Def Leppard: Def Leppard

írta CsiGabiGa | 2015.11.09.

Megjelenés: 2015

 

 

Kiadó: earMusic

Weblap: http://defleppard.com

Stílus: Hard rock

Származás: Nagy-Britannia

 

Zenészek
Joe Elliott - ének, akusztikus gitár Phil Collen - gitár, vokál Vivian Campbell - gitár, vokál Rick Savage - basszusgitár, vokál, gitár Rick Allen - dob, vokál Vendégzenészek: Ronan McHugh - billentyűs hangszerek, buzuki Debbi Blackwell-Cook - vokál
Dalcímek
01. Let's Go 02. Dangerous 03. Man Enough 04. We Belong 05. Invincible 06. Sea Of Love 07. Energized 08. All Time High 09. Battle Of My Own 10. Broke 'n' Brokenhearted 11. Forever Young 12. Last Dance 13. Wings Of An Angel 14. Blind Faith
Értékelés

Meglepi! Deflepi! Nos, a Süket Leopárdok jól megleptek. Kétszer is. Először az előzetesen felrakott beharangozó nótákkal, melyek egy, a nyolcvanas évek sikereit idéző alkotást sejtettek, majd másodszor, amikor kiderült, hogy mégsem olyan a lemez. Mindenesetre a „Viva Hysteria!” turné jót tett nekik, mert az eddigieknél sokkal jobban ráéreztek a nyolcvanas évek sikereinek hangulatára. Mert a Def Leppardtól mit várnak az emberek? Azt a hisztériás fílinget, amit ők olyan nagyon jól tudnak. Hiába próbálkoztak 1996-ban a grincses szlenggel, jóleső – mondhatni eufóriát kiváltó – érzés volt utána újra visszatérni a régi hangulathoz. Sokakkal ellentétben én az 'Adrenalize'-zal szemben az 'Euphoria'-t tartottam az utolsó nagy durranásuknak. Az alaposan belassult, elnagypapásodott 'X' elment mellettem, bár még a Nowból kiadott tripla maxi is ott figyel a polcomon, de csak nagyon ritkán kacsintok vissza rá, a 'Sparkle Lounge' 2008-ban pedig már csak pukkant egyet, a modernkedés elvette az élét a jó dalötleteknek.

A Def Leppardot az első lemezük óta figyelem és szeretem, lenyűgözött a kamion méretű gitár az 'On Through The Night' borítóján, és keresni kezdtem (akkor még nem a neten) a lemezboltokban az „első” lemezüket. Mert ugye a legtöbb előadó első lemeze akkoriban semmi mást nem tartalmazott, csak a banda nevét: Bon Jovi, Van Halen, Iron Maiden. A Leopárdok szakítottak ezzel a hagyománnyal és már az első lemezüknek címet adtak. De míg az Iron Maiden a NWOBHM legsikeresebb bandájává vált, a Def Leppardra a nagyon is szerethető első album után mégsem fogadtam volna egy forintban sem, hogy ők lesznek a második legmeghatározóbb együttes, akik ebből a mozgalomból nőttek ki. És mégis. John „Mutt” Lange producer kezében az aréna rock egyik csillagává váltak, és még az sem zavart, hogy társszerzőként nagyon a saját képére formálta az előadók dalait. Így lehetett az annak idején, hogy a country énekes Mutt Langéné (született Shania Twain), a NWOBHW egyik jeles képviselője, a Siket Leopárd, és a rádióbarát- és filmslágerek specialistája, Bryan Adams szinte ugyanolyan (vagy legalábbis hasonló hangulatú) lemezeket készített. Az más kérdés, hogy mindhármuknak ez volt a csúcspontja. ('Come On Over', 'Hysteria', 'Waking Up The Neighbours').

