Gregorian: The Dark Side

írta garael | 2006.07.05.

Megjelenés: 2004

Kiadó: Edel Media

Weblap: www.gregorian.de

Stílus: gregorian-gótik

Származás: Németország

 

Zenészek
Michael Soltau, Frank Peterson, Carsten Heusmann, Jan Eric Kohls - ének Michael Soltau - billentyű, samplerek Peter Weihe - gitár Curt Cress - dob Frank Peterson - basszus String Orchestra
Dalcímek
Ave Satani (The Omen) Hurt My immortal The four horsemen Unbeliever More Close my eyes forever Gregorian Anthem The Raven Nothing Else Matters
Értékelés

A gregorián ének, vagy összefoglaló névvel gregoriánum (cantus gregorianus), a római egyház ősi egyszólamú, latin nyelvű, liturgikus éneke. A régi stí­lusú gregorián dallamok többsége kis hangterjedelmű. A dallam lényege általában egy kvint (5) vagy szext (6) hangközbe, néha egy kvartba (4) befér, ezt kiegészí­tő hangok oktávra (8), esetleg nónára (9) bőví­thetik. Nos, a gregoriánnal ez idáig igazából csak filmekben találkoztam, ahol a képi történésekkel együtt meglehetősen élvezhető egységet alkotott, igencsak hatásos kifejeződéseként a kora középkori világkép földi örömöket elutasí­tó, és azokat a túlvilágban kereső attitűdjének. A komor, bús dallammenetek egyrészt bátorí­tották a hí­vőket a vallásos meditációban, a magány transzcendens valójának keresésében, másrészt liturgikus szerepüknél fogva segí­tették a kommunikációt és erősí­tették a komformitás tudatát az egyházi közösségekben. Mindezekből következően tartottam furcsának, hogy éppen ezt a zenei formát választották ahhoz, hogy a lakodalmas rock sikerágazatának farvizén egy újfajta mixturát hozzanak létre, megteremtve a pop-rock és gregorián szimbiózisát. Egyrészt ez nekem eleve pénzgyanús volt, - emellett sem a klasszikusok diszkóritmusban, sem a már emlí­tett heje-csuja rock nem nyerte el tetszésemet- másrészt kissé erőltetettnek éreztem az evilági örömöket kihangsúlyozó, többszólamú, "filozófiájában" a gregorián szöges ellentéteként kibontakozó pop-ot az egyházi énekekkel összeházasí­tani. Mikor megkaptam ezt a cd-t, arra gondoltam, valószí­nűleg a gótikus rock-metál gyöngyszemeiből válogattak - talán még ott érzek valamiféle hangulati közösséget - ám az átdolgozott dalok spektruma jóval túlmutat az általam vártakon: a "Hurt" a Nine Inch Nails-től, az Evanescense aktuális slágere, a "My Immortal" amelyet az Aprodhite's Child The Four Horsemen-je követ, a Sisters Of Mercy "More"-jával, , és Nick Cave & Kylie Minogue páros "Where the wild roses grow" -jával egyetemben, de szerepel itt Lita Ford My Eyes Forever-je, és a Metallicától a Nothing Else Matters is. (Nekem a special rock edition van meg, ettől némileg eltér a "rendes" album tartalma.) A feldolgozások a lemez cí­mével ellentétben egy filmzenével, -az elhí­resült, és manapság újra feldolgozott The Omen c. horror klasszikus - hí­rhedt Ave Satani-jával kezdődnek, melyből a zenészek egy nyomasztó, zsolomázó énekkel előadott ipari slágert formáltak, ami a maga nemében jó, csak éppen az eredeti zene lényegét, a sikolyba forduló hisztériát ölték ki a szerzeményből. A dalok egyébként nem pusztán az emberi hangra alapozódtak: jóllehet a zenészek nincsenek feltüntetve, valószí­nűleg egy komplett rockzenekar állhatott rendelkezésre, samplerekkel felfegyverkezve, hogy kissé felturbózzák a metal-papok esetlegesen egyhangúvá válható énekét. (A samplerek jelenléte egyébként szinte mindegyik zeneszámra igaz, és egy harmadik fegyvernem, egy kis szimfonikus zenekar egészí­ti ki a haderő képességeket). Az í­gy megszólaló dalok valóban bombasztikusan szólalnak meg, mintha csak egy katedrálisban lennénk, ám ez az, ami végül is az egész produkciót hiteltelenné teszi: a hangszerelésből adódóan annyi köze van a daloknak a greoriánhoz, mint a lakodalmas rocknak a rock-hoz. Attól még ugyanis nem lesz egy rockslágerből egyházi ének, hogy kellemes hangú , enyhén visszhangosí­tott férfikórus nyomja el őket némileg lelassí­tott, fennköltre vett tempóban: nemhiába í­rtam le kritikám elején a gregorián jellemzőit. A Four Horsemen kissé tempósabbra vett témáit például mintha a misebort megdézsmált papok énekelnék, kik az enyhe szalonspicc hatására némi dajdalozást is vittek az unalmas "gregoriáriázós" stí­lusba, a More disco-ritmusai hallatán pedig szinte látom Travoltát fehér csuhában vonaglani a parketten.

Pontszám: 6.5

Legutóbbi hozzászólások