Nézegettem az e havi felhozatalt. Bőségesebb a szokásosnál, de nem mondhatjátok, hogy egysíkú: hard rock, heavy metal, progresszív rock, progresszív metál, alternatív rock és southern rock egyaránt van benne. Az Iron Maiden, a Queen és a Katatonia koncertlemezével enyhíti az ínséges idők fájdalmát, Jakko Jakszyk nem bírt várni a következő King Crimson-albumig, meglévő ötleteiket szólóalbumba öltöztette, a Biffy Clyro kétszer lépett fel a Sziget nagyszínpadán, mégis alig ismerik nálunk, így vagyunk Tim Montanával is, holott Amerikában Billy Gibbonsszal is együtt zenél.
Az Iron Maiden egy újabb nagyszerű koncertlemezt tett le az asztalra, csak azt sajnálom, hogy nem videófelvételen. Úgy látszik, az az újabb tendencia, hogy megint csak hanganyagokat adnak ki, talán visszaesett a videók forgalma, miközben a vinylek iránti kereslet meg emelkedik. A VOLT-fesztiválon azonban láttuk, hogy látványban és már-már színházi előadásba hajló színpadi show-ban talán az eddigi legjobb koncertet adták ezen a turnén, amiről így lemaradunk.
![](https://hardrock.hu/wp-content/uploads/2024/02/huacdcbepo.jpg")
Valami ilyesmit szerettem volna látni lemezen:
De hagyjuk a siránkozást és nézzük, mit kapunk az új Maiden-lemeztől. A Dia de los Muertos, a Halottak Napja, avagy angolul Day of the Dead egy háromnapos ünnep Mexikóban. Innen jött az ötlet, hogy a Mexico City-i Sportpalotában (Palacio de los Deportes) három (majdnem) egymás utáni estén háromszor 70 000 ember előtt három teltházas koncertet adó zenekar előadását rögzítve azt a Holtak Éjszakái (Nights Of The Dead) néven adják ki. Mindez persze a kétévesre nyúlt ‘Legacy Of The Beast’ turné része volt, és a város nevét is odabiggyesztették a végére, így sikerült a valaha volt leghosszabb című Iron Maiden-lemezt kiadni. A műsor betűre megegyezik a sopronival. Mondanám azt, hogy hangra is, de ezt emlékezetből nem merném felvállalni. Ám az Iron Maidennek annyira kötött a zenéje, ráadásul a színpadi show is olyan precíz, másodpercre megkomponált, hogy nem tud annyi pluszt nyújtani az élő verzió, mint egy Deep Purple– vagy egy Michael Schenker-koncertfelvétel, amiből annak idején nem győztem eleget hallgatni.
A dallista most is ritkán vagy sosem (For The Greater Good Of God) játszott dalok és koncertfavoritok elegye, a keverés jó, Dickinson hangja azért néhol sántít. Az a baj a hanganyagokkal, hogy a kép nem vonja el a figyelmet, odafigyelünk minden apró részletre. Ennek ellenére azért jó anyag ez is, bátran odatehető a többi mellé. Ha a legutóbbi stúdiólemez, a ‘The Book Of Souls’ nagy méretű digibook verzióját szerezted be, és aztán ehhez odatetted a ”The Book Of Souls – Live Chapter’ hasonló formátumú változatát, akkor van egy jó hírem: egy plusz ezresért most is beszerezhető a lemez deluxe változata ilyen tokban. De az alapáras digipackban is van egy 12 x 12 cm-es ‘Legacy Of The Beast’ matricagyűjtemény, és egy négyszer ekkora 2021-es turnéplakát, melyen ott virít Budapest neve is.
Aki a VOLT-on ott volt, azoknak kötelező, márcsak azért is, mert – mint a könyvek esetében – fejben mellétehetjük a képi anyagot.
Adam Lambert nem akar Freddie Mercury lenni! Ahogy Paul Rodgers sem akart. Alapvetően nincs bajom Adam Lamberttel, sőt! Kell egy ilyen extremitásokat is bevállaló srác ahhoz, hogy visszaadja a koncerteken Freddie Mercury exhibicionista színpadi megjelenését, amit annak idején a rocker lázadásának tekintettünk a konvencionális öltözködéssel szemben, de utólag már tudjuk, hogy egész másról volt szó.