Amikor egy banda sokadik lemezének a csapat nevét adja, az általában valamilyen meghatározó változást vagy újrakezdést szokott jelenteni. Nos, az új lemez első dala, melyet másfél hónappal korábban feldobtak a netre, igencsak felcsigázta az érdeklődést. Csak az nem hallja meg benne a Let's Get Rockedot, aki még életében nem hallgatott Def Leppardot. És ott van a riffekben egy hangyafasznyi Pour Some Sugar On Me is. 2015-ben? Ez volt minden rajongó álma! A később feltöltött Dangerousról meg a Photograph villant be a 'Pyromania' albumról. Szóval az előzetes két dal megvillantotta az adrenalizált piro-hiszti mesterhármasának minden erényét. Tízpontos kezdés! Ezek után meglepett a folytatás. A nosztalgia persze megmarad, és a hangzás is nagyon jó végig, a szólók pedig talán jobbak, mint valaha, de kicsit a Def Leppard maxik hangulatát kezdtem el érezni, amikor a B oldalakon különböző feldolgozásokat nyomtak. Van itt Queen ezerrel (az ikergitár szólókban is), Led Zeppelin, glam rock, Beatles feeling, de még a Tears For Fearst is megidézik. A 'Sparkle Lounge' után többször nyilatkozták, hogy a piac beszűkülése miatt nem gondolkoznak már albumban, csak dalokat írnak majd, amiket időnként maxikon megjelentetnek. Hát most összeállt egy nagy maxi, 14 dallal.

A megszellőztetett két dal után jön a szellősebb folytatás. A Man Enough az Another One Bites The Dust feszes basszus-dob alapjait veszi át, hogy egy ízig-vérig Def Leppard nótát varázsoljon belőle Joe Elliott éneke. A Sea Of Love-ról meg az jutott eszembe, hogy a Tears For Fears Sowing The Seeds Of Love című slágerének keményítőbe mártott verziója. (Hasonló recitativo verze után jön a hasonló dallamú refrén, mely még a hangzásában is rímel.) A vokálban Phil blues zenekarának énekesnője, Debbi Blackwell-Cook segédkezik. Az All Time High az a fajta glam rock, aminek a reneszánszából a Steel Panther remekül megél manapság, nagyon jól sikerült dal. A Broke 'n' Brokenhearted és a Forever Young az a Mott The Hopple ízű zene, amit Joe Elliott Down'n'Outz nevű formációjában is próbált feléleszteni, csak ezek a 3 perces rádióbarát időtartamot felülről, illetve alulról súroló dalok mintha nem lennének kellőképpen kidolgozva. Lehet, hogy a kevesebb több lett volna? Az eléjük beékelt Battle Of My Own viszont olyan, mintha a 'Led Zeppelin III' rendszámú teherautóról esett volna le. A záró Blind Faith a Beatles kései, pszichedelikus korszakára emlékeztet. Azt sem szerettem, ezzel sem vagyok kibékülve. De ez egyéni ízlés kérdése. A dal nagyon szépen van felépítve.

A legjobban azok a dalok tetszettek, amelyek a Def Leppard saját stílusát vitték tovább. A két nyitó dalon kívül a We Belong, mely a Hysteria középtempós ritmusában íródott, de mégis egy Have You Ever Needed Someone So Bad? hangulatú Joe Elliott dal, melyben mind az öten énekelnek. A borító szerint az első versszakot Joe/Phil/Sav/Viv, míg a másodikat Rick/Phil/Sav/Viv sorrendben. Szerintem ilyen még nem volt! Buli van! Az Invincible egy remek AOR nóta olyan lendületes, feszes alapokkal, hogy kocsiban, 130-nál, letekert ablakkal hallgatnám legszívesebben. Az Energized után a Now kislemezt most megint nem kell elővennem pár évig, ugyanaz a feeling, ugyanaz a hangszerelés, a Last Dance-ben pedig megint saját magukat adják, az akusztikus gitáros ballada a Two Steps Behind méltó utódja. A lemez végére jutott még egy érdekes dal, mely a 'Hysteria' aréna rockját ötvözi a lassú verzében a 'Slang' grunge stílusával, ez a Wings Of An Angel.

Pontszám: 9

Legutóbbi hozzászólások