fbpx

Poisonblack: Lyijy

írta Bazsa | 2013.10.22.

Megjelenés: 2013

Kiadó: Warner Music Finland

Weblap: http://www.poisonblack.com

Stílus: Redneck gothic metal

Származás: Finnország

 

Zenészek
Ville Laihiala - ének, gitár Antti Leiviskä - gitár Antti Remes - basszusgitár Marco Sneck - billentyűs hangszerek Tarmo Kanerva - dob
Dalcímek
01. Home Is Where the Sty Is 02. Down the Ashes Rain 03. The Flavor of the Month 04. The Absentee 05. Maybe Life Is Not for Everyone 06. Death by the Blues 07. The Halfway Bar 08. Them Walls 09. Blackholehead 10. Pull the Trigger 11. Elämän kevät
Értékelés

Mára végérvényesen bebizonyosodott, hogy a gothic metal fölött bizony eljárt az idő. A színtér alapcsapatai feloszlottak, eltávolodtak egykori önmaguktól, vagy nemes egyszerűséggel pocsék, amit jelenleg csinálnak. Akik pedig mégiscsak megmaradtak valahogy, és még a lemezeik is egész használhatók… nos, már ők sem igazán tudnak előállni olyasmivel, aminek valódi jelentősége vagy súlya volna, további szögeket verve ezzel a stílus már így is jó mélyre ásott koporsójába.

Aki egy kicsit is képben van a Poisonblack viselt dolgaival kapcsolatban, az pontosan tudja, hogy nem ők lesznek azok, akik vissza fogják hozni a régi szép gótidőket. Mert bár azon kevesek közé tartoznak, akik a műfaj tündöklése után is kifejezetten erős lemezekkel rukkoltak elő – az első három korong simán benne van a műfaj élbolyában –, több mint árulkodó, hogy 2010-es budapesti koncertjükre mégis alig néhány tucatnyian gyűltek csak össze. Ne felejtsük el, hogy arról a Poisonblackről beszélünk, amit a színtér emblematikus alakja, az egykori Sentenced-énekes Ville Laihiala vezet, vagyis a gyászos nézőszám valahol a gothic metalt fojtogató általános érdektelenséget is jelzi.

Hozzá kell tenni, hogy a Poisonblack sem követte szolgai módon a HIM / Sentenced / Entwine-vonal hangzását. Már a kezdetekben is több súly volt bennük, mint az imént említett három zenekarban együttvéve, ám a böhöm riffek sosem mentek a melankólia és az érzelmesség rovására, köszönhetően főként Ville félreismerhetetlen orgánumának és dallamainak, aki – hála a magasságosnak! – azért sosem tudott teljesen kibújni a bőréből. Talán mondhatjuk, hogy – paradox módon – azért mégiscsak a Poisonblack a skandináv gothic metal utolsó hírmondója, még ha ez lemezről lemezre egyre kevésbé nyilvánvaló.

Ezt az ellentmondást élezi tovább a zenekar ’Lyijy’ címre keresztelt hatodik lemeze, melyet a gót zenékben kevésbé járatosak nehezen tudnak majd ehhez a műfajhoz kötni. Ám ugyanezen dalokból például a Sentenced nagy rajongói hol kisebb, hogy nagyobb mértékben, de igenis érezni fogják Ville anyazenekarának bánattal, melankóliával és erotikával teli örökségét. A befogadás tehát jelentős mértékben függ az egyes hallgatók zenei ízlésétől és érdeklődésétől. Ami azonban a kategorizálásban némileg problémás, az a minőségben és a dalok önértékében egyáltalán nem az. Méghozzá azért, mert akármiként is hallgatjuk a ’Lyijy’-t, ez a lemez röviden és tömören úgy állat, ahogy van!

Egyedül talán azokat érheti csalódás, akik a Poisonblackben azt a bizonyos finn zenekarokra oly jellemző, összetéveszthetetlen északi atmoszférát keresik. Már a nyitó Home Is Where the Sty Is egyértelművé teszi, hogy a csapat e tekintetben immár végleg szakított a gyökereivel, és ez nem csupán erre a Jack Daniel’s áztatta, redneck parasztsággal döngölő és pofát leszaggató monstrumra igaz, hanem a lemez minden egyes dalára. Hasonló államosításról van szó, mint a pályatárs The 69 Eyes esetében, csak míg utóbbi a Mötley Crüe-Skid Row-féle stadionrock felé mozdult el, addig Villéék zenéje a Black Label Societyvel, a ’Load’/’ReLoad’-korszakos Metallicával (főként az énektémák terén) és különösen – akármennyire is furcsa ezt leírni – a Black Stone Cherryvel mutat rokonságot. Ami pedig a legzseniálisabb, hogy a Poisonblack mindezt megkérdőjelezhetetlen hitelességgel, görcs és manír nélkül, ösztönből, és rendkívül magas színvonalon csinálja.

A lemez legjobb dalai éppen azok, ahol az amerikai ízek (a paraszt gitártémák, a groove-ok, a koszos/dögös erő, az amerikai Dél blues-alapú, southern hatásai) olyan szinten keverednek a Sentenced egyedülálló dallamvilágával, hogy a végén már alig lehet eldönteni, melyik is a dominánsabb. Akármire is jutunk, a Down The Ashes Rain, a The Absentee, és különösen a The Halfway Bar-Pull The Trigger duó dallamai garantáltan beleeszik magukat az ember fülébe, és tulajdonképpen ez az, ami igazán számít. Kapunk két egészen kiváló western-kesergőt is (Them Walls és Elämän kevät), utóbbiban egy remek Ville-bluesolással és egy hatalmas billentyűszólóval az amúgy ezúttal tökéletesen háttérbe szorított Marco Sneck részéről. De természetesen nem maradtak le a hagyományosabb Poisonblack-döngölések sem (The Flavor of the Month, Death by the Blues), és az egészen tufára vett, dirty rockos riffelésű Blackholehead is lerúgja az ember veséjét. A dalok finoman szólva sincsenek túlbonyolítva, úgy ütnek, ahogy vannak, de ebben legalább annyira fontos szerepet játszik maga a koncepció, mint a bitangul összerakott hangzás. Érződik, hogy a zenei alapok egyben lettek felrántva, amitől a lemez úgy húz, mint egy megvadult bölénycsorda.

Pontszám: 8.5

Legutóbbi hozzászólások