Katatonia: City Burials

Fura érzés, hogy ennyi idő eltelt a legutóbbi Katatonia-lemez óta, ugyanis mintha csak pár hónapja lett volna, hogy sokat pörgött a ’The Fall Of Hearts’ a lejátszómban. Ehhez képest négy éve nem hallottunk új lemezt a szomorú svédektől, ez idő alatt elvonultak egy nagyobb szünetre, mely alatt az is kérdés volt, hogy egyáltalán folytatják-e 1991 óta tartó történetüket. Aztán néhány héttel később életjelet adtak magukról, és mind örülhettünk annak, hogy megturnéztatták az éppen 10 éves klasszikus lemezüket, a csodás ’Night Is The New Day’-t, és alig telt el pár hónap, máris itt van kezünkben a ’City Burials’

A részletesebb elemzés előtt megpróbálom összefoglalni a véleményem a lemezről, segítségül híva ehhez a zenekar énekesét, Jonas Renksét: „Számos különböző oka volt a szünetnek, de végtére is, amikor az ember hátrébb lép egy kicsit, hogy átgondolja, mit is szeretne tenni, valamint az, hogy egy kis szünetet is tart eközben… ez nagyon egészséges.”

Nos, szerintem mind tudnánk mondani olyan zenekart, ami ezzel a szöveggel takarózva magyarázta, hogy több év szünet után kiadnak egy végső soron középszerű lemezt. A ’City Burials’ ellenben annak vakítóan fényes példája, amikor egy ilyen visszavonulós-pihenős projekt a lehető legjobban sül el.

Egyébként a ’The Fall Of Hearts’-ot szerettem, sőt rögtön két olyan dalt is tudok mondani róla, amiért tűzbe tenném a kezem (Old Heart Falls és Shifts – ha bárkit érdekelne), viszont már akkor is valahol azt gondoltam (amit a mai napig tartok), hogy túl bő lére volt eresztve, nagyon sok üresjárattal, valamint a dalok nagy része nem volt elég ragadós. Persze ezzel sokan vitatkoznak, vannak, akik más – az enyéimtől eltérő – dalokat jelölnek meg a 2016-os lemez csúcspontjainak. (Rendben van, szubjektív műfaj ez a zenehallgatás.)

Viszont annak, amit gondolok az eggyel ezelőtti műről, tökéletes ellentéte a ’City Burials’. Konkrétan a Katatonia legszebb, legfényesebb, legszexibb tulajdonságainak gyűjteménye ez a lemez. Valószínűleg jót tett nekik, hogy ezúttal megint kissé a karcosabb, metalosabb oldalukat villantják. Igen, a ’City Burials’ sokkal nagyobb hangsúlyt tesz végre-valahára a zenekar keményebb arcélének csillogtatására.

Bár először behúztak a csőbe, mert az első dal, amit hallhattunk a lemezről, az a Lacquer volt, ami egy elektro-szösszenet. Akkor azt gondoltam, hogy az egész album ilyen hangulatú lesz, ráadásul maga a nóta sem tetszett. Aztán kijött a Behind The Blood, ami totális ellentéte volt az első kóstolónak. Ezek után már magam sem tudtam, hogy mire számítsak. A helyzet az, hogy sikerült megint megoldaniuk azt a feladatot, ami állandó kihívás elé állítja a hozzájuk hasonló, kialakult hangzásvilágú bandákat. Úgy kellene újat mondani, hogy közben önmaguk maradnak. Ez pedig sikerült, mert katatóniásnál katatóniásabb dalok vannak a lemezen, de mégis tartalmaz szinte mindegyik egy-egy izgalmas csavart vagy meglepetést.

