fbpx



Eddie Van Halen

Az idézet a múlt héten elhunyt Eddie Van Halenre emlékező Ted Templemantől származik, aki a Van Halen első hat lemezének a producere volt, és Eddie jóbarátja maradt haláláig.

Ted Templeman először 1977-ben látta a Van Halent játszani a Starwood nevű West Hollywood-i klubban és azonnal elrohant egy telefonfülkét keresni, hogy felhívhassa Donn Landee hangmérnököt, akivel együtt dolgozott akkoriban. Csak az üzenetrögzítő válaszolt, de többször is rámondta, hogy „látnod kell ezt a fickót”, utalva Eddie elképesztő játékára. Templeman a Warnerrel állt szerződésben, és attól kezdve csak az járt a fejében, hogy leszerződtesse a kiadóhoz a bandát. Megnyerte az ügynek Mo Ostint, a kiadó főnökét, akit másnap este elvitt magával a Starwoodba, és ott helyben alá is írták a megállapodást.

„Senkinek se kellettek, Gene Simmons is elvitte őket New Yorkba, de nem értek el sikereket, nem működött a dolog. Szóval mikor megláttam őket, semmijük se volt, se pénz, se szerződés. Mikor az első próbákra érkezett Eddie, az autójának az ajtaja gitárkábellel volt rögzítve, hogy ne nyíljon ki magától.” Templeman betolta őket a stúdióba, ahol összehozták a Van Halen debütáló gyémántalbumát [több mint 10 millió eladott lemez csak az USA-ban], ettől kezdve ő irányította a lemezkészítést még öt albumon át, a David Lee Roth-korszak végéig. Az ő regnálásához kötődnek olyan klasszikusok többek között, mint a Runnin’ With The Devil, a Dance The Night Away, az Unchained, a Panama vagy a Jump. David Lee Roth távozása után megszakadt a munkakapcsolat a Van Halennel, de a személyes kötődés Eddie-vel megmaradt. Ők ketten voltak a társproducerei a Private Life nevű hardrock banda lemezeinek, illetve Templeman visszatért már Sammy Hagar idejében az 1991-es ’For Unlawful Carnal Knowledge’ album társproduceri munkáira. Eddie haláláig kapcsolatban maradtak.

„Beszéltünk aznap, mikor megkapta az első kemoterápiás kezelését, akkor még jól volt, de két hét múlva kórházba került. Akkor még tudtunk beszélni, de ez egy-kettőre lehetetlenné vált a betegsége miatt, viszont SMS-t küldött mindennap. »Istenem, de szörnyű ez a kemó!« Aztán oda jutottunk, hogy kis szívecskéket küldött az üzenetei végén, »szeretlek, Ted«, meg ilyenek. Egyszer azt írta: »Ted, te voltál életemben az első, aki hitt bennem«. Folyamatosan orvosi kezelés alatt állt, de tartotta magát.”

Templeman elérzékenyülve emlegeti, hogy milyen szenvedésen ment keresztül a barátja, de aztán felidézi az együtt töltött szép napokat, és azt is, hogy hogyan maradt meg Eddie élete végig olyannak, mint amilyennek megismerte. „Emlékszem, amikor megvette az első új autóját, eljött megmutatni. »Ember, látnod kell az új Porschémat!« Aztán úgy egy éve ismét eljött megmutatni az új – nem túlzok –, 300 ezer dolláros autóját, ugyanaz az aranyos fickó volt, aki felhívott először, hogy jöhet-e négy helyett háromkor, hogy nem túl korai-e, igazán figyelmes volt, igazi jóbarát.” Ahogy Templeman visszaemlékezik az Eddie-vel töltött évekre, hogy hogyan vették fel a rocktörténelem örökérvényű sikerdalait, nehezen tudja különválasztani a munkát és a barátságot, de mégis sikerül: „Nehezebb dolog elveszíteni egy barátot, mint valakit, akivel együtt dolgoztál.”

Milyen embernek ismerted meg Eddie-t?

Nagyon-nagyon félénk volt. Aztán amikor elindította a saját stúdióját [5150 Studios], akkor teljesedett ki igazán, remek dolog volt ezt megélni.

