Ebben a hónapban nem előadóhoz kötött toplistákat írtunk, hanem olyan feldolgozásokból állítottunk össze tízes csokrokat, amelyek valamilyen szinten megérintettek bennünket. Kit ezért, kit azért, kit ez, kit az. Milyen érdekes, hogy Dzsóval és Bigfoottal nagyjából egykorúak vagyunk, s mennyire különböző listákat raktunk össze. Dzsó feldolgozásai a kétezres évek elejéről származnak, az enyémek a hetvenes évek vége, nyolcvanas évek eleje idejére tehetők, Bigfootéi meg a hatvanas évek végére. A fiatalabbaknál inkább a 21. századi feldolgozások dominálnak, ők később kerültek a zenére legfogékonyabb korba. (Persze kivételek mindenhol akadnak). És nektek mik a kedvenc feldolgozásaitok? (CsiGabiGa)

Dzsó

Ha valaki másnak a dala megérint egy előadót és eljátssza akár élőben, akár lemezen az eredeti műhöz ragaszkodva, az csak tisztelgés a művész előtt vagy rosszabb esetben sima hakni. Ha viszont hozzáteszi az egyéniségét és saját felfogásában adja elő, na az már feldolgozás, sokszor történt meg, hogy az átformált interpretáció jobban elkapta a dal hangulatát és népszerűbb lett, mint az eredeti. Vannak kifejezetten hatékonyan feldolgozók, akik mások szerzeményeiből képesek kihozni a maximumot, míg a sajátjaik többsége nem igazán világrengető, ilyen pl. a Manfred Mann’s Earth Band az összes világsikerével.

Az én listám csak felsorolás, sorrendet nem állítok fel közöttük, mert mindegyik dalban hozzátettek valami maradandót az eredeti műhöz. Így lett a Korn előadásában a Pink Floyd unalomig rádióztatott Another Brick In The Walljából a három tételt egybefűző sötéten komplex alkotás, a The Angels középszerű Am I Ever Gonna See Your Face Again? dalából dögös party-rock and roll a Sweet tolmácsolásában. Az RPWL felfedezte Bob Dylan nyekergésében a Masters Of War dallamának ívét és olyan monumentális hangszereléssel támogatták meg, amilyet a dal valóban megérdemel. A Sepultura a U2 Bullet The Blue Skyjába úgy tette bele a maga törzsi zúzását, hogy alig lehet ráismerni az eredeti dalra, a Five Finger Death Punch pedig a Bad Company azonos című klasszikusából varázsolt hazafias arénahimnuszt. Steve Lukather a Pink Floyd Shine On You Crazy Diamondjának melankóliáját félredobva írta át ezt a remekművet egy másik remekművé, amelyben a gitár lépett elő főszereplővé. A Scorpions az ’Acoustica’ koncertalbummal mászott ki az alkotói válságából, amelyen több klasszikusba is belenyúltak, ezek közül kiemelkedik a Cars Drive-jának hátborzongató változata. Johnny Cash a halála előtt néhány hónappal fejezte ki csodálatát a Nine Inch Nails iránt azzal, hogy a Hurt súlyos búskomorságából megírta a maga felemelő búcsúját a világtól. Van egy népdal, amelyet az Animals tett világhírűvé 1964-ben, ez a House Of The Rising Sun, amelybe a Toto 38 évvel később alaposan belegyalogolt a grandiózus átiratával, és a végére maradt Puccini Nessun Dorma áriája a ’Turandot’ operából, amelyet Jeff Beck úgy játszik el „egy szál” Stratocasterén, ahogy arra senki más nem képes.

Korn – Another Brick In The Wall Pt. 1-2-3 (2004) (Pink Floyd 1979)
Andy Scott’s Sweet – Am I Ever Gonna See Your Face Again? (1992) (The Angels 1976)
RPWL – Masters Of War (2008) (Bob Dylan 1963)
Sepultura – Bullet The Blue Sky (2003) (U2 1987)
Five Finger Death Punch – Bad Company (2009) (Bad Company 1974)
Steve Lukather – Shine On You Crazy Diamond (2002) (Pink Floyd 1975)
Scorpions – Drive (2001) (The Cars 1984)
Johnny Cash – Hurt (2002) (Nine Inch Nails 1994)
Toto – House Of The Rising Sun (2002) (népdal / The Animals 1964)
Jeff Beck – Nessun Dorma (2010) (Giacomo Puccini ’Turandot’ 1924)