Továbbra is irgalmatlan nagy mesterei a svédek a díszes, csodálatosan és kecsesen kanyargó dallamok megírásának, és szerencsére nagyon nagy dózisokat kapunk ebből. Talán a legszebb példa erre az Anni Bernhard hangjával megtámogatott Vanishers, ami érzékien, kecsesen és díszesen hajladozik ide-oda, egyáltalán nem esik nehezemre, hogy elképzeljek valamilyen modern táncot ezzel a csipkés, fekete szépséggel párosítva. Óriási kedvenc a The Winter Of Our Passing, ami hangulatában eléggé hajaz a másik nagy kedvenc Katatonia-dalomra, a The Racing Heartra, de azért annyira nem, hogy önplágiumot kiáltsak. Cserébe hihetetlenül megakasztotta az ismerkedésemet a lemezzel, ugyanis állandóan újra kellett hallgassam, nem tudtam továbblépni róla. Fantasztikus a sodrása, elképesztően nekikeseredett hangulata van, és a dobos egy egyszerű ötletével (a refrénben erőteljesen és szándékosan túlhasználja az állótomokat, ezzel egyfajta csatadob jelleget adva a résznek) hihetetlen sokat emel az egészen. Számomra feltétlenül a lemez egyik, ha nem a legjobb dala.

Ezzel szemben a Behind The Bloodot egyetlen Katatonia-zenéhez sem tudom hasonlítani. Többszöri hallgatás után viszont meg tudtam fogalmazni, mi olyan különlegesen fura számomra ebben a dalban. Húzását tekintve ez gyakorlatilag egy hard rock nóta, amit olyan masszív kettő/négy kísér végig, hogy esküszöm, a mai napig azt várom, mikor lép már be egy jó, ízes kolomp. És még így is – a hard rock jellege ellenére – tökéletesen meg tudja őrizni a Katatonia hangvételt, így ez különleges, ötcsillagos muzsika.

Fura módon még a Lacquerrel is sikerült kibékülnöm. Amint ráéreztem az ízére, már rögtön nem lógott ki annyira az életműből. A lemez második felében úgy tűnik, mintha picit leülne a hangulat. A City Glaciers inkább egy andalgósabb, a zenekarra jobban jellemző dal, ami bennem nem hagyott mély nyomokat, de még adok neki esélyt. Ezzel szemben a Flicker (a Porcupine Tree meg ne tudja) csodás refrénnel rángat vissza a lemez sűrűjébe, és aztán nem is nagyon enged el.

A Lachesis megint egy andalgós, atmoszférikus mű, de mivel nincsen túl hosszúra nyújtva, tökéletes pihenést kínál, felkészítve ezzel a Neon Epitaphra, amiben a gitárokat teljesen szabadon engedték. A zenekarra egyébként is jellemző a rendkívül kreatív, progos és mozgékony gitárjáték, szerencsére ez a lemez is tele van fantasztikus témákkal. Sajnos az Untrodden a másik olyan tétel, ami egyelőre nem találta meg az utat hozzám, de azért még nem tettem le róla. Kis fáradtság érezhető rajta, de természetesen – mint ahogy a múltkori lemezkritikában is említettem – a Katatoniának egy gyengébb dala is bőven a nagyon jó kategóriába tartozik.

A Fightersszel kapcsolatban szívesen fogadnék egy nagyobb összegben, hogy kifejezetten záróaktusnak szánták, és ha így van, nagyon jól tették. Sodró tempójával és málházásával nagyon kellemes befejezést ad a lemeznek, nyomatékosítva azt a megállapításomat, hogy sok albumukkal ellentétben a ’City Burials’ nem hagyja lankadni a figyelmet.

Összegzés:

Ez egy olyan mű a Katatoniától, amihez jobban fogok kötődni, mint eddigi bármelyik munkájukhoz. Én a svédeket eddig egy-egy daluk miatt szerettem nagyon, de a ’City Burials’ annyira egységes album, ami után csak annyit tudok megállapítani, hogy mindenképpen topligás, bérelt helye van az év végi listán.

Pontszám: 9

Megjelenés: 2020
Kiadó: Peaceville Records
Weblap: www.katatonia.com
Stílus: progresszív / melankolikus metal
Származás: Svédország

Zenészek:

Jonas Renkse – vokálok
Anders Nyström – gitár
Roger Öjersson – gitár
Niklas Sandin – basszusgitár
Daniel Moilanen – dobok

 Dalcímek:

1. Heart Set To Divide
2. Behind The Blood
3. Lacquer
4. Rein
5. The Winter Of Our Passing
6. Vanishers
7. City Glaciers
8. Flicker
9. Lachesis
10. Neon Epitaph
11. Untrodden