Hogyan történt az első stúdiózás?

Annyi volt a nagy „Eddie-trükk”, hogy rátolt egy mikrofont a gitárerősítőre, másra nem volt szükség, mert már akkor is kiválóan szólt, talán csak egy kis hangszín-kiegyenlítésre. Amikor az első demót készítettük, egyetlen nap alatt felvettünk 30 dalt, mert egyben akartam hallani az egészet, én meg azt mondtam, hogy ha jó munkát akarunk végezni, akkor irány egyből a stúdió, így is lett. Ettől fogva, ha meglátta a piros lámpát kigyulladni, idegessé vált, csak feszengett, de sose hibázott, tökéletesen játszott. Szinte minden szólója felment elsőre, gond nélkül váltott akkordozásból szólójátékra, sose kellett utólag belenyúlni, egészen elképesztő volt.

Milyen zenét szeretett?

Azt mondta, hogy a Dave Clark Five a kedvence, nekik köszönheti, hogy a rockzene felé fordult, azt is emlegette, hogy régen Allel [Alex Van Halen] állandóan a Glad All Over dalukat játszották. Szerette Eric Claptont is, amikor az egyik Clapton albumon [’Behind The Sun’] dolgoztunk, felhívott a stúdióban, hogy tényleg ott van-e Eric? Persze, hogy ott volt, Ed csak annyit kért, hogy hadd üdvözölhesse, én meg odahívtam Ericet a telefonhoz. Azt hiszem, hogy el kellett volna jönnie a stúdióba, hogy találkozhasson vele, de lehet, hogy csak szégyellősködött volna.

Miért nyílt meg olyan nehezen mások előtt?

Nagyon bizonytalan volt, ezt iskoláskorából hozhatta magával, amikor csak hollandul beszélt, és nehézségei voltak az angollal, meg az angolul beszélő környezetével. Már a stúdiózásaink idején esett meg, hogy a „hi”-ra [szia] „yeah”-vel válaszolt, mert nem igazán ismerte a „hi” jelentését. Viszont, ha egyszer elkezdett beszélni, remekül megértette magát.

Melyik dal talált el elsőre, amikor demóztatok?

Az Ain’t Talkin’ ‘Bout Love-ban érezhető volt a nagy durranás, pedig nem azzal foglalkoztam, hogy hány ember fogja megvenni, hanem tudtam, hogy ez nagyot fog szólni. Tetszett David szövege, az éneke, meg ahogy az egészhez hozzáállt. Ugyan hány banda próbálkozik be azzal a dumával, hogy „if you want it, you’ve got to bleed for it, baby” [kb. ha akarod, dolgozz meg érte, bébi], ami elég szemérmetlen egy szarság, de Ed pont olyan jól játszott hozzá, hogy fel se tűnik. A demó elkészítése után megnéztem egy koncertjüket a Pasadena Civic Auditoriumban, és kész voltam. Amikor ezt a dalt játszották, minden „hey-hey-hey”-nél a magasba lendültek a karok, te jó ég, még meg se jelent a lemez! Ez olyan volt, mint amilyen a Beatles lehetett a Cavern Clubban, valami nagyon beindult.

Mikor kapott el az „Eruption”-pillanat, amikor úgy érezted, hogy „na, ezt azonnal fel kell venni”?

Kimentem a slozira vagy kávézni, közben hallom, hogy mit művel Eddie, mintha orgonán játszana valami Bach-fúgát, hihetetlen volt, hogy gitárból jönnek a hangok. Kérdeztem, hogy mi ez, mondta, hogy semmi különös, ezzel szokott a koncertek előtt bemelegíteni. Mondom Donn Landeenek, hogy „felvétel indul”, mire ő flegmán: „már megy”. Hallotta, hogy mit beszélünk Eddel.

Úgy tűnik, hogy könnyű dolgod volt velük.

