Nashville Pussy: Up the Dosage

írta ProblemChild | 2014.02.20.

Megjelenés: 2014

Kiadó: SPV/Steamhammer

Weblap: http://www.nashvillepussy.com

Stílus: Southern/dirty rock

Származás: USA

 

Zenészek
Blaine Cartwright - ének, gitár Ruyter Suys - gitár, vokál Bonnie Buitrago - basszusgitár Jeremy Thompson - dobok
Dalcímek
01. Everybody's Fault But Mine 02. Rub It To Death 03. Till The Meat Falls Off The Bone 04. The South's Too Fat To Rise Again 05. Before The Drugs Wear Off 06. Spent 07. Beginning Of The End 08. Up The Dosage 09. Taking It Easy 10. White And Cloud 11. Hooray For Cocaine, Hooray For Tennessee 12. Pillbilly Blues 13. Pussy's Not A Dirty Word
Értékelés

Amikor a hammondos intró után dörren a jófajta riff, úgy sejtem, szeretni fogom ezt az albumot, majd Blaine Cartwright éneke után hozzáteszem halkan: azt hiszem. Az atlantai dirty-házaspár által prezentált southern rock ugyanis egyrészt igazi, másrészt olyan, mint a pancsolt whiskey: ahhoz, hogy igazán értékeld, ezzel kell felnőni, viszont egészében: jó.

A lemez speciális csomagban érkezik: mellékelnek hozzá egy kisvárosi pubot Texasból (ha letöltöd, akkor is). Meg sem kísérel kitörni saját közegéből, a határain belül viszont maximálisan kihasznál minden pohárnyi helyet. Dacára a southern rock viszonylag egyszerű képletének, az ’Up the Dosage’ meglepően változatos. A Rub It To Death, a Spent és a Pillbilly Blues Motörhead-féle speed-megfejtései keverednek az AC/DC és Mötley hatásjegyekkel (a ZZ-Topról már ne is beszéljünk), de a White and Loud hangulata pl. Alice Cooper előtt tiszteleg. Természetesen a bendzsós tornác-folk sem hiányozhat (Hooray For Cocaine, Hooray For Tennessee), a szólógitáros/feleség Ruyter Suys által énekelt Takin' it Easy ötven másodperce igazi csajos-üvöltözős L.A.-fíling, a Before the Drugs Wear Off pedig – akárcsak zenekar tagjai – simán landolhatnának egy Tarantino-filmben.

Mégsem esik szét az egész. A Nashville-i Punci sok mindent befogad, anélkül, hogy baja esne. (Úgy értettem... hagyjuk). Az egész album nagyon egyben van, egyszerűen csak azért, mert ugyanazok írták. És mert a hangmérnök bácsi is értette a dolgát. Az album pontosan úgy szól, ahogy kell, energikusan, mocskosan, de érthetőn, pont a megfelelő mértékig drive-olt gitárral. Ez fontos. Az album egyik legerősebb pontjai: a riffek. Ellentétben a dalokba remekül illeszkedő, de teljesen felejthető szólóktól, a riffek odaveretési faktora felülírja a tízest. Maguk a kéthengeres, negyvenöt fok hengerszögű, másfél literes Fat Boy hajtóművek. Egyszerűen jók, na! Gitár, hangzás, kísérletezőkedv rendben, de egy ilyen szögegyenes zene voltaképp egy dolgon áll vagy bukik: átjön vagy sem? E téren a 'Dosage nem panaszkodhat.

Pedig nem is istenítem különösen a délvidéki kisvárosokat (ebben része lehet a Szelíd motorosok fináléjának is). Ahogy Howard Stern mondaná: „nincs teherautóm, meg nem feküdtem le apám húgával”. A célközönség sem igazán én vagyok, a 'Pussy a 30 pluszos, mérsékelten urbanista közegre fókuszál (bár a koncertképek cáfolnak). Ráadásul ez pont az a fajta zene, aminek érteni kell a szövegét (a blowjob-ot mondjuk már hallottam valahol...). Mégis: azt kell mondjam, érzem. Holott a Pussy azon zenekarok egyike, amit látni kell, nem csak hallgatni. A hivatásos gyerekmolesztőr-külsejű énekes, és szólógitáron a D-kosaras vidéki milf hihetetlen látvány a színpadon, pózolás nélkül szexelnek án blokk a közönséggel (akárcsak a basszerosnénik, bár ez a poszt azért változik néha). Igazi dirty rock, southern módra. Egyébként van ez a titokféleség: hogyan lehet kettőnégyes ritmusú, szögegyenesen kiszámítható dalokkal csinálni valamit, ami tíz-húsz évig sem lesz unalmas. Az AC/DC tudja, a Motörhead tudja, a Nashwille Pussy – a saját szintjén – pedig nagyon úgy fest, hogy szintén rátalált valami ilyesmire. Az 'Up The Dosage' sokak szerint a Pussy legerősebb albuma. Igazából annak is készült – vagy öt évig –, a zenekar saját bevallása szerint ez a lemez az ő 'Back In Black'-jük. Igaz, a harmadik hallgatásra – zsinórban – kissé unalmassá tud válni Blaine amúgy kellemesen köpködős-krákogós hangszíne, és a valódi refrének szisztematikus mellőzése, de lehet ez később elmúlik. A fíling viszont eredeti: blues-folk-punkrock, lazán, mocskosan. Ahogy szeretjük.

Pontszám: 7.5