CsiGabiGa

Dzsóval ellentétben nálam elsősorban emlékekhez kötődnek a kedvenc feldolgozások. Egyszerűen nagyon tetszettek már fiatal bakelitgyűjtő koromban is, és sokszor nem is tudtam, hogy feldolgozások. Visszakeresve az eredetieket, azért vannak különbségek! A mindenkori első helyezett számomra az 1981-es Sammy Hagar-lemez, a ‘Standing Hampton’ zárónótája, a Piece Of My Heart, a feldolgozások feldolgozása, egy Janis Joplin-dal átirata, bár már az sem az eredeti volt. Szoktam azzal „dicsekedni”, hogy már akkor ismertem Vandenberget, mikor Coverdale még nem is hallott róla, Sammy Hagarrel is így voltam, már jóval azelőtt kedvencem volt a faszi, hogy a Van Halenbe került volna. Apropó: Van Halen. Ott a Kinks-feldolgozás az első lemezükön, a You Really Got Me, mely egybenőtt az Eruption-szólóval, Eddie halála kapcsán még inkább ott van a fájdalmasan zseniális feldolgozások élbolyában. Talán kevesen tudják, hogy a Thin Lizzy-klasszikus Black Rose éppúgy népdalfeldolgozás, mint legelső slágerük, a Whiskey In The Jar. Nagy KISS-rajongóként megvettem az 1978-ban kiadott mind a négy szólólemezüket (csak úgy volt értelme számomra, a négyből lehetett összerakni egy óriásposztert), ott fedeztem fel a New York Groove-feldolgozást, mely a Hello együttes száma volt eredetileg, de ugyanúgy Russ Ballard írta, mint a Rainbow által híressé tett Since You Been Gone-t, melynek helyesírási hibáját azóta is igyekeznek korrigálni a későbbi feldolgozások (Since You’ve Been Gone, lásd Don Airey).

A Manfred Mann’s Earth Bandet egyszer „a világ legjobb feldolgozászenekarának” tituláltam, mert bár progresszív szerzeményeik szerves részét képezték anyagaiknak, sikereiket Bruce Springsteen– és egyéb feldolgozásaikkal érték el. Számomra ezek közül a legemlékezetesebb a Davy’s On The Road Again, erre száguldoztam fiatalon a kis Polskimmal 135 km/órás sebességgel, igaz, lejtőn lefelé hátszéllel, és mire Pestre értem, le is égettem a motorját, de igen, megcsináltuk! Ugyanilyen régi nagy szerelem az Accept második lemezéről az I’m A Rebel, mely egy Wolf Hoffmann által meghallott AC/DC-demó alapján született feldolgozás. Az ausztrálok végül kukába dobták az ötletet, az Acceptnek meg (és Udónak is) ráadásnótája lett. Szóval ez egy kicsit necces, hogy feldolgozásnak számít-e, ha ki sem adták az eredetit. A The Green Manalishi (With The Two-Pronged Crown) eredetijét viszont kiadták, de én nem hallottam a Judas Priest előtt a Fleetwood Mactől, utána meg már nem is érdekelt. Amit abban Rob Halford énekelt az ‘Unleashed In The East’ koncertlemezen, az történelem, még akkor is, ha azóta kiderült, hogy utólag manipulálták az élő felvételeket.