Minden érintettnek kapcsolódnak kellemes munkaélményei sorban négy-öt albumhoz, mert tudtuk, hogy mi a dolgunk. Dave nagyon leleményes volt, már a kezdeteknél olyan szövegekkel rukkolt elő, amire nem volt példa korábban. Ed meg elvonult vele valahova, és lényegében nem születtek volna meg a dalok az ő változtatásai nélkül. Igazi szerzőpáros voltak, akár Jagger és Richards, Rodgers és Hammerstein [híres musicalszerzők], bár végső soron Ed írta a zenét, Dave pedig a szöveget, de Ed keltette életre az egészet a gitárfutamaival és szólóival. Kib.szottul észbontó egy szólói voltak! Egyszer Dave azzal jött elő, hogy miért nem dolgozzuk fel Betty Everett You’re No Good című dalát, én meg mondtam, hogy Linda Ronstadt megtette öt évvel előttünk. De egész éjjel ez járt a fejemben, aztán végül azt mondtam nekik, hogy: Megvan az a rész, hogy {I broke her heart gentle and true/I broke her heart over someone like you/I learned my lesson, you’re no good}? Ez nagyon huncut, tegyetek vele akármit, tegyétek nyugodtan tönkre, lehetnek benne bántó hangzások és sikoly, akár a Psychóban.” És bakker, komolyan vették, benne van Ed hátborzongató szólója, mintha pókok másznának rajtad! De a lényeg, hogy elsőre elkapta a hangulatot, semmi se hiányzik belőle!

Egymás után hat albumot készítettél a Van Halennel, hogyan változtak az évek során, mint zenekar?

Állandóan úton voltak, tele elfoglaltságokkal, ez eléggé kimerítette őket, egy ponthoz érve Ed meg is orrolt rám. Dave meg mindenáron videót akart készíteni, mert az MTV hatalma tényleg nagy volt. Aztán kitalálták, hogy az Oh, Pretty Womant adjuk ki lemezen, én meg mondtam, hogy utálom azt a kib.szott dalt, a kedvükért mégis megcsináltam. Kijött a kislemez, első lett a Billboardon, a kiadó erre elkezdte erőltetni az új albumot, hogy pörögjön az eladás. Bevonultunk a stúdióba, de nem nagyon voltak kész dalok. Ednek volt egy riffje, amire mondtam, hogy miért nem építjük bele a Dancing In The Streetbe? „Vadul fog szólni, csinálunk valami Motown-szerűséget, nyár van, szeretni fogják!” Na, itt kezdődtek a problémák. Akkor még mindenkinek tetszett a dolog, de rá egy évre valaki megjegyezte, hogy nem kellett volna megcsinálni azt a feldolgozást, pedig ők kezdték az egészet az Oh, Pretty Womannel. Ednek nem volt ínyére a folytatás, de nem volt más választásunk, mert össze kellett hozni a lemezt, ami súrlódásokat okozott. Nem hiszem, hogy bármit elrontottunk volna, de mégis ezen rugóztunk.

A lemezek megszólalásából az jön át, hogy jó hangulatban ment a stúdiózás.

A dobozban maradt verziókat visszahallgatva feltűnt, hogy az egyik Happy Trails felvételen nevetnek, Ed meg ezt mondja: „Ted, ne röhögtess már minket!” Én akkor odébb mentem, ahol nem láthattak, erre meg ezzel jött: „Hol van Ted? Ne röhögtess minket, Ted!” Mókás volt, ez le is jön a felvételből, aztán mind elkezdtek énekelni, de nevetésbe torkollt az egész, a nyomás ellenére jó volt a hangulat.

Sok ilyen kimaradt felvétel maradt meg a vágószoba padlóján?

Nem igazán, ritkaságszámba ment az ilyesmi. Megvan a legelső demó, amin két napig dolgoztunk, meg az utolsó, 40 dal van rajta, ha jól emlékszem, Dave ezt mondta róla: „Ez minden, hacsak nem akarsz egy Happy Trailst is.” Végül megcsinálták a capellában, az is rákerült, erről volt szó az előbb. Mikor a demóval félig elkészültünk, már nem voltak kétségeim a lemezzel kapcsolatban, csak abban kellett bíznom, hogy a kiadó nem kaszálja el.

