Gary Moore: Live From London

E magyar blues- és Gary-rajongók számára emlékezetes péntek estéhez képest három hét sem telt el, amikor a londoni rajongók élhettek át hasonló – áhítattal teli – estét. Az ínyencek szerint élete legjobbját mutatva játszott a londoni Islington Academyn. A budapesti SYMA Csarnokot megtöltő emberáradathoz képest elenyésző számú közönség előtt, mivel az egy Planet Rock rádiós VIP buli volt. Viszont ennek köszönhetjük, hogy fennmaradt ez a rocktörténelmi emlék, mert valamirevaló rádiós nem hagy ki egy ilyen ziccert. Gary Moore 2009-es ‘Bad For You Baby’ turnéjáról ez az egyetlen fennmaradt – nem audience – felvétel.

Talán ennek a rádiós rögzítési technikának köszönhető a némileg vékonyka hangzás is, ezt nem tervezték koncertlemeznek, csak egy műsorban leadható csemegének. Ám most, tíz évvel az esemény és kilenc évvel Gary Moore halála után előásták, hogy közkinccsé tegyék. És milyen jól tették!

Gary Moore nagyon jó érzékkel és az elődök iránti mély tisztelettel válogatta össze koncertműsorát, nem „önzőzött”, a tizenhárom dalból mindössze öt saját szerzemény (de micsoda nóták), a többi sajátos tisztelgés a blues klasszikusok előtt. Hiszen az Oh Pretty Woman Albert King 1966-os slágere volt, Gary pedig meghívta őt egy közös előadásra a ‘Still Got The Blues’ albumra. Ugyanígy a Too Tired Johnny „Guitar” Watson 1955-ös slágere volt, melyre Gary Albert Collins 1978-as feldolgozásában figyelt fel, őt is vendégül látta albumán, sőt az azt követő turnén is 1990-ben. A Walking By Myself vagy a The Blues Is Alright is mekkora koncertnóták, és csak kevesen tudják, hogy egy Little Milton és egy Freddie King őskövület a két dal. Mert Gary Moore energikus, élettel teli előadásában ismertük meg.

A dalok között nem sok szünet van, kevés kommentár hangzik el, igyekeztek úgy megvágni az anyagot, hogy beleférjen a CD 80 perces játékidejébe a teljes koncert. Nem sikerült. Úgy lett 78:54 a teljes hossz, hogy sajnos a hosszabb lélegzetű darabokat megnyirbálták. Ami Gary Moore esetében főbenjáró bűnnek számít. A három héttel korábbi budapesti koncert kétórás volt, itt 79 percbe zsúfolták bele mind a tizenhárom számot. A rajongók panaszáradata beindult a közösségi oldalakon, aki hallotta az eredetit felvételről vagy élőben, azok szerint a Have You Heard, az I Love You More Than You’ll Ever Know, a Too Tired, a Parisienne Walkways és a Blues Is Alright is meg lett vágva. Költségben nem sok pluszt jelentett volna dupla lemezen kiadni a teljes anyagot, de sajnos a kiadók alapból dupla (vagy legalább másfélszeres) áron akarják eladni a dupla lemezeket és így már nem látnak akkora piacot benne. Ezért lett az utolsó – hard rock – turnéjáról készült ‘Live At Montreux 2010’ is szimpla lemez Európában. Csak a japánok kapták meg dupla lemezen a teljes verziót. De ott legalább nem vágták meg a dalokat, csak kihagytak párat. Itt is jobb lett volna egy teljes anyag – ha már kordokumentum –, az igazi rajongók biztos jobban örültek volna neki, mint az extra dobozban található pengetőnek, poszternek, képeslapnak vagy söralátétnek. Ezek helyett inkább kiadhatták volna extraként a teljes koncertet.

A műsor egyébként a szokásos módon épült fel. Bemelegítésnek egy ’Still Got The Blues’ klasszikus, az Oh Pretty Woman, majd Gary rögtön belevág az új album bemutatásába: Bad For You Baby / Down The Line. Vissza a kezdetekhez, hogy a lendület ne apadjon, Since I Met You Baby az ‘After Hours’ lemezről. Mit is mondtam? Ez a két lemez adja a koncert oroszlánrészét. Nem feltétlenül időben, mert az utolsó előtti stúdióalbumról, a ‘Close As You Get’ lemezről „bennragadt” John Mayall feldolgozás, a Have You Heard tízperces, az aktuális ‘Bad For You Baby’ nagy pillanata, az I Love You More Than You’ll Ever Know (szintén egy feldolgozás, ezúttal Al Koopertől) tizenkétperces – még így megvágva is –, vagy a szokásos zárónóta, a Gary 1978-as ‘Back On The Streets’ lemeze óta szintén klasszikussá érett Parisienne Walkways is alig marad kilenc perc alatt. Ha ehhez még hozzávesszük a Parisienne Walkways „kistestvérét” – ahogy Dzsó mondta –, a Still Got The Bluest a maga hét percével, akkor ez a négy dal nagyjából ki is teszi a lemez felét. Azt a felét, amelyben Gary mesteri játéka, síró gitárja volt a főszereplő. „Lord Of The Strings” – találó hasonlat a gitárosra a rajongói klub elnevezése.

A koncert másik fele a bulizásé. Mert kinek ne mozogna a lába, ha meghallja a Too Tired, a Walking By Myself vagy a The Blues Is Alright ritmusát, dallamait. Ugyanígy táncra perdít – vagy minimum bólogatásra késztet – az új lemez Mojo Boogie-ja, vagy az említett négyes a koncert elejéről. Gary Moore nagyon érezte ezt a zenét. Is. Ahogy a hard rockot is (‘Wild Frontier’, Thin Lizzy – ‘Black Rose’), vagy a progresszív rockot (Colosseum II – ‘Strange New Flesh’, ‘Electric Savage’). Az az igazság, hogy minden jól állt neki, még az alternatívkodó ‘Dark Days In Paradise’ vagy az elektronikus hatásokkal kísérletezgető ‘A Different Beat’ is. Mert élt a kezében a gitár. Érzett a gitár. És meghalt vele együtt.

(A képek Marco van Rooijen fotói az adott turnéról.)

Összegzés: 

Aki hozzám hasonlóan ott volt 2009. november 13-án a SYMA Csarnokban és azóta is emlegeti Gary Moore egyetlen budapesti fellépését, azoknak nagyon ajánlom ezt a lemezt. Aki szereti a bluest és ismeri Gary Moore-t (ez ugyanaz a halmaz, mert el nem tudom képzelni, hogy egy blueskedvelő ne hallott volna Garyről), annak is érdemes a figyelemkörébe vonni ezt a rocktörténelmi dokumentumot, mert kilenc évvel Gary halála után is ez az első megjelent hanganyag arról a nevezetes „utolsó blues turné”-ról. A koncert maga tízpontos volt, de a megvágott anyag miatt levonok egyet a kiadványtól. És még jószívű voltam.