Az újkori kedvenceim (a CD-gyűjtő korszakomból) a Def Leppard Sweet-feldolgozása, az Action, melyet nemrég volt szerencsém a Las Vegas-i koncertjük ráadásnótájaként is újraélni, talán éppen ezért jutott eszembe A Sweetet rengetegen feldolgozták, és nagyon keveset tudtak hozzátenni (lásd: Saxon – Set Me Free, Krokus – Ballroom Blitz), a Def Leppardé sem sokban különbözik az eredetitől, valahogy a Leopárdok feldolgozása mégis megragadt, talán a belőlük áradó energia miatt. A Beatlest is sokan feldolgozták – a Helpek közül a legtöbbet hallott talán a rádiók által agyonjátszott borzalmas Bananarama-verzió, melyet meghallva azonnal segítségért kiáltok –, de ha hallottál még érzelemdús duettet, ez a Bon Scott-hangú svájci (Marc Storace) és a német Fair Warning-énekes (Tommy Heart) párosa mindenképpen viszi a prímet, a mai napig futkos a hideg a hátamon tőle. És van egy plusz feldolgozásom, mely szintén érzelmileg érintett meg, és gyakorlatilag kilóg a sorból, mert lemezen nem jelent meg, csupán egy neten keringő tévéközvetítés van róla: Életem egyik legfájdalmasabb feldolgozása, amikor együtt látom Jon Lordot és Steve Leet, ahogy előadják a Husht. (A dal leghíresebb verziója a Deep Purple-höz kötődik, de nem ők az eredeti előadók.) A két zseni egyike sem él már, de ezzel a felvétellel egyszerre tudok emlékezni mindkettejükre.

Sammy Hagar – Piece Of My Heart (1981) (Erma Franklin 1967)
Van Halen – You Really Got Me (1978) (The Kinks 1964)
Thin Lizzy – Black Rose (1979) (ír, skót, amerikai népdalok keveréke)
KISS (Ace Frehley) – New York Groove (1978) (Hello 1975)
Rainbow – Since You Been Gone (1979) (Russ Ballard 1976)
Manfred Mann’s Earth Band – Davy’s On The Road Again (1978) (John Simon 1970)
Accept – I’m A Rebel (1980) (AC/DC-demó 1976)
Judas Priest – The Green Manalishi (1979) (Fleetwood Mac 1970)
Def Leppard – Action (1992) (The Sweet 1975)
Krokus feat. Tommy Heart – Help (2013) (Beatles 1965)

+1

Gotthard feat. Jon Lord – Hush (2008-as tévéfelvételről) (Billy Joe Royal 1967)

Bigfoot

Nem volt egyszerű dolgom, egy ilyen listát csak a Deep Purple feldolgozásaiból össze tudtam volna rántani. De aztán rám szóltak a szaktársak/kollégák, hogy fogjam vissza magam, nem vagyunk mi Purple-webzine. Nehéz volt így is összerakni a szerintem tíz legjobb cover-dalt. Tina Turner feldolgozottként és feldolgozóként is jelen van a listámon.

Azok a jó feldolgozások, melyeket újrakomponálnak. Valami hasonló történt, amikor a Deep Purple kezelésbe vette Ike és Tina Turner Phil Spector által írt slágerét, a River Deep Mountain Hight. A három és félperces, rockzenének nem igazán nevezhető slágerből összeraktak egy tízperces progresszív rock eposzt, melyben megihlette őket Kubrick ’2001 Űrodüsszeia’ mozija, intróként felhasználták Richard Strauss ’Zarathustra’-témáját. Santanáék nem kis lépésre vállalkoztak, amikor az egyik leghíresebb Fleetwood Mac-slágerhez hozzányúltak és az eredetileg is roppant ütős Black Magic Womanból fergeteges latin-rock témát faragtak, megspékelve Szabó Gábor Gypsy Queen gitárőrületével. Jimi Hendrix Bob Dylan kántálásából akkora gitárhimnuszt kreált, hogy ma is sokan rávágják az All Along The Watchtowerre, hogy az bizony Jimi-nóta. A Nice Leonard Bernstein musicalörökzöldjét instrumentális progresszívrock-örökzölddé formálta át, nehéz eldönteni, hogy a ’West Side Story’ vagy Keith Emerson Americája emlékezetesebb. Janis Joplin hatalmas erejű rocknótát alkotott Erma Franklin (Aretha Franklin nővére) kicsit szentimentális souldalából – még ma is a karosszékbe szögez az erő, ami Joplin torkán kiömlik. Ike és Tina Turner is kockázatot vállalt, amikor úgy döntöttek, hogy a Creedence Clearwater Revival már akkor megaslágerként elkönyvelt Proud Maryjét a saját képükre formálják. Lassú blueszal induló verziójuk olyan elementáris örömzenébe csap át, hogy beleremegnek a falak. Az Iron Maiden tulajdonképpen nem nyúlt hozzá a Beckett Rainbow’s Goldjának szerkezetéhez, pusztán a dinamikát turbózták fel és egy tipikus Maiden-nótát alkottak belőle hangzásban, de bejött. A Judas Priest korai időszakában elektronizálta Joan Baez akusztikus balladáját, a Diamonds And Rustot, átdolgozásuk annyira emlékezetes maradt, hogy mai napig is időnként előveszik a fellépéseikre. Lemmy nagyon tisztelte David Bowiet, és ez érződik a Motörhead „Heroes” átiratán. Érintetlenül hagyták a dalt, noha a rájuk jellemző dübörgés megvan, Lemmy hangja abszolút nem erőszakos, igyekszik a lehető legfinomabb orgánumán megszólalni, és nagyon elkapta a dal eredeti hangulatát. A Beatles Ringo Starr által énekelt With A Little Help From My Friends dala amolyan kis aranyos hetyegés az élet apró-cseprő történéseiről. Nos, amikor egy lepukkadt külsejű sheffieldi fickó lemezre énekelte, és nem éppen szomjasan elüvöltötte Woodstockban is, közben intenzív kargimnasztikát végezve, új értelmet nyert az egész. Joe Cocker haláláig nem engedte el ezt a kis segítséget. Néha nem baj, ha idegen tollakkal ékeskedik az ember.