Ed sok felvételen vokálozik, magabiztosan énekelt?

Igen, erős hangadottságai voltak, az emberek nem fogják fel, hogy igenis tudott énekelni. A legpoposabb dalocskánk a Dance The Night Away volt, amiben komoly háttérvokál-szekciót hoztunk össze: Ed, Mike [Anthony] és én. Először megpróbáltuk csak Edet és Mike-ot együtt, majd úgy, hogy én énekeltem Eddel együtt, Mike pedig egy külön sávon. Hát én inkább csak lelki támaszt jelentettem Ed énekéhez. Csak hangtechnikai okok miatt csatlakoztam hozzá, mert Mike-nak valóban nagyon erőteljes hangja volt, Ed Cannonmouth-nak [kb. ágyútorkú] is hívta, mert ha énekelt, azt végig lehetett hallani az utcában. Aranyszívű egy fickó, és remek basszer, mindig tökéletesen játszott, nélkülözhetetlen volt a banda számára, akárcsak Al, aki olyan volt, mint a metronóm. Ezek a fiúk sose hibáztak, és ha egy ilyen bandával dolgozol, átkozottul könnyű a dolgod.

Mikor jöttél rá, hogy egy zsenivel van dolgod?

Ne viccelj már, ez látszott elsőre, nem kellett hozzá szerződés, meg stúdió. Szerencsére csak pár sarokra laktak tőlem, elvonultunk Dave pincéjébe, hogy dolgozzunk a dalokon. Én az egyik résznél azt mondtam, hogy másképpen kellene játszani, erre már nyomta is, hogy: „Nem erre gondoltál?” De az igazán mellbevágó élmény az volt, amiről már beszéltem, amikor az Eruptiont meghallottam a folyosóról a stúdióban, ő nem is gondolta, hogy mennyire nagyot alkotott vele, holmi kis semmiségnek nevezte. Már az első próbán nyilvánvaló volt, hogy egy gitárzseni, de igazából amikor a Starwoodban láttam játszani, már akkor tudtam, hogy ez semmihez se fogható. Sok gitárossal dolgoztam már korábban, de túltett mindegyiken. Volt egyszer egy Art Tatum, a jazz zongorista, aztán egy Charlie Parker, a jazz szaxofonos, aztán meg ez a kölyök, a gitáros.

A zsenialitása túlmutatott a gitározáson.

A saját elképzelései szerint épített különböző kütyüket. Voltak ragasztószalaggal összebuherált pedáljai, amikkel trükközgetett a hangzásban, ő készítette a saját ketyeréit, de megvolt a módszere az erősítője hangerejének a fokozására is a feszültség növelésével. Én viszont a játékáról ismertem fel, a tapping forradalmasította a gitárjátékot, senki nem csinálta ezt a kib.szott technikát előtte. Mikor először láttam élőben, dobtam egy hátast, ahogy egy szóló közepén erre váltott. Amikor készítettük a demót, akkor is ezt csinálta, mindent bevetett, tudtam, hogy a srác nagyon ott van, pontosabban egy zseni. Remek összehasonlítási alapom volt, mert már dolgoztam a Montrose-zal, a Doobie Brothersszel, Van Morrisonnal, és Ronnie Montrose pl. átkozottul jó volt, de mikor megláttam Edet, azt mondtam, hogy mindent felülmúl, mintha egy másik bolygóról érkezett volna.

Köztudott, hogy voltak csatározások a bandán belül, gyakran volt, hogy neked kellett igazságot tenni?

