A világ legjobb feldolgozás-zenekara: Manfred Mann's Earth Band - Barba Negra, 2015.04.12.

Az idén 75 éves Manfred Mann egy csoda! Úgy szerepel több mint 50 éve a rockszakmában, hogy mindenki slágergyárosnak könyvelte el, holott egyetlen saját szerzeménye sem került fel a slágerlistákra. De olyan érzékkel tudott kortársai jobb sorsra érdemes dalaihoz nyúlni, hogy azok a kezei között arannyá változtak. Így aztán egy igazán változatos programmal tudta meglepni többgenerációs rajongótáborát.

Minden a brit pop 1964-es listavezetőjével, a Do Wah Diddy Diddy című The Exciters-feldolgozással kezdődött, melyet azóta milliónyi popbanda dolgozott fel (magyar verziója a némiképp paródiába fordult Durva didi a Kerozintól), folytatva az 1968-as Mighty Quinn-nel, melyet Bob Dylan írt ugyan, de Manfred Mann számként híresült el (ennek viszont a legjobb feldolgozását a Gotthardtól hallottam). Az 1971-ben alakított Manfred Mann's Earth Band is folytatta ezt a hagyományt. Hiszen ki hallott a The Jerry Hahn Brotherhoodról vagy Lane Tietgenről? De a Captain Bobby Stout vagy a Martha's Madman megvan, ugye? Bruce Springsteen nevét is a We Are The World videóklipje és a 'Born In The USA' lemez után ismerte meg szélesebb körben a világ. De Manfred Mann már az 1973-as debütáló albumára felfigyelt, s a Blinded By The Light, For You, Spirits In The Night dalok ma már a MMEB legnagyobb slágerei közt szerepelnek. És valljuk be őszintén, a You Angel You sem szól olyan jól Bob Dylan szájából, a Davy's On The Road Again pedig egyenesen katasztrofális a The Band „hatodik tagjaként” emlegetett John Simon eredetijében. De Manfred Mann meglátta bennük az értéket, a lehetőséget, és a védjegyévé vált Mini-Moog szintetizátorszólóival megspékelve új értelmet adott a daloknak. Ahogy a 2014-es 'Lone Arranger' lemezének borítójára is írta: „Nem vagyok művész vagy író, csak egy feldolgozó – megváltoztatok dolgokat." Az Earth Band legnagyobb és legsikeresebb felállása 1983-ban három teltházas koncertet is adott a Budapest Sportcsarnokban. Az élmény a zenekar számára is maradandó volt, a 'Live In Budapest' című koncertlemez sokáig az egyetlen kiadott élő felvételük volt. Így aztán '86 májusában megfejelték még két koncerttel. Azóta még kétszer járt itt a zenekar, 2000-ben és 2005-ben, és az akkori énekes, Chris Thompson is megfordult hazánkban a Man Doki Soulmates tagjaként, de a Blinded By The Light vagy a Davy's On The Road Again az ő műsorukból sem maradhatott ki.