De nem ez a lényeg! A lényeg, hogy a srácnak jó hangja van, saját hangja, amivel hitelesen elő tudja adni a dalokat. Hogy más stílusban énekel? Mit számít? Máig azt állítom, hogy a Mercury emlékkoncerten elhangzottak alapján George Michael lett volna az ideális választás a zenekarnak, ha vállalta volna. A két veteránnak viszont csak egy szempont lebeg a szeme előtt: The Show Must Go On!
Ez a lemez egy koncertválogatás a 2014 és 2020 közötti időszakból, a keverésnek hála olyan, mintha egyetlen koncertet hallanánk. Gyakorlatilag megállapíthatjuk, hogy Adam végig egyenletes teljesítményt nyújtott az évek folyamán énekesként.
A bajom igazából a műsorösszeállítással van. Ez a lemez azoknak készült, akik a Queent a rádióból ismerik, és akik megvették a ‘Greatest Hits I-II-III.’ albumokat összefoglaló ‘Platinum Collection’ válogatást és még a 2014-es ‘Forever’ duplát is. Bánt, hogy olyan dalok szerepelnek a lemezen, melyek nem is Queen-számok, csak Mercury halála után épültek be a repertoárba, mint az I Was Born To Love You, vagy a Giorgio Moroder által írt Love Kills. Közben olyan rajongóknak való csemegék – melyeket a koncerteken egyébként játszottak –, mint a Seven Seas Of Rhye, Tie Your Mother Down, Play The Game, In The Lap Of The Gods… Revisited, Killer Queen, I Want It All, vagy a Teo Torriatte kimaradtak az összevágott műsorból. Helyettük kapunk Radio Ga Gát, Under Pressure-t, Another One Bites The Dustot, I Want to Break Freet. A rockdiszkó-korszak slágereit.
Amiért mégis megéri a lemezt megvenni, az a Love Of My Life című gyöngyszem, melyet Brian May énekel egy szál gitár és 10 000 ember kíséretében könnyfakasztóan, ám ha addig nem, akkor biztosan elérzékenyül az ember, amikor az akusztikus gitárszóló után maga Freddie lép be az utolsó strófával az 1986-os Wembley-koncert felvételéről. De persze nemcsak ezért az egy dalért számít különlegességnek a kiadvány. Az utolsó harmadában az 1986-os ’Live Aid’ koncerten elhangzott műsort nyomják el egy az egyben. A felvétel egy másik karitatív fesztiválon készült 2020 elején Ausztráliában, ahol a 2019-2020-as ausztrál bozóttűzek utáni kármentesítés finanszírozásának szentelték a bevételt. A gesztus szép, az előadás is. És Mercury itt is megjelenik felvételről, a közönségénekeltetést személyesen vezényli le a kivetítőről.
Lassan nincs olyan ember a földkerekségen, akit közvetlenül vagy közvetve ne érintene a koronavírus-járvány, a zeneipar pedig az egyik legnagyobb vesztese a történetnek. Legjobban azokkal az előadókkal lett kib.szva, akik közvetlenül a korlátozások előtt jöttek ki új anyaggal, aztán bemutatni meg gyakorlatilag azóta se tudták közönség előtt. A lemezbe fektetett pénz megtérülése bizonytalan időre elnapolva, mert a lemezeladások még a legnagyobbaknál sem működnek rendesen enélkül.
A svéd Katatonia pontosan így járt, hiába készített a banda egy sötét progresszív metál mesterművet City Burials címmel, amit mind a közönség, mind a kritika ujjongva fogadott, jóformán semmire nem mentek vele a lezárás miatt. Így jött a gondolat, hogy legalább az online térben történjen valami, és közönségszavazásra bocsájtották, hogy melyik az a 20 dal, amelyet egy interneten közvetítendő koncerten akarnak látni a rajongók. Megehették, amit főztek, mert az első 4 albumról – vagyis a Katatonia első 10 (death metalos) évéből – nem volt befutó, viszont a többi 7 lemezről többé-kevésbé egyenlő arányban, még a csak EP-n kiadott Unfurl is bekerült a top 20-ba. A nyertes album a ’The Great Cold Distance’ lett, amelynek a 12 számos eredeti verziójából 6 dalt beszavaztak.