Nem, sose hadakoztak, legalábbis tettlegességre nem került sor. A kezdeti időkben kellett közbelépni, mikor Dave főnökösdit játszott, és úgy viselkedett, mint valami P. T. Barnum [a szélhámosságairól híres gátlástalan milliomos]. „Ma este show-t kell csinálnunk, Ed, te másképp öltözz fel, Al, te ezt csináld!” Ed azért elmesélte, hogy már stadionturnén voltak, és ha Al úgy gondolta, hogy Ed még nem rohangált eleget, akkor hátba dobta a dobverővel, hogy folytassa, nem ám csak ott állni és játszani! De mi még ezt megelőzően összehaverkodtunk Eddel, mikor a többiek nem akarták, hogy megnősüljön. „Ted, nem tudom, hogy mit csináljak.” Én meg ezt mondtam: „B.szódjanak meg, nem szólhatnak bele az életedbe! Akarod, hogy elmenjünk hozzájuk együtt? Elkísérlek!” Aznap este találkoztam Valerie-vel [Valerie Bertinelli, Eddie első felesége], aki hálálkodva mondott köszönetet. Olyan volt az egész számomra, mintha a banda dönthetne arról, hogy megnősülhet-e vagy nem. Úgy voltam vele, hogy ez az ő élete, hagyja ki a ..csába a bandát ebből, és ezt nem felejtette el nekem. Minden születésnapkor hívtuk egymást, jóbarátok lettünk.

Voltak nézeteltéréseid vele?

Az egyetlen vitás ügyünk a Jump miatt volt, mert nem szerettem azt a dalt.

Azóta se kedvelted meg?

Hát nem a kedvencem, ami hülyén hangzik, hiszen én voltam a dal producere, de a szintetizátor ilyen használata kiverte nálam a biztosítékot. Ed felhívott az éjszaka közepén, hogy ezt hallanom kell, és eljön értem. Úgy is lett, beült a Porschéjébe, felkapott hajnali háromkor, és odavitt a stúdióba, már felvették a Jumpot Donn Landeevel, meg kellett hallgatnom. Kár lenne tagadni, remekül szólt, mondtam is, hogy ez tényleg oké. Másnap mondtam Dave-nek, hogy írjon valami szöveget hozzá, beültünk a Mercuryja hátsó ülésére, elkezdte írni, de mondtam neki, hogy ez valami borzadály. Nem tudom, hogy ismered-e Peter Cook és Dudley Moore duettjét a Derek & Clive sorozatból, na ez arról szól, hogy egy faszi bent ragad egy égő házban, és biztatják, hogy „ugorj, te balfék, ugorj ide a takaróba, amit kifeszítettünk”. Mondtam Dave-nek, hogy ez engem idegesít, ne legyen már benne a jump [ugorj], ez olyan, mintha öngyilkosságra bátorítanánk valakit. Erre ő: „Dehogy, akkor ez készen is van a kétértelmű jelentésével!” És úgy hagyta. (A Jump annyit tesz, hogy vállald a kockázatot, meg azt is jelenti itt, hogy megkapja a csajt.) A szintetizátor-vonalért viszont tényleg nem voltam oda akkor sem, ha tévedtem, ugyanis a dal első lett a listán, amit rendesen meg se hallgattam. Nekem ők egy kib.szott heavy metal banda voltak, akik tudnak fogós dallamokat írni, ezt szerettem bennük, de ezzel más vizekre eveztek. Azokra a bandákra gondoltam, akik stadionokban lépnek fel, de az ő egész elb.szott sztorijuk oda vezetett, hogy a végén minden stadionban, minden meccs előtt ezt a dalt játszották. Bevallom, nem volt igazam, mert a siker őket igazolta.

Melyek a kedvenc Van Halen dalaid?

A Panama és az Ain’t Talkin’ ‘Bout Love.

Ez két remek gitárközpontú dal.

Eddie nemigen írt rosszat sose.

Az Eruptionön kívül írt Eddie egy csomó frankó instrumentális tételt, mint a Spanish Fly, a Sunday Afternoon In The Park, a Cathedral, a Little Guitars. Ezekkel csak úgy előállt, hogy „na, ezt kapd ki”?

A Spanish Fly-t nálam mutatta meg. Játszom klasszikus gitáron, és vettem Spanyolországban egy Ramirezt, amit ő felkapott, és ott improvizált a nappalimban, egy akusztikus gitáron tappingelte el a dalt, én meg csak annyit mondtam, hogy ez oké. Szóval a Spanish Fly nálam született. A Little Guitars azt hiszem onnan jött, hogy Ednek volt egy kismérető gitárja az akusztikus cuccai között. Tudott játszani flamenco gitáron, de nem hagyományos módon, hanem az ő saját stílusában, és ettől lett a dolog különleges.