2015-öt írunk, és az akkori legendák színtere, a BS is leégett már, arra meg esély sincs, hogy a romjain felépült Sportarénát megtöltse a zenekar. Azért az ritka és dicséretes, hogy a szerényen az A38-ra tervezett koncerthelyszínt már az elővétel időszakában kinőtte a program, de a Livesound rugalmasságának köszönhetően nem kellett a rakparton rekednie a hoppon maradt érdeklődőknek: a bemutatót áttették a Barba Negra Music Clubba. Ennek a módosításnak köszönhettük a félórás csúszást is, mivel a korai jegyelővételesek egy része az A38-ra ment, de a zenekar megvárta a kezdéssel, amíg átérnek a közelben lévő alternatív színhelyre. Fél kilenckor azonban, a háttérben kivetített Earth Band logo előtt minden felvezetés nélkül belevágtak, egyenest a közepébe: Spirits In The Night, hogy már az elején megalapozzák a jó hangulatot. A szólót Manfred nyomta Mini-Moogján, melynek hangzása akkor, a 70-es években különlegesnek számított és védjegyként jellemezte az Earth Band dalokat. Az eredeti tagok közül a zenekar névadóján kívül a gitáros, Mick Rogers is itt volt, aki Daphne-kék Stratocasterén játszott ízes-bluesos szólókat, s mivel az induló felállásban énekes-gitáros volt, most is kapott néhány dalt a koncerten. A basszer is egy kincs a zenekar számára, név szerint Steve Kinch, aki '91 óta muzsikál velük és a látottak alapján nem érdemtelenül került az eredetileg jazz-zongorista Manfred Mann zenekarába. Jimmy Copley dobos is öreg róka a szakmában, évekig Paul Rodgers mellett zenélt, leghíresebb „beugrása” talán Tony Iommi 'The 1996 DEP Sessions' lemezének újradobolása volt. A sármos énekes, Robert Hart pedig nem más, mint a Bad Company ex-dalnoka, aki Paul Rodgers visszatérése előtt két albumot is rögzített a zenekarral. Az ő hangjában ott van az a rekedtes íz, ami Paul Rodgerset is helyettesíteni tudta, de Chris Thompson után sem maradt szégyenben.

Az első számban kicsit tompán szóló mikrofonokat hamar „helyre tették”. A nyitó Springsteen nóta utáni Lane Tietgen feldolgozásban (Captain Bobby Stout) a dobos kivételével mindenki énekelt, így adva meg a törzsi ének-szerű refrén jellegzetességét. Manfred előrejött egy Győzike-mintás, nyakba akasztható gitárszintetizátorral. Esküszöm, ezek után azon sem csodálkoztam volna, ha a következő feldolgozás a Hogy mondjam el, hogy vágyom rád lett volna! Azt is biztosan tökéletesre csiszolta volna, de ezen az estén megkímélt bennünket ettől a meglepetéstől. Viszont nagyon bátran és sokat (bár kissé esetlenül) mozgott hangszerével. A következő, régi élményeket ébresztő szerzemény kedvenc albumom, a 'Watch' nótája, a Martha's Madman volt, ami szintén az említett The Jerry Hahn Brotherhood albumon szereplő Tietgen szerzemény volt eredetileg. A nagy durranás viszont ezután jött: Robert Hart elővette leggyönyörűbb hangját, hogy egy újdonságként a repertoárba került Melissa Etheridge dallal bódítsa el a közönséget. Sikerült neki! A koncert egyik legnagyobb pillanata volt a Stronger (eredetileg Stronger Than Me). Ezután akusztikus gitárt ragadott, hogy Bob Dylan hangját megszégyenítően adja elő a You Angel You-t, melybe a második strófától az egész zenekar beszállt.

Manfred Mann tavaly szólólemezt jelentetett meg, mert az azon szereplő feldolgozások merőben eltértek az Earth Band által megszokottaktól. Egyrészt szerepel rajta néhány mások által feldolgozott Manfred Mann sláger újrafeldolgozása, másrészt nem ismeretlen kortársak, hanem nagyon is ismert korábbi dalok feldolgozásai szerepelnek rajta, de egy modern, R&B kontra rap, techno alapok kontra jazz billentyűk stílusban. A lemez All Right Now vagy a We Will Rock You feldolgozásain majdnem elsírtam magam. De a T. Rex Get It Onját (melyet Amerikában átkereszteltek Bang A Gongra) szerencsére átgyúrták az Earth Band stílusára, ez hangzott el a koncerten is. A 'Solar Fire' albumon még Mick Rogers volt a zenekar énekese, így a Father Of Day, Father Of Night című (megint csak Bob Dylan) nótát ő énekelte a koncerten is. Manfred Mann újra előrejött ocelotmintás hangszerével és remek gitár-szintetizátor párbajt vívott hathúros kollégájával. Mick Rogers pillanatai folytatódtak, midőn Telecasterre cserélte gitárját, hogy amolyan one-man-show-ként egy Merle Travis feldolgozással (Cannon Ball Rag) szórakoztassa közönségét.

