Rájöttem, a HammerFall addig csinálja ezt, amíg tudnak újabb és újabb kalapácsos szlogeneket gyártani. Indultunk az 1997-es ténymegállapítással, hogy Hammerfall, 98-ban már tennünk is kellett érte: Let The Hammer Fall. De ahhoz, hogy lehulljon az a kalapács, fel is kell emelni valakinek: Raise The Hammer. Ez már 2000. A ‘Crimson Thunder’-ből azt hinnéd, hogy kimaradt, pedig nem! „The hammer has fallen” – éneklik a Trailblazersben. Három év múlva már egyenesen az igazság bajnokai lettek (Hammer Of Justice), sőt ennek birtokában uralomra is törtek a következő évben (Reign Of The Hammer). Ezek után már meg sem lepődtünk a 2009-es felhíváson (Bring The Hammer Down). 2014-ben Hector kezébe adták a kalapácsot („Hammer high to the sky” – Hector’s Hymn), két évre rá külön kiemelték ezt a „kalapácsot fel” vonalat (Hammer High), a ‘Dominion’-ban viszont már csak ismételgették a 10 évvel korábbi üzenetet („Bringing the hammer down” – (We Make) Sweden Rock, „Bring the hammer down” – Bloodline), szóval úgy látszott, kifulladt ez a téma. A háromévnyi szünet és a pandémia miatti leállás alatt azonban az unatkozó agysejtek meghozták az áttörést, és megszületett a Hammer Of Dawn, „A hajnal kalapácsa”. Nem sok értelme van, legfeljebb ha azt mondom, még a hajnalhasadást is egy kalapácsütés okozza.

A HammerFall az a zenekar, akiktől nem várunk innovatív újításokat, progresszív megújulást. Amikor megtették (az ‘Infected’ lemezen), a rajongók többségének nem jött be. (Egyébként ezen az albumon nemcsak a stílussal szakítottak, de ez volt az egyetlen olyan kiadványuk, ahol a kalapács csak a zenekar nevében szerepelt!) Szóval visszatértek a bő 25 éve jól bevált formulákhoz, és a megfáradt ‘Dominion’ után újra egy elsőre megjegyezhető dallamokkal teli lemezt kalapáltak össze. A Brotherhoodban a Hector’s Hymnhez hasonlóan emlegetik fel a korábbi sikereiket, mint régi emlékeket. Bár az is lehet, hogy csak annyira belemerültek ebbe a világba, hogy a szövegekben is önismétlésekbe futnak, nemcsak a zenében. („We bring the action, the hammer will fall”, „We all remember, and we’ll never forget”, „The Templars made of steel with hearts made of fire”, „Raise your fist and get your ass up from your seat”, „Hammers held high we are heeding the call”.) Szóval nehéz újat mondani róluk, játsszák ugyanazt a Judas Priest ihlette heavy metalt, a Manowart utánzó heroikus szövegekkel 1997 óta, csak míg a Manowarnál a „fight” és a „united” a hívószó minden lemezen, addig itt a zenekar névadójának számító „hammer” sújt le minden egyes alkalommal.

A bevált stílustól csak a lemez második felében térnek el néhányszor, de persze az sem nagy kitérő: az angol Judas Priest helyett a germán Accept villan be néhány dalban. A Not Today középlassú, vagy ha úgy tetszik, power ballada, meg sem közelíti ugyan a Glory To The Brave-et vagy az Always Will Bet, de Wolf Hoffmann stílusát érzem ki a síró gitárból. A Live Free Or Die a Scorpions He’s A Woman, She’s A Man intróját hasznosítja újra, az ének már Cans megszokott dallamvilágában kalandozik, a refrén pedig az Accept Balls To The Walljának csordavokáljához hasonlóan együtt énekelhető a koncerteken. Érdekes, hogy a No Mercy refrénjéről is az acceptes csordavokál jut eszembe, a tempó sem kisebb, mint például a Fast As A Sharknál. Erős zárása a lemeznek.

Az anyag legnagyobb hibájának azt tartom, hogy olyan háttérvokalistákkal dolgoztak, mint King Diamond (King Diamond, Mercyful Fate), Thomas Vikström (Therion, Candlemass, Stormwind, Brazen Abbot), Niklas Isfeldt (Dream Evil) vagy Jake E (Amaranthe, Cyhra), és nem hallatszik ki a végeredményből. Pedig egy-egy duett ilyen klasszisokkal (ahogy a ‘Dominion’-on meglépték Noora Louhimóval) sokat dobott volna a végeredményen, és az értékek megtartásával egyfajta továbblépés, minőségi plusz lehetett volna. A Venerate Meben például kihangsúlyozzák, hogy King Diamond közreműködött, de egyetlen önálló sora sincs benne, ha nem mondják, sose jövök rá, hogy a gitárszóló után visszatérő refrénben ő üvölti Joacim fölé a magasakat.

Összegzés:

Ami 1997-ben, a grunge térhódítása közepette bátor lépés volt, az 2022-ben biztonsági játék. De a lényeg, hogy a HammerFall szállítja a fogós dallamokat és a Judas Priest ihlette riffeket, ahogy az elmúlt negyedszázadban mindig. Jó ez a lemez, ha nem is világmegváltó, de sokkal jobb, mint a legutóbbi ‘Dominion’.

Pontszám: 7,5

Megjelenés: 2022
Kiadó: Napalm Records
Stílus: heavy metal
Származás: Svédország

Zenészek:

Joacim Cans – ének
Oscar Dronjak – gitár
Pontus Norgren – gitár
Fredrik Larsson – basszusgitár
David Wallin – dobok

King Diamond, Thomas Vikström, Malin Abrahamsson, Per Strandberg, William Stridfeldt, Niklas Isfeldt, Peter Stålfors, Jake E, Fredrik Nordström – vokál
Chris Laney – billentyűs hangszerek (Not Today)

Dalcímek:

01. Brotherhood
02. Hammer Of Dawn
03. No Son Of Odin
04. Venerate Me
05. Reveries
06. Too Old To Die Young
07. Not Today
08. Live Free Or Die
09. State Of The W.I.L.D.
10. No Mercy