Tartottad a kapcsolatot Eddel egészen a haláláig, nem lehetett könnyű.

Don Landeevel felhívtuk, amikor kórházban volt, és megpróbáltuk felvidítani, amennyire csak tudtuk. Később olyan állapotba került, hogy inkább hazavitték, de erről nem akarok beszélni. A szenvedés, amin átment, az semmihez se fogható, úgyhogy inkább erről se ejtsünk egy szót se. Az utolsó kellemes élményem vele az volt, mikor elhozta megmutatni az új autóját, akárcsak az elsőt annak idején. Csak ezért elautózott hozzám Century Citybe, én meg egy őrzött lakóparkban élek, ezért a biztonsági ember felhívott: „Itt van egy pasas, azt állítja, hogy ő Eddie Van Halen, elküldjem?” „Nem-nem-nem, az égre kérem, el ne küldje, ő az!”

Jó hallani, hogy valaki, akire gitáristenként tekintenek, ennyire józan gondolkodású és szerény ember volt.

Hát igen. Ha valaki szóba elegyedett vele a backstage-ben, beszélgetett vele, én mondom neked, hogy egyáltalán nem gondolta, hogy ő bármiféle gitáristen lenne, nem szerette az ilyet. Írtam neki egy levelet tavaly, mikor a gitárjait, meg a színpadi cuccait kiállították a New York-i Metropolitan Museum Of Artban. „Ed, szerintem te vagy minden idők legjobb gitárosa, és a három legnagyobb zenész egyike Art Tatum és Charlie Parker mellett. De ami neked összejött, hogy a cuccodat kiállításon mutogatják a Metropolitanben… Te is gratuláltál nekem, mikor megépítettem az első autómat és megnyerte az Indy 500-at.” Szerette az ilyen leveleket. Okos volt, ezért gondolom többnek egy gitárzseninél.

Hasonlítható bárkihez a zenetörténelmi jelentősége?

Nem tudom megmondani. Különbözött másoktól, mert három dologban is kiemelkedő volt. Az olyan gitárosok, mint Allan Holdsworth vagy Eric Clapton, vagy valaki más, jó szólókat játszanak, de a dalait Ed maga írta. Aztán meg remek riffjei voltak, és végül ő játszotta a világ legnagyszerűbb szólóit. Nem holmi húrnyűvő volt, annyi mindent tett le az asztalra, mint senki más. Tappingelt megfordított gitáron, de művelt egyéb flúgos dolgokat is, és tudatában volt, hogy egy-két húzását nem fogják tudni utánozni, nem is nagyon mutogatta az új trükkjeit kétszer, elintézte annyival, hogy ez a legújabb. Minden szólójának dallama volt, ami a zenei előképzettségéből jöhet, ugyanis kiválóan zongorázott, a stúdióban úgy játszott a Steinwayen, akár egy profi klasszikus zenész. Otthonosan mozgott a zenében, ezért is időtállóak a szólói és a dalok, amelyeket Dave-vel együtt írt, az akkordváltásokat pedig zeneszerző módjára írta meg. Azt hiszem, képes volt arra, hogy az emberek tudat alatt meghallják a szólói dallamát, amely elvarázsolja őket. Meghallgathatsz akárhány Deep Purple-szólót, de azoknak nincs ilyenfajta dallamossága, Jimmy Page is dallamokkal operált a szólóiban, de valahogy az se ugyanaz. Ed titka az volt, hogy befogadható elemekből építette fel a zenéjét, ez mindenkinek bejön. Nem érdekes, hogy másfajta zenét szeretsz, ha meghallasz egy fülbemászó dallamot, úgyis magával ragad.

A cikk a Rolling Stone magazin 2020. október 9-i riportjának felhasználásával készült.
Szerző: Kory Grow

Támogasd Te is a Hard Rock Magazint, légy a Mecénásunk! Kattints a részletekért!

Megosztás