Deep Purple – River Deep, Mountain High (1968) (Ike & Tina Turner 1966)
Santana – Black Magic Woman (1970) (Fleetwood Mac 1968)
Jimi Hendrix Experience – All Along The Watchtower (1968) (Bob Dylan 1967)
Nice – America (1968) (Leonard Bernstein – ’West Side Story’ 1957)
Janis Joplin – Piece Of My Heart (1968) (Erma Franklin 1967)
Ike & Tina Turner – Proud Mary (1970) (Creedence Clearwater Revival 1969)
Iron Maiden – Rainbow’s Gold (1984) (Beckett 1974)
Judas Priest – Diamonds and Rust (1977) (Joan Baez 1975)
Motörhead – „Heroes” (2017) (David Bowie 1977)
Joe Cocker – With A Little Help From My Friends (1968) (Beatles 1967)

Wardrum

Kicsit félve álltam neki ennek a Top 10-nek, mert nem tudtam, hogy összejön-e majd a 10 versenyző, de végül az egész lista megírta saját magát, szinte gond nélkül kerültek elő a jobbnál jobb tételek és még szelektálni is kellett közülük. Számomra ez azt bizonyította be, hogy a – sokszor lesajnált – „cover” műfajnak igenis van létjogosultsága, sőt! Azt hiszem, az igazán jó feldolgozások kétféleképpen születhetnek: van, amikor már maga az alapanyag is fenomenális és az átdolgozás csak még jobbá teszi, a másik lehetőség pedig, amikor az alapanyag egyfajta csiszolatlan gyémántként hever itt-ott, amíg meg nem találja valaki, hogy megmunkálva létrehozzon valami csodásan szépet. Egy feltételnek teljesülnie kell, mégpedig annak, hogy a feldolgozott alapanyagot az új előadó mindenképpen formálja át, fordítsa le a saját nyelvére!

A többiektől eltérően én tíztől számolok visszafelé. A tavalyi év nagy meglepetése volt számomra, hogy imádtam Taylor Swift mindkét új lemezét (aki érez némi nyitottságot magában, ki ne hagyja!), így extrán örültem, amikor mindenki kedvenc progrock bölcsésze, Steven Wilson egy kicsit megfuttatta az egyik dalt a saját boszorkánykonyhájában is. Innen továbblépve nem maradhatott le a listámról a másik néhai Porcupine Tree-zenész, John Wesley feldolgozása sem, aki gyönyörűen dolgozta át Peter Gabriel örökzöld In Your Eyes című dalát, ezt a verziót már csak azért is érdemes meghallgatni, mert Steve Rothery (Marillion) is vendégeskedik benne egy nagyon ízes szólóval.  A Type O Negative – azaz a 4 brooklyni p.cs – dalairól a fene se gondolta volna, hogy ilyen jól szólnak akusztikus gitáron, női énekkel, de Kitty Staunton (Novacrow) igen komoly nézettséget hozott össze kikezdhetetlenül hangulatos coverjeivel, azt sem tudtam, melyiket válasszam, annyira jók. Mind ismerünk olyan dalokat, amik szanaszét vannak már koptatva, annyian feldolgozták. Szegény Leonard Cohen gyönyörű imája, a Hallelujah is ebbe a kategóriába tartozik, tulajdonképpen a Pain Of Salvation verziója az egyetlen, amit a mai napig meg tudok hallgatni. Ahogy Daniel Gildenlöw kiengedi a hangját a dal végén… huh!

