Def Leppard: Def Leppard

írta CsiGabiGa | 2015.11.09.

Megjelenés: 2015

Kiadó: earMusic

Weblap: http://defleppard.com

Stílus: Hard rock

Származás: Nagy-Britannia

Dalcímek

Értékelés

Meglepi! Deflepi! Nos, a Süket Leopárdok jól megleptek. Kétszer is. Először az előzetesen felrakott beharangozó nótákkal, melyek egy, a nyolcvanas évek sikereit idéző alkotást sejtettek, majd másodszor, amikor kiderült, hogy mégsem olyan a lemez. Mindenesetre a „Viva Hysteria!” turné jót tett nekik, mert az eddigieknél sokkal jobban ráéreztek a nyolcvanas évek sikereinek hangulatára. Mert a Def Leppardtól mit várnak az emberek? Azt a hisztériás fílinget, amit ők olyan nagyon jól tudnak. Hiába próbálkoztak 1996-ban a grincses szlenggel, jóleső – mondhatni eufóriát kiváltó – érzés volt utána újra visszatérni a régi hangulathoz. Sokakkal ellentétben én az 'Adrenalize'-zal szemben az 'Euphoria'-t tartottam az utolsó nagy durranásuknak. Az alaposan belassult, elnagypapásodott 'X' elment mellettem, bár még a Nowból kiadott tripla maxi is ott figyel a polcomon, de csak nagyon ritkán kacsintok vissza rá, a 'Sparkle Lounge' 2008-ban pedig már csak pukkant egyet, a modernkedés elvette az élét a jó dalötleteknek.

A Def Leppardot az első lemezük óta figyelem és szeretem, lenyűgözött a kamion méretű gitár az 'On Through The Night' borítóján, és keresni kezdtem (akkor még nem a neten) a lemezboltokban az „első” lemezüket. Mert ugye a legtöbb előadó első lemeze akkoriban semmi mást nem tartalmazott, csak a banda nevét: Bon Jovi, Van Halen, Iron Maiden. A Leopárdok szakítottak ezzel a hagyománnyal és már az első lemezüknek címet adtak. De míg az Iron Maiden a NWOBHM legsikeresebb bandájává vált, a Def Leppardra a nagyon is szerethető első album után mégsem fogadtam volna egy forintban sem, hogy ők lesznek a második legmeghatározóbb együttes, akik ebből a mozgalomból nőttek ki. És mégis. John „Mutt” Lange producer kezében az aréna rock egyik csillagává váltak, és még az sem zavart, hogy társszerzőként nagyon a saját képére formálta az előadók dalait. Így lehetett az annak idején, hogy a country énekes Mutt Langéné (született Shania Twain), a NWOBHW egyik jeles képviselője, a Siket Leopárd, és a rádióbarát- és filmslágerek specialistája, Bryan Adams szinte ugyanolyan (vagy legalábbis hasonló hangulatú) lemezeket készített. Az más kérdés, hogy mindhármuknak ez volt a csúcspontja. ('Come On Over', 'Hysteria', 'Waking Up The Neighbours').

Amikor egy banda sokadik lemezének a csapat nevét adja, az általában valamilyen meghatározó változást vagy újrakezdést szokott jelenteni. Nos, az új lemez első dala, melyet másfél hónappal korábban feldobtak a netre, igencsak felcsigázta az érdeklődést. Csak az nem hallja meg benne a Let's Get Rockedot, aki még életében nem hallgatott Def Leppardot. És ott van a riffekben egy hangyafasznyi Pour Some Sugar On Me is. 2015-ben? Ez volt minden rajongó álma! A később feltöltött Dangerousról meg a Photograph villant be a 'Pyromania' albumról. Szóval az előzetes két dal megvillantotta az adrenalizált piro-hiszti mesterhármasának minden erényét. Tízpontos kezdés! Ezek után meglepett a folytatás. A nosztalgia persze megmarad, és a hangzás is nagyon jó végig, a szólók pedig talán jobbak, mint valaha, de kicsit a Def Leppard maxik hangulatát kezdtem el érezni, amikor a B oldalakon különböző feldolgozásokat nyomtak. Van itt Queen ezerrel (az ikergitár szólókban is), Led Zeppelin, glam rock, Beatles feeling, de még a Tears For Fearst is megidézik. A 'Sparkle Lounge' után többször nyilatkozták, hogy a piac beszűkülése miatt nem gondolkoznak már albumban, csak dalokat írnak majd, amiket időnként maxikon megjelentetnek. Hát most összeállt egy nagy maxi, 14 dallal.

A megszellőztetett két dal után jön a szellősebb folytatás. A Man Enough az Another One Bites The Dust feszes basszus-dob alapjait veszi át, hogy egy ízig-vérig Def Leppard nótát varázsoljon belőle Joe Elliott éneke. A Sea Of Love-ról meg az jutott eszembe, hogy a Tears For Fears Sowing The Seeds Of Love című slágerének keményítőbe mártott verziója. (Hasonló recitativo verze után jön a hasonló dallamú refrén, mely még a hangzásában is rímel.) A vokálban Phil blues zenekarának énekesnője, Debbi Blackwell-Cook segédkezik. Az All Time High az a fajta glam rock, aminek a reneszánszából a Steel Panther remekül megél manapság, nagyon jól sikerült dal. A Broke 'n' Brokenhearted és a Forever Young az a Mott The Hopple ízű zene, amit Joe Elliott Down'n'Outz nevű formációjában is próbált feléleszteni, csak ezek a 3 perces rádióbarát időtartamot felülről, illetve alulról súroló dalok mintha nem lennének kellőképpen kidolgozva. Lehet, hogy a kevesebb több lett volna? Az eléjük beékelt Battle Of My Own viszont olyan, mintha a 'Led Zeppelin III' rendszámú teherautóról esett volna le. A záró Blind Faith a Beatles kései, pszichedelikus korszakára emlékeztet. Azt sem szerettem, ezzel sem vagyok kibékülve. De ez egyéni ízlés kérdése. A dal nagyon szépen van felépítve.

A legjobban azok a dalok tetszettek, amelyek a Def Leppard saját stílusát vitték tovább. A két nyitó dalon kívül a We Belong, mely a Hysteria középtempós ritmusában íródott, de mégis egy Have You Ever Needed Someone So Bad? hangulatú Joe Elliott dal, melyben mind az öten énekelnek. A borító szerint az első versszakot Joe/Phil/Sav/Viv, míg a másodikat Rick/Phil/Sav/Viv sorrendben. Szerintem ilyen még nem volt! Buli van! Az Invincible egy remek AOR nóta olyan lendületes, feszes alapokkal, hogy kocsiban, 130-nál, letekert ablakkal hallgatnám legszívesebben. Az Energized után a Now kislemezt most megint nem kell elővennem pár évig, ugyanaz a feeling, ugyanaz a hangszerelés, a Last Dance-ben pedig megint saját magukat adják, az akusztikus gitáros ballada a Two Steps Behind méltó utódja. A lemez végére jutott még egy érdekes dal, mely a 'Hysteria' aréna rockját ötvözi a lassú verzében a 'Slang' grunge stílusával, ez a Wings Of An Angel.

Pontszám: 9