A koncertet 10 € ellenében lehetett megnézni, meg befolyhatott némi apró az alkalomra készült limitált kiadású merch cuccokból is, de a nagyobb húzás minden bizonnyal az, hogy a stockholmi Grondahl stúdióból május 9-én adott közvetítést teljes egészében rögzítették, és kiadták dupla CD + DVD, illetve dupla vinyl változatban. A DVD-n a streamelt videó látható, illetve a hanganyag hallható Hi-Res audióban.
A DVD-n látható képanyagot nem minősítem, mert a rögzítésnek jelentős korlátai voltak ezzel a megoldással, kissé fapados lett a végeredmény. A hanganyag viszont tökéletes lenyomata a Katatonia utóbbi 20 évének, aki nyitott a súlyos, sötét világukra, az nem fog csalódni. Kissé zavar, hogy az utolsó album tükörfényesre polírozott hangzása nincs meg az élő felvételen, de tekintsük ezt inkább egy koncert hiteles megszólalásának.
Az a nagyon várt King Crimson-lemez csak nem akar elkészülni, sebaj, a sokat tapasztalt frontember, Jakko Jakszyk elkészített egy szólóalbumot, mely összegzése eddigi pályafutásának. Nemcsak zenében, szövegben is, melyeket a személyes emlékezéseken túl a múltba révedő vagy a múlton tépelődő emlékek, valamint irodalmi alkotások és filmek is ihlettek.
Nem teljesen új anyagról beszélünk, hiszen egyes felvételek már 2014-ben elkészültek.
Progresszív rock, mi lenne más a műfaji besorolás. Felhangzanak crimsonos elemek, talán nem annyira szabadon eresztve, mint ahogy Robert Fripp és csapata prezentálja. Szép, dallamos részek is hallhatók, ilyenkor a Genesis köszön be az ablakon, de szerintem a Marillion kezdeti Fish-korszaka erősebben van jelen. A Van Der Graaf Generator-hatás is tetten érhető, és ez nem véletlen, hiszen Jakszyk számára Peter Hammill és bandája az egyik legnagyobb inspiráció. És ha már ez így van, Hammill nemcsak közreműködőként, hanem szerzőként is bedolgozott. Ő egyébként folyamatosan piszkálta Jakszykot, mikor csinál végre egy szólóalbumot. „Ha te is játszol rajta” – így Jakszyk válasza, és ez végül így is történt.
De asszisztált itt a fél Crimson: Robert Fripp (szerzőként is), Tony Levin, Gavin Harrison (ő is besegített a komponálásba) vagy Mel Collins. A Fripp és Harrison által jegyzett dalok eredetileg a Crimsonnak készültek. A parádés névsorban a Level 42 basszusgitárosának, Mark Kingnek a neve is olvasható, aki a világ egyik legjobbja hangszerén, Jakszyk a kilencvenes években játszott a zenekarral a turnékon.
A King Crimson zenéje nagyon szabad, könnyedén száguldozik a műfajok közt, esetenként figyelmen kívül hagynak minden szabályt. Nos, Jakko Jakszyk albuma is sokféle szemszögből mutatja be a progresszív rockot, de ő megszabja a korlátokat. Ám ez nem válik a minőség rovására, mert egy ragyogó, sokszínű albumot vehet kézbe a hallgató.
A skót trió platinalemezes sztár, és komoly rajongótáborral rendelkezik Európán kívül is, egy csomó díj büszke tulajdonosa, de nálunk kevesen kaphatták fel a fejüket az új albumuk megjelenésének a hírére. Pedig ez nem az ő hibájuk, nagyon tudatosnak látszik az a 25 évnyi építkezés, amellyel eljutottak az alternatív rockszcéna disszonánsan zajos szekciójából a befogadhatóan zajosba, ahol jóval nagyobb a fizetőképes érdeklődés. Nálunk is fesztiváloztak háromszor, ebből kétszer a Sziget nagyszínpadán (!), persze ehhez a szigetes nemzetközi közönség is kellett a kiváló zenén túl.