Visszatérő név a Type O Negative, viszont most nem őket dolgozzák fel, hanem ők az elkövetők. Merész húzás volt elővenni részükről ezt a három Beatles-dalt, viszont érdekes módon mégis működik a mágia. Arról nem is beszélve, hogy az I Want You (She’s So Heavy) című dalból olyan doom himnuszt rittyentenek az egyveleg végén, hogy beleszédül az ember. Peter Gabriel is átváltozik feldolgozottból feldolgozóvá, jó pár éve kiadott ’Scratch My Back’ című feldolgozáslemezén kedvenceit fordította le a saját nyelvére. Erről a listámon szereplő két tétel áll legközelebb hozzám, nagyon nehéz szavakkal leírni a hatásukat, egyszerűen megáll a levegő, ha megszólalnak. Az igazság az, hogy mindkét mű köröket ver az eredetire.

A következő feldolgozásra soha nem gondolt volna senki, de mégis létrejött. Johnny Cash klipjét elég egyszer megnézni, és onnantól kezdve örökké veled marad. A producer, Rick Rubin ráhatása kellett ahhoz, hogy az akkor már visszavonultságban élő Cash még egyszer utoljára énekeljen egyet, Rubin pedig személyes jóbarátja, Trent Reznor dalát javasolta. Cash egészsége erősen hanyatlóban volt már akkoriban, ez meghallatszott a hangján is, de Rubin előnyt tudott kovácsolni ebből. A klipet a Cash életéről szóló múzeumban forgatták, ami akkor már jó ideje zárva volt a közönség előtt, így a klipen egy hanyatló egészségű öregembert látunk, egy egykor fényűző, de már elhagyatott villában merengeni az életén, körötte az elmúlás szimbólumaival. Létezik ennél szívszorítóbb?

Végezetül kedvenc svéd proggereim is két számmal neveznek a Top 10-mezőnybe. A 2003-as ’Recreation Day’ lemezük egyik legfájdalmasabb slágere az I’m Sorry, amiről relatíve kevesen tudják, hogy nem saját nóta. Az eredeti verziót egy Dilba művésznevű kurd származású svéd pop-rock sztár énekelte, de az a helyzet, hogy az Evergrey verziója sokkal maradandóbb. Másik daluk a listámon pedig számomra a feldolgozások királya! Ki az, akinek van képe hozzányúlni egy akkora klasszikushoz, mint a Black Sabbath Paranoidja? És nem hogy hozzányúlnak, hanem a feje tetejére állítják, kiforgatják magából és modern metált csinálnak belőle. Ez a nóta számomra az iskolapéldája annak, mitől lehet jó egy cover.

10. Steven Wilson – The Last Great American Dynasty (2020) (Taylor Swift 2020)
09. John Wesley & Steve Rothery – In Your Eyes (2009) (Peter Gabriel 1986)
08. Kitty Staunton – In Praise Of Bacchus/Burnt Flowers Fallen (2018) (Type O Negative 1996)
07. Pain Of Salvation – Hallelujah (2009) (Leonard Cohen 1984)
06. Type O Negative – Daytripper/If I Needed Someone/I Want You (1999) (Beatles 1965/1969)
05. Peter Gabriel – Listening Wind (2010) (Talking Heads 1980)
04. Peter Gabriel – My Body Is A Cage (2010) (Arcade Fire 2007)
03. Evergrey – I’m Sorry (2003) (Dilba 1996)
02. Johnny Cash – Hurt (2002) (Nine Inch Nails 1994)
01. Evergrey – Paranoid (2016) (Black Sabbath 1970)

Mike

Abba most nem mennék bele, hogy vajh mitől is jó, netán rossz egy dal fel- vagy átdolgozása, a lényeg szerintem itt is csak annyi, mint a művészet megannyi válfaját befogadó szubjektum értékítélete esetén, hogy az alkotás a hallgatóban milyen érzéseket szabadít fel, akár a nosztalgiavonat robogása okoz örömkönnyeket, akár az innovatív, egyedi és előremutató megközelítésből fakadó rácsodálkozás dobogtatja meg a kérges/megpuhult rajongószívet.

