgalmazónál kapható fizikai formátumok:
CD / 2 LP


 Earthling (1997/2022)

Az 1997-es korong pontosan mutatja, Bowie mennyire szeretett kísérletezni a stúdióban, mennyire tudta magához ölelni a különböző zenei stílusokat, melyeket aztán a saját maga címkézésével adjon ki. Az ’Earthling’ abban az időben született, amikor a Prodigy virágkorát élte a maga kattogós, elektronikus, időnként sokkoló zenéjével. A lemezen hallható anyag nem tagadhatja le, hogy ennek hatására született, sőt maga az alkotó sem titkolja, hogy megérintette e stílus. Mindent elborít az elektronikus dobhangzás, a szintetizátorok használata, egy valami nem változott, az pedig maga Bowie. A hangja meghatároz mindent, hiába a „kölcsönvett” stílus, tudjuk, hogy milyen lemezt hallgatunk.

A Prodigy rajongói (is) kedvelhették ezt az LP-t, őszintén bevallom, hogy nekem egy kicsit sok ez az elektronika, idegen számomra ez a zenei világ. Viszont elismerem, bátor tett volt ötvenéves fejjel egy ilyen kísérletbe belemenni, amely nem is sikerült rosszul, azonban Bowie a későbbiekben tartózkodott a hasonló merényletektől. Összességében a lemez nagy sikert nem aratott, viszont hatásosan reflektált az akkori világképre. Ha végignézzük a sok stílust, amit magában foglal hosszú pályafutása, ennek a kísérletnek is helye van a sorban.
Ennek az albumnak a promóciós turnéján jött el a Sziget Fesztiválra 1997 nyarán, ahol több tízezredmagammal egy lenyűgöző, ugyanakkor sokkoló buli tanúja lehettem. Három dalhoz (Dead Man Walking, Little Wonder, I’m Afraid Of Americans) klip is készült, a zenei anyaghoz igazított felkavaró képekkel.

Little Wonder / Looking For Satellites / Battle For Britain (The Letter) / Seven Years In Tibet / Dead Man Walking / Telling Lies / The Last Thing You Should Do / I’m Afraid Of Americans / Law (Earthlings On Fire)

David Bowieének, gitár, szaxofon, hangminták, billentyűs hangszerek
Reeves Gabrelsprogramozás, szintetizátor, gitár, hangminták, ének
Mark Plati – programozás, loopok, hangminták, billentyűs hangszerek
Gail Ann Dorseybasszusgitár, ének
Zack Alford  – loopok, dob, elektromos ütőhangszerek
Mike Garson – billentyűs hangszerek

Hivatalos hazai forgalmazónál kapható fizikai formátumok:
CD / 2 LP


‘hours…’ (1999)

Két évvel az ’Earthling’ után Bowie visszatért a melodikus zenéhez, azt mondanám, hogy népszerűbb formában, mint a ’Black Tie White Noise’-on bár ezen a lemezen is sokféle stílusban csendülnek fel a dalok.
Ebben az időben az internet már elkezdett széles körben terjedni a világban, és Bowie a saját honlapján (BowieNet) is feltűnt. Egy Quantic Dream nevű szoftvercéggel kezdett el dolgozni, és az ’Omikron: The Nomad Soul’ játékhoz nemcsak zenét írt Reeves Gabrelsszel közösen – melyből több dal is felcsendül az ”hours…’’ albumon más változatban –, hanem Bowie figurája is feltűnik benne. Sokan mondogatták róla abban az időben, hogy látja a jövőt.

A lemezhez visszatérve, bár modern a hangzás, mégsem nyomja agyon a technika. Több a dallam, az akusztikus gitár – ilyen a Survive és a Seven –, nincs az ének agyontorzítva, a kísérleti elemeket is hátrább sorolták. A kezdet, a Thursday’s Child melodikus, popos, az If I’m Dreaming My Life a pszichedelikus rock kategóriába sorolható, a What’s Really Happening inkább a nyolcvanas évek new wave korszakát idézi. A The Pretty Things Are Going To Hell hangulatában visszanyúlik az ’Earthling’ albumhoz, de itt azért több a valódi hangszer. A New Angels Of Promise engem a korai Pink Floydra emlékeztet, ez nem véletlen, Bowie szerette Syd Barrett zenéjét. A zárás, a The Dreamers egy ritmusos szerzemény tipikus Bowie-énektámával.
Sokan egyik legszemélyesebb albumának tartják az ”hours…”-t, Bowie ezt mondta róla: „Személyes darab, de óvatos lennék az önéletrajzi jelzővel. Nem egy valós történetet mond el, hanem egy fikciót. A mesélő egy kiábrándult, boldogtalan ember, én meg hihetetlen boldog vagyok. Inkább a velem egykorúak szorongásait próbáltam visszaadni, végülis nekik írtam a lemezt”
Bowie ezzel a lemezzel zárta a 20. századot, ez volt a utolsó közös munkája Reeves Gabrelsszel.

Thursday’s Child / Something In The Air / Survive / If I’m Dreaming My Life / Seven / What’s Really Happening? / The Pretty Things Are Going To Hell / New Angels Of Promise / Brilliant Adventure / The Dreamers

David Bowie ének, programozás, gitár, billentyűs hangszerek
Reeves Gabrels programozás, gitár
Mark Platibasszusgitár, gitár, programozás, mellotron
Mike Levesquedob, ütőhangszerek
Sterling Campbelldob
Everett Bradley – ütőhangszerek
Chris Haskett – gitár
Marcus Salisburybasszusgitár
Holly Palmervokál

Hivatalos hazai forgalmazónál kapható fizikai formátumok:
CD / LP

Megosztás