A ’Celebration Of Endings’ a Biffy Clyro nyolcadik stúdióalbuma, és a tavaszra tervezett megjelenést jócskán el kellett halasztani a koronavírus-járvány miatt. Turnézni végül a halasztással se tudtak, mindössze öt promóciós fellépésük volt közönség nélkül, de így is sikerült lelökniük Taylor Swiftet a UK Albums Chart tetejéről. A siker nem véletlen, olyan indie zúzással indul a lemez, hogy a fal adja a másikat, mintha a Deftonesba oltottak volna egy kis Coldplayt. Ez a fajta indulatos dallamorgia az album közepénél kicsit lenyugodni látszik, de innen meg elkezdett érdekes lenni az anyag, és az érdeklődést sikerült fenntartani végig, nem fulladt ki a kreativitás. Nem mondom, hogy nem érezhető néhány partihangulatot és bugyiolvadást előidéző jól kiszámított ütés a mainstream sokadalom solar plexusára, de nekem a nagy egészbe ez is belefér. Minden tiszteletem a Johnston-ikreké a ritmusszekcióban nyújtott bivaly teljesítményért, mert alapvetően egy power trio felállásról beszélünk, ahol nincs sumákolás. Persze azt nem tudom, hogy az 1-2 dalban felbukkanó 19 egyéb hangszeres közreműködőt hogyan fogják majd élőben reprodukálni hárman, de az se érdekelne, ha HD-ről tolnák, csak láthatnék végre már ilyesmit színpadon. Vagy tulajdonképpen bármi mást…
Véleményem szerint napjaink egyik legígéretesebb zenésze Tim Montana, aki olyan elánnal játssza a southern rockba fojtott countryt, hogy az párját ritkítja. Redneck Imi barátunk valószínűleg sokat tudna mesélni olyan zenekarokról és zenészekről, akiket a lázadó délen látott/hallott, és akik ilyen-olyan oknál fogva mégsem lettek nagyon ismertek hazájukon kívül. Manapság azonban az internet nyújtotta szabadságban bárki rákereshet különböző stílusú előadókra, így könnyebben futhatunk bele kevésbé ismert, de kiváló zenekarokba, mint ahogyan ez Montana esetében is történt.
Tim Montanáról – már csak a nevének köszönhetően – köztudott, hogy nem a déli államok valamelyikében született, de a lelkében mégis erősen szaggatja a konföderációs zászlót a dél poros szele, mert ennél hitelesebben nem nagyon lehet előadni ezt a stílust. Ráadásul emberünk nemcsak zeneileg, hanem fazonilag is nagyon hozza az egyszerű „southern man” megjelenést.
Februárban jelent meg ‘American Thread’ címmel a legújabb nagylemeze, és mivel idén turnézni amúgy sem lehet, így Tim barátunk azzal ütötte el az idejét, hogy összedobott még egy 4 dalból álló EP-t ‘Cars On Blocks’ címmel. Az előzőhöz képest sok változás nincs, tehát a dalok ismét a vidéki életérzés mezsgyéjén mozognak, elég változatosan. A nyitó Do It Fast egy igazi motoroshimnusz, ami egyből felpörgeti a hallgatót, és szerintem pont ilyennek kell lennie egy jó indításnak. A hangzás természetesen most is kifogástalan, rengeteg, csak erre a stílusra jellemző hangszerelési megoldás díszíti a számokat. Az érzelmesebb River Kidsben ezeket jobban ki is domborítják akusztikus köntösben. A Stronger Than You erősebb, mélyebb akusztikát kapott, megfejelve egy kis bluesos szólózással. Hihetetlenül erős déli hangulata van ennek a nótának, ami kicsit megidézi a régi blues stílusát is. A záró Cars On Blocks egy könnyed, fülbemászó dal, ami tökéletes aláfestő zenéje lehet a nyári sütögetéssel egybekötött piálásnak.
Tim egyik erőssége, hogy hitelesen tudja hozni a felszabadult vidéki életérzést, és ennél több egyszerűen nem is kell, ráadásul mind a négy számhoz forgattak videóklipet, amiket a YouTube-csatornáján meg is tekinthetünk. Senki sem tudja, hogy mikor lehet újra útnak indulni, de ha várakozás közben kiadna még egy új albumot, azt se bánnám. A zenéje természetesen továbbra is kötelező hallgatnivaló a Dél szerelmeseinek.
Szerkesztette: CsiGabiGa
Legutóbbi hozzászólások