A Death neve jó ideje egybeforrt magával a műfajjal, ők a God Of Thunderrel álltak elő a KISS-től. Véleményem szerint Chuckék pont azt csempészték bele a saját átiratukba, ami a kissé izgalommentes, öregurasan poroszkáló eredetiből nagyon hiányzik: az erőt és a lendületet. Én még igazán minőségi Manowar-feldolgozást egy-két lelkes YouTube-hősön kívül nemigen hallottam, ám 1993-ban az Edge Of Sanity a maga morcos képére formálta a Blood Of My Enemiest, minden idők egyik legjobb csatadalát. Dan Swanö annak ellenére jelesre vizsgázott, hogy az esélytelenek nyugalmával birkózhatott meg Eric Adams roppant magas szintű énektémáival – csak persze másképpen. A kis hazánkban huszonhat ember által ismert kanadai Eidolon pedig szintén egy hasonlóan legendás darabnak, a The Oathnak feszült neki. Persze mondhatod, hogy olyan, mint egy Mercyful Fate-hasonmásverseny győztese; na de kérem, ez úgy profi, ahogy van, a Pagan’s Mindot is erősítő Nils K. Rue pedig akkorát énekel, hogy a fal adja a másikat.

Vajon milyen lehet egy hősies, fantasy power/speed himnusz a melodic death metal/metalcore formanyelvére átültetve? Nos, a Heaven Shall Burn megcsinálta! A Blind Guardian Valhallájának átgyúrása annyira elsöprő erejű energiabomba lett, hogy valószínűleg Hansi Kürsch egy percet sem gondolkodott, amikor felkérték, hogy ő is énekeljen benne a hörgés-harákolást ellensúlyozandó. És ha már a trappoló germán metalnál tartunk: az Accept a Fast As A Sharkkal az elsők között volt, akik a „sörmetál” zsánerét mesteri szintre emelték, és ha már ily remek alapokat raktak le, a Helloweennek meg sem kottyant a feladat. Mi több, az ő változatuk legalább egy Andi Derisszel jobb, és egy acélosabb hangzással ütősebb is, így hát az eredetinél tökösebb speed metal gyöngyszem született. Maradjunk még egy cseppet a hamburgiaknál: a Brainstorm a Savage-et tolta el, de még hogy! Egy bivalyb.szó súlyosságot faragtak belőle, amely olyan szilaj, hogy ihaj! Érdekes adalék, hogy a Helloween legkeményebb számainak egyikét éppen az Elvis- és soft rock-mániás Michael Kiske írta 1988-ban, s pont olyan, mintha az akkor a csúcson lévő Anthraxtől lízingelte volna két rekesz jóféle német sörért cserébe.

A Tool viszont mindig is fütyült a konvenciókra. Ők a No Quartert formálták át, és ha nem ismerném az eredetit, simán elhinném, hogy ez egy ezer éve a fiókban heverő Tool-monolit, olyannyira makulátlanul illeszkedik a saját elvont-absztrakt világukba a maga 11 és fél percével. Persze ehhez kellett a Led Zep zsenialitása is… A My Dying Bride előtt is emelem kalapom, hisz tökéletesen megértették a Portishead világát, és kellő tisztelettel, hozzáértő kezekkel nyúltak a Beth Gibbons vezette trip-hop különcök fájdalmasan szép dalához, a Roadshoz, amely ugyan más műfaj, mégis hasonló tőről fakad. És könnyeket fakaszt… Ahogy az előző két horda, úgy a Type O Negative is mindig fittyet hányt az elvárásokra. A Black Sabbath névadója, a doom metal eposzok ősatyja sem egy habkönnyű, napfényes popsláger, Peter Steele és rosszarcú kompániája azonban ízekre szedte, hogy a pokol kénköves bugyrában, vörösborban, buja lánytestekben és szarkazmusban nyakig megmártózva, koromfekete elemekből és átfogalmazott dalszöveggel alkossanak meg egy még annál is nyomorúságosabb gyászmisét. „Ave Ave Satanas…”

Bevallom, a Judas Priest-féle Love Bites sosem volt a kedvencem, így aztán hatalmas döbbenet ért, amikor először szembejött velem a Nevermore merész mutatványa, a különbséget pedig valahogy így lehetne érzékeltetni: míg az amúgy szelíd-szolid eredeti szerzemény egy duroplaszt karosszériájú, kétütemű Trabantként pöfög, addig Warrel Dane-ék ólomsúlyos átirata egy 790 lóerős Claas Lexion 8900 TT gabonakombájnra hajaz.