Ha lehet még fokozni egy ilyen hangulatot, akkor most a fokozás következett: a közönségénekeltetős For You, az 'Angel Station' nagy slágere, a Don't Kill It Carol (melyben Manfred Mann szólóénekét is megcsodálhattuk, bár én javasolnám neki, hogy ne zaklassa a közönséget a jövőben ilyennel), majd a zenekar talán legnagyobb, Springsteen alapú slágere, a Blinded By The Light jött. Ez újabb énekeltetésre adott okot. Csak a logó helyére nem ártott volna a szöveget belökni, amúgy karaoke-módra, mert bizony a magyar közönség többször is belesült az angol szövegbe. Ciki, de ez van. A vezérsort tudjuk, de a többit nem (ahogy ezt már korábban Soto is kifigurázta az I Love Rock And Rollban, ahol a közönség a cím után csak azt tudta kórusban kiáltani, hogy „Dance With Me”.) Majd a főműsoridő zárásaként jött megboldogult fiatalkorom nagy kedvence, a fantasztikus lüktetésű Davy's On The Road Again, melyet annak idején igazi autós slágerként üvöltettem, miközben a gödöllői lejtőn hátszéllel 135-öt kihoztam a kis Polskimból. (Le is égett a motorja!)

A másfél órás program ráadásaként Mick Rogers jött ki újra Telecasterével, hogy egy szem dobkísérettel nyomjon egy kis country and rollt. A Shake, Rattle And Roll egyszerűen csak tüneményes volt a tolmácsolásában, de a Do Wah Diddy Diddy ilyen stílusú feldolgozása egyenesen zseniális. Akinek herótja van már ettől a tingli-tangli popslágertől, annak is óriási élvezetet nyújtott ez a szösszenet. És itt legalább nem bakiztunk bele a refrénbe! Zárásként még egy hosszúra nyújtott Mighty Quinn, amit szintén örömmel üvöltött együtt a többgenerációs közönség. Manfred újra előtört a borzasztó mintájú ocelot-szimpatizátorával, és beleköltött egy kis Smoke On The Watert is a szólóba. Ha levonjuk a 105 perces programból a rengeteg időhúzó „mini-nótaestet”, akkor is 100 perc tiszta játékidőt könyvelhetünk el, ami igen szép teljesítmény egy 75 éves embertől, aki bakkecskeugrásokkal ugyan, de még táncolt is a színpadon, amikor nem rejtőzött hatalmas billentyűparkja mögé. Nagy élmény volt mindenkinek, aki eljött. A többség a 80-as évek koncertjeinek hangulatára vágyva nosztalgiázott, de ott volt egy új generáció is, akik talán a szülőkön keresztül, vagy a paksi Gastroblues Fesztiválon ismerték meg őket. Volt, aki végig bakelitlemezét magasra tartva ünnepelte a zenekart, de amikor elfáradt a karja, a fia átvette a stafétabotot, hogy egy pillanatra se tűnjön el a zenekar látóköréből a 'Roaring Silence'. Ahogy a mi látókörünkből sem tűnik el sohasem a világ legjobb feldolgozás-zenekara.

(A setlist dalaira kattintva meghallgathatod a legtöbb dal eredetijét, így megérted, hogy miért ítéltem oda nekik ezt a kitüntető címet!)

Spirits In The Night / Captain Bobby Stout / Martha's Madman / Stronger Than Me / You Angel You / Get It On / Father Of Day, Father Of Night / Cannon Ball Rag / For You / Don't Kill It Carol / Blinded By The Light / Davy's On The Road Again /// Shake, Rattle And Roll / Do Wah Diddy Diddy / The Mighty Quinn

Szerző: CsiGabiGa
Képek: Mahunka Balázs
Köszönet a Livesoundnak!