A Tom S. Englund vezette Evergrey legújabb albuma még májusban jelent meg, de én semmiképp nem akartam elsietni a véleménynyilvánítást. Mivel elég hamar – alig egy évvel – követte az előző ’Escape Of The Phoenix’ című korongot, így kicsit féltem attól, hogy nem fogják hozni a tőlük elvárt szintet, bár amilyen kimagasló formában voltak akkor, titkon bíztam benne, hogy kitart a lendület. A megjelenés óta túl vagyok már jó néhány meghallgatáson, és bár kellett egy kis idő ahhoz, hogy maradéktalanul összebarátkozzunk, lassacskán azért csak sikerült közel kerülnünk egymáshoz. Szerencsére nem arról van szó, hogy jóra hallgattam a lemezt, hanem arról, hogy a dalok szépen leülepedtek, és ráéreztem a korong hangulatára, megértettem, hogy most éppen mit is akarnak mondani a svédek.
A zenekar életútját több korszakra lehet osztani. A kezdeti útkeresés után hamar megtalálták a saját stílusukat és megalkották pályájuk csúcsalkotásait (’In Search Of Truth’ , ’Recreation Day’ , ’The Inner Circle’), amelyek közül soha nem tudtam kedvencet választani, mert mindhárom olyan magas szintű művészetet képvisel, amelyre kevesen képesek ebben a szakmában. Aztán érkezett egy korszak, amikor kimerült a fegyvertár és a whisky erősebbnek bizonyult a csapategységnél, így a nyerő csapat sajnos széthullott. Szerencsére Tom hamar magához tért és a haloványra sikerült ’Glorious Collision’ lemez után visszacsábította régi társait, hogy együtt elindítsák a csapat második csúcskorszakát a 2014-ben megjelent ’Hymns For The Broken’ koronggal. Azóta stabilan és egyre emelkedő színvonalon szállítják a lemezeiket és a ’The Atlantic’-kel újabb olyan csúcsra értek, amelynél feljebb lépni nagyon nehéz. Ehhez képest az ’Escape Of The Phoneix’ ha nem is tett rá egy lapáttal az előzőre, azért igen erős dalcsokor lett. Aztán jött a Covid19 és a hirtelen jött szabadidőt mivel is tölthette volna el a zenekar, mint alkotással. Ennek a gyümölcse az írásom valódi tárgyát képező ’The Heartless Portrait (The Orphean Testament)’.
Ebből a hosszú bevezetőből talán kiderül, hogy rajongva követem a zenekar minden lépését és éppen ezért magasak is az elvárásaim velük kapcsolatban. Tudok velük kritikus is lenni, és mint az elején is írtam, kicsit félve fogtam hozzá az ismerkedéshez. Egy év rendkívül rövid idő ahhoz, hogy az ember a legjobb dalait írja meg, márpedig egy zenészt ez kell, hogy vezéreljen, különben mit sem ér az egész. Ha végül nem is sikerül, de mindenképp ez kell, hogy a szeme előtt lebegjen.
Tomot a dalszerzési folyamatában az érzelmei vezérlik, éppen ezért egy Evergrey-lemez zenei és érzelmi anyaga nagyban függ az ő lelkivilágától. A búskomor, sötét hangulat az nála alapkellék, soha nem lesz végtelenül pozitív, mert ő nem ilyen ember. Ez a hangulat az új lemez dalaiban is utolérhető, rendkívül mély érzelmeket sikerült újra kipréselnie magából például az Ominous dalban, amely számomra a lemez egyik csúcspontja. Hasonlóan működik nálam a Call Out The Dark is, amelyet szépen keretbe foglal a zenélő gyermekjátékra hajazó fődallam. Persze ezen érzelmesebb szerzemények mellett megvannak a klasszikus Evergrey-zúzdák is, mint a nyitó Save Us, a Mindwinter Calls vagy a The Orphean Testament, de ezek sajnos most kicsit középszerűre sikerültek, mindegyiknek megvan már a kistestvére valamelyik előző korongon.
A lemez hangzása újra kiváló lett, még annak ellenére is így érzem, hogy azért szólt már ettől jobban Evergrey-lemez. Nagyon sűrű, picit tompa és ezért talán nyomasztó is a hangkép, amely szerintem cél is lehetett, mert a dalok hangulatához maximálisan illik ez a szigorú hangzás. A zenei teljesítmények is hozzák, amit már megszoktunk. Henrik Danhage gitárfenomén megint rá tudott tenni egy lapáttal a szólókra. Technikailag nem nagyon van vetélytársa, bár ezúttal Englund szólói is technikásabbak a tőle megszokottól. Néhány szóban muszáj megemlítenem Johan Niemann basszusgitáros játékát is, mert hihetetlenül jó érzékkel tudja megtámogatni Jonas Ekdahl dobos precíz játékát. Ez a kiváló ritmusszekció pedig zeneileg nagyon sokat hozzátesz a dalokhoz. Tom most a vokális teljesítményére is nagy hangsúlyt fektetett, szinte minden dalban át akarta lépni korlátait. Emellett úgy érzem, hogy az egyszerű, közérthető, néhány szavas, nagyívű refrének megalkotása is cél volt, amit el is értek, mert tényleg ragadósak ezek a sorok.
A holnapi koncert előtt kötelező a meghallgatása!
Összegzés:
Amennyire féltem tőle, annyira meg tudtam szeretni a ’The Heartless Portrait’ dalait. Ez a dalcsokor is egy mély érzelmekkel teli hullámvasút, amely, ha nem is éri el a ’The Atlantic’ színvonalát, talán csak néhány hajszálnyival marad el tőle. Számomra ez igazi utazós zene, amely a hosszú magányos sétákon vagy autóúton végig hű társa lehet az embernek és segíti összerendezni a rohanó világban összekuszálódott gondolatokat elmerülve az elfojtott érzelmek viharában.
Pontszám: 8,5
Megjelenés éve: 2022
Kiadó: Napalm Records
Stílus: dark / progresszív metál
Származás: Svédország
Zenészek:
Tom S. Englund – ének, gitár
Henrik Danhage – gitár
Johan Niemann – basszusgitár
Rikard Zander – billentyűk
Jonas Ekdahl – dobok
Dalcímek:
01. Save Us
02. Midwinter Calls
03. Ominous
04. Call Out the Dark
05. The Orphean Testament
06. Reawakening
07. The Great Unwashed
08. Heartless
09. Blindfolded
10. Wildfires
Legutóbbi hozzászólások