És becsúszott egy „bónusztétel”, méghozzá a Led Zep-örökzöldje, a fenséges Stairway To Heaven, amelyet a Heart testvérpárja, Ann és Nancy Wilson énekelt el Jason Bonham dobos, vonósok, kórus és hangszeresek közreműködésével. Ez még 2012 decemberében hangzott el a Kennedy Center Honors ceremóniájának keretében, az erkélyen pedig ott ült Jimmy Page, Robert Plant és John Paul Jones is, akiknek a megilletődöttségtől könnyes szeme helyettem is mindent elmond az előadás katartikus élményéről.

1. Nevermore – Love Bites (1997) (Judas Priest 1984)
2. Type O Negative – Black Sabbath (From The Satanic Perspective) (2000) (Black Sabbath 1970)
3. My Dying Bride – Roads (2016) (Portishead 1994)
4. Tool – No Quarter (2000) (Led Zeppelin 1973)
5. Brainstorm – Savage (2000) (Helloween 1988)
6. Helloween – Fast As A Shark (2003) (Accept 1982)
7. Heaven Shall Burn – Valhalla (2013) (Blind Guardian 1989)
8. Eidolon – The Oath (2006) (Mercyful Fate 1984)
9. Edge Of Sanity – Blood Of My Enemies (1993) (Manowar 1983)
10. Death – God Of Thunder (2011) (KISS 1976)

+1

Heart – Stairway To Heaven (Kennedy Center Honors Led Zeppelin 2012) (Led Zeppelin 1971)

Savafan

A Firewind-lemez szinte tökéletes, amin a Maniac szerepel. Eddig három énekessel láttam tőlük élőben ezt a nótát, és szinte mindegy volt, ki énekelte, ez a feldolgozás így tökéletes, ahogy van. A filmnek köszönhetően az eredeti is egy kultikus nóta, de azt gondolom, egy jó számot nagyon el kell szúrni, hogy a feldolgozás ne legyen jó! Ez viszont számomra tökéletes, a görögök hibátlanul alakították a saját képükre a dalt, így a listám tetején szerepel. Az At Vance-ról először az ABBA-feldolgozásaik kapcsán hallottam, nem is egy készült belőlük. Onnantól kezdtem figyelemmel követni a zenekart. Elég öreg vagyok ahhoz, hogy én már éltem Nena aranykorában. Sőt, ismerőstől kaptam is Németországból Nena-kazettát. Akkor az a vadócnak tűnő külső nagyon bejött, a nótákat nem értettem, de volt egyfajta magával ragadó stílusa. A Symphonity első lemeze nagyon a szívemhez nőtt, elsősorban az egyik legalulértékeltebb énekes, Olaf Hayer produkciójának köszönhetően, akinek imádom a hangját. Ezen az igen erős lemezen szerepelt hidden trackként, rejtett nótaként a dal, a szintikezdés után egyből felismertem a sok éve nem hallott dallamot. Azóta nálam a Symphonity-koncertek csúcspontja ez a nóta, teli torokból éneklem, most már Mayo Petraninnal.

Masters Of Rock fesztivál, Pain, valamikor hajnali 1 után, élő DVD-felvétel. Ha, már ott vagyunk, megvárjuk. Nagyon tetszik a buli, majd egyszer csak jön ez a szám. Mintha ez a Beatles lenne! De baromi energikus ez a feldolgozás, annyira beindít, hogy onnantól nagyon élvezem a bulit. Valamit átkapcsolt nálam. Azóta nagy rajongója vagyok a zenekarnak és Peter Tägtgren dolgainak. Egy szám a megfelelő helyen és időben erre (is) képes.

Ha a Sabaton az arénaturnéjára nem az Amaranthe-ot viszi, illetve hozza el Pestre, akkor ez a Sabaton-feldolgozás az Amaranthe-tól nem biztos, hogy elkészül. A dal a legerősebb a ’The Great War’ albumon és Elizééknek sikerült igazán „Amaranthe-osra” alakítani, remekül elosztották a három énekes között. Zak Stevens a kedvenc énekesem, Attila Dornt is nagyon szeretem, a Savatage-t pedig imádom. Csak vess egy pillantást a nicknevemre! Ez a feldolgozás azért is az egyik kedvencem, mert a számomra legnagyobb torok által énekelt kultikus dal került a farkasok kezére, szerencsére Attila van annyira képzett, hogy nincs nagyon messze az eredeti minőségtől. Az In Extremo nálunk még sosem járt, külföldön pedig csarnokokat töltenek meg. Nekem nagy kedvenceim, itt érzem azt, hogy a feldolgozás sokkal jobb lett, mint az eredeti. Az utolsó háromra pedig az vonatkozik, mint a legelsőre: annyira kultikus nóták, hogy nagyon el kéne szúrni, hogy a feldolgozás ne legyen jó! A Nightwish, a Turisas, de még a náluk jóval fiatalabb csapat, a Black Veil Brides is sokkal profibb annál, hogy egy ilyenbe beleszaladjon.

1. Firewind – Maniac (2008) (’Flashdance’ soundtrack 1983)
2. At Vance – I surrender (2002) (Head East 1980)
3. Symphonity – Anyplace, Anywhere, Anytime (2008) (Nena 1984 / Nena& Kim Wilde 2003)
4. Pain – Eleanor Rigby (2002) (Beatles 1966)
5. Amaranthe – 82nd All The Way (2020) (Sabaton 2019)
6. Powerwolf – Edge Of Thorns (2015) (Savatage 1993)
7. In Extremo – Herr Mannelig (1999) (svéd népballada)
8. Black Veil Brides – Rebel Yell (2011) (Billy Idol 1983)
9. Nightwish – Over The Hills And Far Away (2001) (Gary Moore 1987)
10. Turisas – Rasputin (2007) (Boney M. 1978)

Losi

Összességében nem vagyok egy nagy feldolgozás-rajongó, a tribute bandákat sem igazán bírom, még annak ellenére sem, hogy azért el kell ismerni, hogy van itthon is jónéhány, akik igazán hitelesen adják elő a kedvenceim dalait. Számomra egy feldolgozás akkor igazán jó, ha valamit hozzátesz az eredeti dalhoz, de mindenképpen kell tartalmazzon valamit az előadó egyéniségéből. Nagy kedvencem a Death által eljátszott Painkiller, amely a megjelenéskor teljesen letaglózott. Nem hittem a fülemnek, hogy Chuck Schuldiner mekkora hangi adottságokkal rendelkezik. Mai napig a falhoz vág az energia és a lendület, amit beletettek a dalba. Imádom a Warrel Dane által énekelt átdolgozásokat, amelyek néha csak a dal szövegét és hangulatát vették át, de ha nem ismered az eredeti dalt, meg nem mondod, hogy az egy feldolgozás. Magyar vonatkozásban csak egy ilyen kedvenc dalom van, az pedig a hard rockba oltott Nélküled a P.Mobiltól. Az eredeti szívszorító balladát is szeretem, de az Örökmozgó egy erőtől duzzadó, lendületes, harcba hívó himnuszt kovácsolt belőle, ami számomra sokkal jobban átadja az összetartozás érzését, mint az eredeti lírikus dal.

1. Death – Painkiller (1998) (Judas Priest 1990)
2. Nevermore – Sound Of Silence (2000) (Simon and Garfunkel 1964)
3. Warrel Dane – Lucretia My Reflection (2008) (The Sisters of Mercy 1987)
4. Metallica – Am I Evil? (1984) (Diamond Head 1980)
5. Firewind – Maniac (2008) (’Flashdance’ soundtrack 1983)
6. Therion – Summer Night City (2001) (ABBA 1978)
7. Gamma Ray – It’s A Sin (1999) (Pet Shop Boys 1987)
8. P.Mobil – Nélküled (2018) (Ismerős Arcok 2007)
9. HammerFall – Back To Back (1998) (Pretty Maids 1984)
10. Sanctuary – White Rabbit (1988) (Jefferson Airplane 1967)